Mission:INGO – hétvégék #1

Miután fejben, és aztán kicsit vázlatosan papíron is összeraktam a következő blogposztok témáját (kultúrközi elmélkedések), nekiesek most a lendületet adó, hétvégék emlékeit felidéző bejegyzésnek.

Azzal gondolom nem mondok újat, hogy Németföldön belül egészen konkrétan Ingolstadtban tartózkodok jelenleg, így a hétvégék során a környéket, és az innen még ésszerű távolságokon belül lévő látványosságokat céloztuk meg eleinte 3 fős, aztán egyre duzzadó magyar csapatunkkal. A kirándulásokat ismerősök ajánlásai alapján találtuk ki, így hátha ez a kis összefoglaló jó lesz másnak is ötlet merítésre:

1. utazóshétvége: Ingolstadt és Kelheim felderítése


Első alkalommal, péntek este természetesen a belvárost derítettük fel egy séta, és némi sörözés keretében. Ingolstadt belvárosa egy parkkal van körbevéve, és egyben elválasztva a külvárostól, amely park mentén a “ring” körgyűrű megy körbe. A külső ring a fő csapásirány a városban, ezek vezetnek rá a Duna hidakra is, és mindig itt állnak a legcsinosabb dugók csúcsidőben. A belső ring mentén egyik oldalt jó nagy Parkplatzok, másik oldalt pedig a városfal, és maga a belváros húzódik. Ezeken a platzokon este 6 (vagy este 8?!) után ingyenes a parkolás, szóval érdemes itt letenni az autót, és besétálni.

Maga a belváros egyébként szerintem (Győrhöz vagy Egerhez képest) nem nagy durranás. Van egy nagy dóm, mellette egy szép főutca eleinte éttermekkel, aztán üzletekkel; egy városháza tér, egy számomra nem túl szép vár/”kastély”, meg a pár városkapu. A házak viszont nagyon egyformák, és ez el is vesz a hangulatból egy nagy kanállal. Alapvetően rideg, de talán a steril is jó szó rá; de ha itt az ember, egy sétát megér. Például a “Das Mo” nevezetű Biergartenben töltött ebéd és sörözés után, ahogy mi is tettük. (Ajánlom! :))

Szombaton Kelheimbe látogattunk, ott is a “Befreiungshalle”-t terveztük megnézni, ami egy óóóóóriási, kör alapterületű, kupolás épület, a Duna fölé magasodó hegy tetején. A hegyre gyalog mászás előtt még egy kis muníciót gyűjtöttünk, és a belvárost besétálva egy híres, belső udvaros Biergartenben ebédeltünk. Maga a belváros itt egy fokkal hangulatosabb, de nagy szívdobbanást ez sem keltett.

Az út a “Befreiungshalléoz” (hogy hívják ezt magyarul?!) kellemes erdei séta, ami a Duna partról indul, aztán felkapaszkodik a hegyre. Fent viccesek, mert csak a Halle-tól kb 100 méterre lévő kasszában lehet jegyet venni (ahová egyébként fel lehet menni autóval). Mi ezt végül kihagytuk, és radler után visszaindultunk a parkolóba.

A parkoló mellől indulnak egyébként a dunai hajójáratok is, amiről mint később megtudtuk, Weltenburgig mennek. Ezt akkor sajnos még nem tudtuk értékelni, mert oda az ajánlást csak később kaptam meg: Kiváló sörök színhelye a weltenburgi kolostor, ahová a hajó egy Duna-szoroson át visz. Kollégák aztán voltak végül; jelentették, hogy valóban gyönyörű hely, és világraszólóan jó a sör. 🙂

Vasárnap még egy ebédelős kört ejtettünk a belvárosban, egy rövid sétával, majd megnéztük még a város mellett, a Duna mentén kicsit felfelé haladva található Baggersee-t. Ez közvetlenül az erőmű miatt felduzzasztott Duna mellett van, és kiváló bicikliutak vezetnek ide a városból, így hétvégén Ingolstadt egy része, mint valami nagy család, itt piknikezik, grillezik, pihen.

A hétvége képei ITT.

2. utazóshétvége: Audi Museum és Neuburg

Szombaton meglehetősen rossz időre ébredtünk, így gyorsan elő is rántottuk az eső tervet: a számunkra kötelezőnek mondható Audi Museumot. Először taktikásan a Kundencentert vettük célba, és jól megnézegettük a legújabb modelleket, a pár lézengő vásárlójelölttel együtt, majd átmentünk a vele szemben lévő, kör alapú üvegépületbe, a múzeumba.

Meglepődtünk, hogy jegyet senki nem kért tőlünk, mivel elméletileg csak a körbevezetés fizetős, maga a múzeum ingyenes. Neki is indultunk, és végigcsorogtunk a múzeumon, felülről lefelé.
Sajnos azt kell mondjam, hogy nem volt nagy durranás, és sajnos egy kicsit csalódtam is, mert azért ennél nagyobb látványosságra számítottam. De az tény, hogy a páternoszteren körbeforgó modellek jópofák voltak, és el lehetett könyökölni előtte párszor tíz percet, különböző autókat csodálva, egyhelyben állva. 🙂

Másnap az előző hétvége ellentétes irányát céloztuk meg; ezúttal felfele haladtunk a Duna mentén, Neuburg an der Dunau. Dunaújváros itteni megfelelőjét eléggé jól sikerült bejárnunk, miután a belváros szélén leparkoltuk az autót, és utána pedig a gyomrunkat követtük. Már megérkezéskor is úgy voltunk vele, hogy jó lenne valami éttermet találni, így még a vár bejárása előtt felderítettük az alatta is elfekvő belvárost, annak főterét, majd a Duna parton végig sétálva indultunk fel a várba.

Ott ráadásul éppen nagy forgatag volt, sok emberrel, árusokkal, és magas árakkal, így végül csak megnéztük a várkastély nyitott részeit, a főtemplomot, majd egy hurokkal a “piros(vár)kapu”-t is érintve, visszaindultunk a lenti belvárosi rész fő terére, hogy ott ebédeljünk. Az egyik Biergartenben jóllakva aztán még süti/fagyi reményében indultunk vissza a főtemplommal szemben lévő kávézók felé, de itt fagyi terén nem jártunk sikerrel, ezért végül a várfal lábánál lévő fagyizóknál sikerült egy-egy nagyobb fagyit vadásznunk.

Ezt a fagyit sajnos az én hőn szeretett 40D-m mind a mai napig megemlegeti, mert sajnos 2 gombóchoz kifejezetten keskeny tölcsért adnak, amiből könnyűszerrel esik ki a fagylalt… Az esés folytatása pedig talán már ebből kitalálható.

A hétvége képe ITT és ITT.

Huh, és ez még csak a második hétvége volt?! Hát, ez így hosszú lesz… Mindenesetre innen folytatom a többi utazós hétvégével: Volskfest, München, Bódeni tó, Neuschwanstein, Deutsches Museum – a következő bejegyzésben! 🙂

Hát akkor Fangen wir an!

Egy olyan hétvége után, mint ez a mostani; azt hiszem itt az ideje, hogy belekezdjek a helyzetjelentésbe a Mission:INGO kapcsán. Már csak azért is, mert immáron több, mint 2 hónapja élek itt kint, Németföldön, és már kevesebb, mint 23 nap van hátra. Rengeteg kétes és kettős érzelem csapong bennem, amiket itt egy az egyben nem is tudok, és nem is írhatok meg. De azért egy részének érzékeltetésére kísérletet teszek.

Először is az első mondat magyarázataként mindenképp gyors, és rövid emléket kell állítsak ennek a hétvégének; így hát címszavakban: kedden délután hazaindulás, Münchenben útitárs felvétel, Győrben tankolás, Budapestre érkezés, kidőlés. Másnap pár apróság intézés, és indulás Egerbe, aztán ebéd itt, vacsora ott jelleggel ingázás két helyszín között. Megbeszélés, látogatás, találkozás, és az ilyenkor szokásos temető látogatás, ebéd ott, vacsora itt, beszélgetés, kidőlés. Másnap autó keresés, szaladgálás, látogatás, ebéd itt, látogatás, vacsora ott, ünneplés, találkozás, éjszaka hazasétálás, kidőlés. Másnap futás, ebéd itt, bolt, gyors pakolás, Budapestre indulás, ügyintézés, dobozolás, pakolás, zárcserélés, színház, Madách, Gálvölgyiék, rengeteg nevetés, vacsora ott, kidőlés. Vasárnap pedig boltozás, ország tortája evés, bevásárlás, másik zárcsere, ebéd itt, hurcolkodás, költözünk, „ez még befér”, még hurcolkodás, „van még hely”, pakolás, „most már azért menjünk”, Győrbe indulás, 50 perc, kipakolás, átpakolás, búcsúzkodás, Ingolstadtba indulás, vacsora itt se-ott se, dugók, szakadó eső, aquaplanning, dísztárcsagázolás, éjjel érkezés, kidőlés.

Na kérem, és ez volt a rövid verzió, csak címszavakkal; 4 nap. Én komolyan azt gondoltam, hogy ez a 3 hónap, amíg külföldön vagyok, relatíve nyugis, és szabadidőben bővelkedő lesz, de sajnos most sem sikerült meghazudtolni önmagamat. Én olyat nem tudok, hogy nem pörgök. Megpróbáltam, tényleg, de nem megy. Lételemem a túlszervezettség, a túlpörgés, és a túl sok tennivaló. Az árnyoldalai mellett nyilván megvan ennek a különleges előnye is: nagyjából két-háromszoros sebességgel élem a mindennapi szabadidőmet, 2-3x annyit megélve. Az tuti, hogy ha lenne két klónom, akkor ők sem unatkoznának egy percig sem.

Munka után minden napra jut valami program, így már az is külön programnak számít, ha épp csak pihenést tervezek be délutánra. Hiszen néha olyat is kell; főleg például ahogy a fenti hétvége után a szervezet egy erős jelzéssel meg is követelte. Párszáz méterre lévő uszoda, séta a városban, környéken vagy a Duna partján, fotózás, sörözés a kollégákkal, vagy épp fotók utómunkázása, és blog designon munkálkodás tölti ki a szabadidőket. Hétvégére pedig mindig jut valami felfedező kirándulás, vagy épp egy hazautazás.

Aki követi a picasa-s albumomat (http://kepek.grafur.hu), az láthatott már pár ilyen hétvégén készített fotót, de a nagy terv az, hogy a következő blogpostban egy kis összefoglalót írok a hétvégékről, a látnivalókat sorba szedve, és az emlékeket felidézve. A hétvégék felidézése után pedig egy kis német-magyar kultúrközi elmélkedést képzeltem el, így a következő napokban/hetekben egy kicsit ez adja majd a blog témáját. Stay Tuned! 🙂

Egy motoros paradicsom a hazaútra

Lassan, de biztosan, csak elérkeztem a Szlovén túra záróposztjához, ami java részt már csak a hazaútból állt:

Már előző este szomorúság töltött el minket, hogy bizony itt a vége ennek a mesés nyaralásnak, és másnap haza kell indulni. Tanulva a kifele jövetel unalmas Horvát és Szlovén szakaszaiból, úgy terveztük, hogy a lehetőség szerint inkább a hegyek felé kerülve tesszük meg ezt a részt. Az előző estékhez hasonlóan most is térképen, GPS-en és googlemaps-en néztem egyszerre az útvonalat, és így sikerült a Szlovénia területébe kis hurokként belógó, a térképen alaposan besatírozott Osztrák szerpentint kiszemelni.

A navik így, autópálya nélkül, eredetileg is terveztek egy Ausztria felé vezető utat, ami a 8-as főútnál, Szentgotthárdnál jönne be magyar területre, ám ezzel az volt a gondom, hogy míg Szlovéniában és Ausztriában nem autópályáznék, addig otthon beleférne. A 8-as főúttól viszont nem lehetett, hiszen a környékén sincs autópálya Budapest felé. Millióféle módon próbáltam kiszámolni, hogy lenne a legszerencsésebb időben és látványban ezt a távot megtenni, de nem nagyon találtam jó megoldást.

Szállás előtt, indulásra készen Búcsúfotó, és indulás!

Így aztán úgy indultunk neki, hogy majd menet közben eldöntjük, és ha másnem, jóformán kitérő jelleggel tesszük meg az ausztriai szakaszt. Szerencsére az időnk gyönyörű és relatíve meleg volt, így talán a gondokat is elfeledtük, amikor választáshoz érkeztünk: kerülő a hegyekben, vagy az unalmas síkság, falvakon át.

Előbbit választottuk, és bizony nagyon jól tettük: Így ismerhettük meg a vellach-i motoros paradicsomot (ha valaki tudja, hogy igazából ezt a környéket hogy hívják, akkor ne tartsa magában! 🙂 ). Kiváló, és rengeteg kanyar, gyér forgalom, és egész jóminőségű út; a mesés látványról pedig már nem is beszélve.

Sajnos ez utóbbi megörökítésére most extrém ritkán álltunk meg, ugyanis próbáltunk minél jobb időt menni, és nem utolsó sorban a kanyarokat élvezni. Talán csak a Szlovén-Osztrák határ után álltunk meg először kicsit frissülni, és ekkor fotóztam le a gumikopást is. A túra során a jelek szerint olyan mélyen volt döntve a motor, mint eddig még általam sose: épp csak egy kicsi “majrécsík” maradt a gumi szélén. Összehasonlításképp lentebb, jobboldalon az Alpesi “Világgá menés” során készített gumikopás-fotó látható, baloldalon pedig a mostani, nagyjából 12-13 ezer kilométernyivel több “összeszokás” után, utassal:

Szlovén túra során, 13-14 ezer km-nyi tapasztalattal, utassal Világgámenés során, párezer km-nyi tapasztalattal, Alpokban, utas nélkül

Itteni megállónk során még ámultam egyet a GPS-en látható “satírozáson”, majd elindultunk a sűrű szerpentin irányába. A kilátás most a sűrű növényzet miatt nem volt annyira extrém; de így legalább jobban lehetett élvezni az oldaldobozig döntés izgalmait. (Aki esetleg tud valami megoldást koptató applikálására az oldaldobozra, az ossza meg velem, plíz! 🙂 )
Ahogy a hajtűkanyarok végére értünk, le is kellett kanyarodjunk a 82-es útról, hogy újra Szlovénia felé vehessük az irányt. Ez már egy kisebb, másfél sávos erdei út volt, amin viszont megkaptuk a hiányolt látvány dózisunkat, kamatostól.

Szlovéniába a 428-as főúton tértünk vissza, ami egy idő után unalmasra ellaposodik, és Ptuj felé már egyre ritkábban hozott izgalmakat. Végül Lendvában álltunk meg még egyet ebédelni, egy utolsó igazi szlovéneset. A csevapcsicsa különböző formáit próbáltuk ki, ráadásul magyar pincér ajánlásával, és a vártakhoz képest meglehetősen olcsón.

Beléptünk Ausztriába. Kränten lenne a tartomány? Úton újra Szlovénia felé

Így aztán igazán kellemes szájízzel hagytuk el ezt a szeretni való országot, és mentünk fel az autópályára a magyar oldalon.  – Itt a jó szájízünk elvételéről gyorsan gondoskodtak: felhajtáskor még nem volt matricánk, gondoltam majd az első lehetőségnél veszek; ám az első lehetőség jó 60-70 kilométert váratott magára, és az is csak egy “pihenő” táblával reklámozott, főúton 1-2 kilométerre az autópályától lévő étteremben volt. Szánalmas megoldás, ráadásul pont így kezelték a pincérek is. Egy szemmel láthatóan halálosan unott, és munkáját, valamint embereket utáló pincérbe botlottam, és amikor már épp ott tartottam, hogy elhagyom a helyszínt; akkor jött csak a kollégája, és oldotta meg 1 percben azt, amire 10-et vártam… Az biztos, hogy ha éhes leszek se megyek oda még egyszer. Megéri nekik?! Kétlem!

Végül kényelmesen, pihenőket tartva (bár motoron ülve jó tempót diktálva) jöttünk hazafelé, és érkeztünk meg késő éjszaka az egésznapos motorozás után. Kissé elfáradtunk, de megérte a plusz kb 50 kilométert jelentő kitérő. Az biztos, hogy ebbe az országba, sőt erre a szállásra is bármikor szívesen visszamegyünk, ráadásul látnivalót is hagytunk magunknak bőven, így lesz még Szlovén túra, az egyszer biztos! 🙂

Végül a túra számokban:
Ezen a napon megtett táv: ~550 km
Eddigi össz: ~1650 km
Napi átlagfogyasztás: 5,9l/100 km (hegyi szakaszon 5 liter körül, autópályán meg 6,6 liter :S)
Teljes túra átlagfogyasztás: 5,58l/100km

Ha lesz türelmem, akkor lementem a GPS-ből a rögzített útvonalakat, és valahogy feltöltöm ide.. Stay Tuned! 🙂

Házi barkács lábtartóval a számozott kanyarok szerpentinjein 1

Az akadozó freeblog ellenére én kitartok mellette, és nagyon szurkolok a csapatának, hogy rendbe hozzanák a felmerült technikai problémákat. Addig is a türelmeteket, és szurkolásotokat kérném; és e mellé a Szlovén túra következő, utolsó előtti posztja:

Az előző napi hegyi csapatások, és a lábtartó törés után kicsivel korábban sikerült felkelnünk, és reggeliznünk, hogy aztán minél előbb mehessünk szerelőhöz/alkatrészeshez, hiszen nagy tervek voltak mára: Vintgar szoros, és Vrsic hágó. Utóbbinál 50 darab számozott kanyar,  amit semmiképpen sem szerettem volna lábtartó nélkül, levegőben tartott lábbal kipróbálni, így komoly volt a tét.

Elmentünk hát az „M+S Production” nevű helyre, és már attól elfáradt a lábam, hogy ezen a 4-5 kilométeren tartani kellett. A céghez érve sehol egy lélek nem volt, ellenben a parkoló autók, és az épületből jövő zaj megnyugtatott, hogy itt valami lesz. Nekifutottam az üzlethelyiség bejáratának hitt, belül ducati feliratot rejtő ajtónak, de nem jártam sikerrel. Ez után egy másik épületrészhez érve bementem egy ajtón, ami viszont egy lépcsőházba vezetett, különösebb feliratok nélkül. Épp fejvakarva, tanácstalanul néztem, hogy merre menjek, amikor egyszer csak felbukkant egy fiatal fickó, egy kardnak látszó tárggyal. Elsőre kicsit meglepődtem, aztán felismertem az eszközt: egy „forgácskaparó” volt, amit nagyobb forgácsológépekhez használnak, a felrakódott forgácsok eltávolításához.

Rögtön meg is szólítottam angolul, és mondtam neki, hogy motor alkatrészt keresnék. Tökéletes angolsággal jött a válasz: az itt felejtős, itt biztosan nem találok motor alkatrészt… És már haladt is el mellettem. A bejárati ajtón kifelé haladva, félvállról még azért megkérdezte, hogy milyen alkatrész kéne, ha vóna, és amikor mondtam, hogy lábtartó, akkor kis irányváltással a motor felé indult.

Na, gyorsan mutattam is neki a problémát majd rám nézett, elmosolyodott, és mondta, hogy lábtartó az itt nincsen, de csinálhatnak. Ugyan nem aluból, és nem ilyen szépet, mint volt, de lesz, ha kell. Igazából meg se várta a lelkes válaszom, már vette is elő oldalzsebből a tolómérőt, és kezdte felvenni a szükséges méreteket. Közben előbukkant még 1-2 munkásruhában lévő dolgzó, nézték ők is, mérték ők is, majd valamit, az épület mögé mutogatva kezdtek el beszélni.

Segítőm mondta is gyorsan, hogy jobb lenne, ha hátravinnénk a motort az épület mögé… hmm. Érdekes kérés volt, de hátra álltam vele az árnyékba, aztán ott még egy kamera miatt aggódtak, de mondták, hogy jó lesz. A kardos segítőnktől jött is az infó, hogy pár perc, és kész lesz, addig érezzük jól magunkat az árnyékban. Éltünk is a dologgal, beszélgettünk, el voltunk, majd a következő pillanatban felbukkanó emberünk hangos „Love is in the air!” énekléssel, kaján vigyorral, és szélesre tárt karokkal jelent meg a ház sarkánál. Nagy nevetés lett belőle, és aztán egy olyan pillanat, amit talán már sose feledünk.

Kezében egy vascsővel jött, amire már rá is volt hegesztve egy villaszerű képződmény, amit odapróbált, majd mért, aztán megint eltűnt. Köszörűhang, beszélgetés, még egy is köszörülés, és jött ismét, de még mindig nem volt méreten. Közben felbukkant egy farmernadrágos, láthatóan valami műszakvezető féle, aki köszönés után hümmögve méregette körbe a motort, majd valamit beszéltek, kicsit ingerültebben. Az egészből annyit vettünk ki, hogy valószínűleg leszidta az emberünket, és mondta neki, hogy ez volt mára a szünet ideje.. Na, innentől már kevésbé mosolygósan, de végül csak elkészült az új, házibarkács lábtartó, és amikor próbáltam volna pénzt adni emberünknek, nem hagyta, és olyan nagy léptekkel ment vissza az üzembe, hogy nem is tudtam volna utolérni. Mondta, hogy ne adjak neki pénzt.. Még ilyet?!

Ez után újra kényelmesen indulhattunk neki mai napi második célpontunknak, a Vintgar szorosnak. Igazából erről a szorosról nem sokat tudtunk, én a nevét el is felejtettem, és csak útközben, a terelő táblát meglátva vettük igazán célba. Pár fotót láttam róla a neten, de valamiért nem néztem utána. Hát, nagy hiba volt, de szerencsére korrigáltuk!

A 4 Eurós belépő után valami olyat kaptunk, amit el se tudtunk képzelni. Gyönyörű hely!! (Lásd a bejegyzés eddigi képei) A több kilométernyi gyalog út (fa pallókon, kis hidakon, olykor ösvényeken), a Vintgar hegyi patak/folyó mellett/fölött halad végig, az egyre keskenyedő sziklafalak között. A folyó mellett közvetlenül meglehetősen hideg volt ráadásul, így jól jött ki, hogy teljesen beöltözve indultunk neki a túrának. A végére viszont, ahol már kiszélesedik a szoros, melegebb az idő, és ott már kevésbé esik jól a motoros nadrág. Jól szellőző nadrág kell ide.
Végül a teljes hosszon, ami turistáknak ajánlott végig mentünk, több órát itt eltöltve, és a motorhoz visszaérve meg is éheztünk, hiszen már dél körül járta. Igazából nem gondoltuk előre, hogy ez ilyen hosszú túra lesz.

Így aztán elterveztük, hogy ma lesz az igazán éttermes nap, így a szoros bejáratától párszáz méterrel feljebb lévő halas éttermet vettük célba. A motor, folyó melletti leparkolásakor épp mellettünk ment el a séf, aki a víztől hozott fel jópár halat egy hálóban. Ez ám a friss áru! Kedvesem rá is rabolt a hőn áhított halra, én pedig az igazi szlovén kaját próbáltam ki: A csevapcsicsát. (fasirthoz hasonlít, de csak darálthúst tartalmaz – mellé ajvár, mustár és nyers hagyma; meg esetleg krumpli)


Jóllakva indultunk tovább a túra fénypontjának ígérkező Vršič hágó felé. Ez a Triglav Nemzeti Park kellős közepén található, számozott hajtű kanyarokkal, amik egyik oldalon macskakővel vannak kirakva, a másikon viszont kiváló csapatásra lehetőséget adó aszfaltból készült. Ez  egyébként Szlovénia legmagasabb hágója (1611 m), és elméletileg az év nagy részében hóval borított.
Már a Nemzeti Parkos szakasz gyönyörű és látványos volt, ahogy egyre közelebb kerültünk a kicsipkézett gerincű hegyekhez, viszont sokszor nem álltunk meg, hiszen a reggeli akció, és az elnyújtott szorosozás miatt kicsit meg voltunk csúszva az idővel.

A szerpentin viszont hirtelen egy nagy egyessel kezdetét vette (fizetőkapu nélkül 😉 ), és lelkesen számoltuk vele a kanyarokat. A látvány hihetetlen volt, sokszor kényszeríteni kellett magamat arra, hogy az utat nézzem, ne a környező hegyeket. Próbáltam egy látványos megállót találni pihenésre és fotózásra, de mindig csak utólag vettem észre a jó kiállókat, így végül “csakazértis” jelleggel álltunk meg. Így kb fél úton, a 2547 méteres Prisojnik hegy lábánál sikerült parkolni, és nézelődni.

Innen már egyenesen a hágó tetejére mentünk, ahol békés együttélésben voltak birkák, pásztorok, turisták, boltosok és autók egyszerre. A motort lerakva sétáltunk egyet, birkákat simogattunk, meg beszereztük az elmaradhatatlan hűtőmágneseket is a fenti kis bódékban. A kilátás gyönyörű volt, az autók árnyékában pihengető birkák pedig meglepőek.

A lefele ereszkedés, a bovec-i oldalon igazi jó kis csapatás volt; bár szerpentinen csapatás mindig inkább felfelé kellemes, mintsem lefelé, ezért utólag okosabb lett volna fordítva jönni, és ezen az oldalon felfelé kapaszkodni. “Legközelebb!”
Több ilyen kijelentést is ejtettünk a szállás felé vezető út során, mivel rengeteg “turistalátványosságra” utaló táblát láttunk. (Ugyanolyanokat, mint ami alapján a Vintgar szorost is megtaláltuk) Egyet meg is próbáltunk nézni, de a földút elbizonytalanított minket, így majd legközelebb. Ezek közül az érdekesebbeket viszont jó lenne valahogy összegyűjteni, mert tényleg rengeteget látnivaló van még.

A szerpentin után elnyújtott, hosszú kanyarokon és egyeneseken ereszkedtünk tovább, amiből az ereszkedést leginkább csak fülünk kattogásán tudtuk tetten érni. Óriások lábánál haladtunk végig, a 206-os úton, mesébe illő tájakon. Persze pihenőnek valót itt sem a legjobbat sikerült választani, de azért kicsit a motor mellé leülve kellemesen elnézegettük még a hegyeket.

Még rengeteg kilométer volt hátra, a nap meg megint könyörtelenül elindult lefele, így folytattuk utunkat a 203, 102, majd pedig a már ismert 403-as utakon. Sajnos itt már tényleg, csak egy-egy telefonos fotó erejéig húzódtunk le, de az biztos, hogy ezek a kb másfélsávos hegyi utak bevésődtek az emlékezetünkbe. A 403-asról a szintén már ismert 909-esre tértünk rá, és egy már korábban kifigyelt dombtetőn lévő kanyarban álltunk meg pihenni egyet.

Míg én épp csak a fényképezőgépet bányásztam ki a helyéről, addig Kedvesem a domboldalba dobta motoros kabátját, majd arra lettem figyelmes, hogy a következő pillanatban rajta is fekszik. Szembe napsütéses, szuperzöld dombok, mindenhonnan áradó nyugalom; hát, ezt nekem is ki kellett próbálni! Így aztán még itt is pihengettünk egy jót, mielőtt tovább indultunk volna Bohinj felé, a már éjszakából, és az előző napról jól ismert úton.

Bár már fáradtak voltunk, és sötétedett is, mégis úgy döntöttünk, hogy a Bohinji tóra csak vetünk egy pillantást. Így Bohinjban nem jobbra (a szállás irányába) kanyarodtunk, hanem balra; ahonnan még 6-7 kilométert motorozva megérkeztünk a hegyek közé zárt tóhoz. Mire odaértünk, a nap már le is ment, így épp csak megnéztük, mennyire meleg (nagyon!), egy icipicit sétáltunk a partján, és már indultunk is haza. Fáradtak voltunk, és immáron már nyűgösek is, így siettünk a szállásunkra, hogy kidőlhessünk. Másnap haza indulás, de hágón át, így a túra záróposztjára is maradt egy kis érdekesség. Hamarosan! 🙂

A napi útvonal, Google Mapson: http://goo.gl/maps/GNSnb

Ezen a napon megtett táv: ~200 km
Eddigi össz: ~1100 km
Átlagfogyasztás: 4,77l/100 km (szerpentinezésre termett 🙂 )

Bled környéki mesés kiskör

A designfrissítéses kitérő után csapjunk is bele a Szlovén túra negyedik napjának, az előző, éjszakai kalandozás utáni reggel történetével:

Ismét ébresztő nélkül, spontán ébredtünk (nyaraláson alapelv :)), és az esti ágyba ájulás előtt megbeszélteknek megfelelően az éjszakai szerpentinek nappali felderítését tűztük ki aznapi célnak. Kezdésnek egy kiadós, és a szállásunk panoráma étkezőjébe megterített reggelivel indítottuk a napot, majd összepakoltunk a hátsó dobozba. Térképen megterveztünk egy kis kört, elsősorban a lezárt útszakasz kezdetéig, majd onnan tovább, a hegyet körbe kerülve (635-ös út). Összesen 100 kilométernek ígérkezett, ezért bekészítettük a strandolós cuccot is, hátha utána még arra is marad idő.

Bohinj felé vettük az irányt, azon a szakaszon, ahol előző este már fáradtan, korom sötétben, ami a csövön kifért stílusban jöttünk. Most pedig ámultunk, mert a jó minőségű út (209-es) gyönyörű hegyek között, patak mentén, szorosokban vezet. (Emlékeim szerint viszont itt volt olyan, hogy a jó minőségű, két sávos út minden átmenet nélkül csapott át másfélsávos, hepehupás útba, nem kis meglepetésünkre)

Bohinj városában aztán az előző esti útvonalnak megfelelően a tó meglátogatása helyett balra letértünk, a 909-esen, egyenesen be a hegyek felé. Gyönyörű, ám nem túlbiztosított szerpentineken mentünk; nappal is szorítottam néha a kormányt, amikor tekintetem elkalandozott a másfél sávos út mellett meredező mélységbe, amitől sokszor épp csak pár útjelző választott el, vagy még csak az sem.

Hol erdős, jobbra fák teteje, balra sziklafal jellegű szerpentineken kapaszkodtunk fel/le, hol viszont WindowsXP háttérnek is beillő tájakon, nagyon zöld, dimbes-dombos vidékeken. Egyik ilyen résznél tartott pihenő során csodálkoztunk is, hogy itt még bizony az igen meredek domboldalakon is le van vágva a fű. Elsőre bio-robot-fűnyírókra (kecske/tehén) gondoltunk, mert volt belőlük mindenhol, de ők mégse csíkosra vágják a domboldalt, így megmaradt a rejtély, hogy miféle géppel csinálják. 🙂

Szebbnél szebb helyeket fedeztünk fel, gyér forgalommal (635-ös út), és ami azt illeti, nem nagyon volt szándékunkban sietni, így minden megállónál jó sokat időztünk.

635-ös út :)

Végül Bledbe visszaérve már erősen benne voltunk a délutánban, így az útba eső üzletbe beszaladtunk még gyorsan vásárolni. Az üzlet melletti parkolóban a legegyszerűbb módot választva, egy autó helyére álltam be, ám mivel ez ellenkezik alapvető elveimmel (motorral ne vegyek el autótól parkolóhelyet), ezért gondoltam arrébb állok, a fal mellé. Bakról szépen levettem a gépet, majd mellette haladva toltam hátrafelé (“elvi hiba, nulla pont!” ). Azt nem vettem számításba, hogy hátrafele tolás közben még egy kis emelkedő, és huppanó is van, így mire ezt észre vettem, már dőlt is kifelé a gépezet.
Még próbáltam menteni a helyzetet, és visszarántani, ám a több, mint 200 kilónyi vas (felpakolva, megtankolva) másként döntött, és végül engem is magával rántva az oldalára feküdt. Lendülete akkora volt, hogy engem át is dobott a túloldalra, látványos cigánykereket utánozva a kormány markolása közben.

Hogy még feltűnőbb legyen a dolog, valamiért a riasztó is beindult, így garantált néznivalót biztosítottam az arra járó turistáknak, ám segíteni egy sem jött volna oda, még véletlenül sem. Szép kis ismétlése volt ez, egy korábban már megtanult leckének: hátrafelé nem tolunk motort mellette sétálva, pláne nem csak a kormányt fogva. Hátrafelé inkább rajtaülve helyezkedjünk.
Ráadásul a Honda Safety-Hungary tréningen tanult felállító-technikák egyikét sem mertem alkalmazni, mert az index gyanúsan a földön volt, és egy rossz mozdulattal nem akartam eltörni. Így kétszer körüljárva, majd kedvesem segítségét kérve sikerült újra két kerékre állítani a szörnyet, és közben valami keményre ráléptem.

Na, ez a kemény a már földön pihengető, letört lábtartó volt, a borulás áldozata; de megsérült a fékkar, és az utas-lábtartó is. Nem volt valami szerencsés borulás, ugyanakkor a lábtartó konstrukciója sem túl nyerő, ugyanis minden esetben eltört volna.

Bosszúságomat végül a bevásárlás utáni tópartra kifekvős-naplemente nézéssel próbáltam enyhíteni, miután a közeli benzinkúton szereztem motorszerelő/szervíz elérhetőséget, de csak Kranjban (30-40 km) sikerült találni. Másnapra ráadásul triglavi döntögetős-szerpentinezést terveztünk, amit jobb oldalt, a lábamat folyamatosan tartva nem tudtam volna végigcsinálni, így pláne mérges voltam.

Naplemente után vissza a szállásunkra, vacsi, és interneten keresgélés. Találtam is több szervíz elérhetőséget is, bár meglehetősen eldugott oldalakon, és mivel nem hagyott nyugodni a dolog, a motorra visszaülve, Bledbe visszamenve, az egyiket meg is néztük. “MS Production” felirat az épületen, az egyik ablakon pedig “Ducati” felirat. Nyitva tartást hiába kerestünk, de legalább nem tűnt kihaltnak, csak furcsának.

A nap viszont a szállásra visszatérve, addigra már elfáradt jobb lábbal itt véget ért, így ez a poszt itt véget ér, és a következő poszt rejti majd a dolog furcsaságát. 🙂 Addig is a túra számokban:

Ezen a napon megtett táv: ~110 km
Eddigi össz: ~900 km
Átlagfogyasztás: 5,07l/100 km (imádja a hegyeket)