Évfordulós motoros túra #2. Alpesi hágózás

A V-strom előző posztban leírt kalandos beszerzése után kicsit kapkodó üzemmódban értem haza, hiszen a kalandoknak hála jócskán késésben voltunk. Bele is csúsztunk az ebédidőbe, és bár nem így volt tervben, csak leültünk még egyet családilag ebédelni. Közben a fejem már kicsit a napokkal korábban eltervezett útvonalon pörgött, hogy mi az, ami még a késés miatt vajon beleférhet.
Pár nappal korábban kicsit bújva az internetet találtam leírást pár olyan útba ejthető hágóról, amiket még eddig nem ismertem (például itt: 1 és itt: 2, amikből összeállítottam egy autópályával kezdődő, de hágót hágóra fűző útvonalat egészen a Mariazellhez közeli szállásig. 316 km, nettó 5 óra 42 perc a terv szerint, ami miatt egyre gyakrabban néztem az órámat, és szőttem a gondolatokat, hogy bele fogunk-e férni sötétedésig.
(((SPOILER: Nem.)))

Motoros-apai beszélgetések, motormegszakértés

Ebéd után érzékeny búcsú következett a gyerekektől és az egyszerre több minden miatt aggódó szülőktől – mégiscsak két korának megfelelően eleven gyerkőc lesz velük egy hétvégén át, akiket ráadásul egy jó nagyszülőkkel-állatkertezésre is alaposan felbújtottunk. Az elindulás utáni pillanatától aztán nekem is aggodalommal telítődtek a gondolatok: ott ültünk a csodás feleségemmel egy szinte új és erős és karakteres, ám számomra még ismeretlen motor nyergében, és indultunk el kettesben, anya-apa, délután, késésben egy ausztriai motorozásra, ahol már szintén években mérhető, hogy mikor jártam utoljára. Na, ha valamikor, akkor most nem volt szabad hülyeséget csinálni!
Az M85-ös útra érve gyorsan le akartam tudni a magyar szakaszt, így gondolatban a telefon kijelzőjén megjelenő “várható érkezés” perceivel verseyeztem – úgy, hogy percekkel az előtt még magát a telefont applikáltam a műszeregység felé, több-kevesebb sikerrel. Nem múlt viszont az a gondolatcunami, hogy valamit most elszúrok, akkor még csak emlékezni sem fog ránk, a szüleire a fiunk és a lányunk is csak alig-alig… Ijesztő és rémisztő. De azt gondolom, hogy egy kétgyermekes apukától legitim gondolatok, ez a motoros túrablog pedig szintén felnőtt már ilyen gondolatokhoz, mégiscsak 17 éves (!!!).

Gyorsan túl akartam lenni a magyar szakaszon, mert az utóbbi években úgy éltem meg a hazai közlekedést, hogy egy régi mottóm pont az ellenkezőjére vált az évek alatt.
Évtizedeken át minden emailem aláírásában ez szerepelt: “A gépjárművezető nem ellenség, a közúti közlekedés nem háború, ebből következően a helyváltoztatás nem túlélési gyakorlat!”. Mégis most úgy érzem, hogy ugyanezen idő alatt Magyarországon sajnos drasztikusan romlott a közlekedési morál, és igenis túlélési gyakorlattá változott a közlekedés, pláne két keréken. Örültem is, amint a határhoz értünk, mert úgy éreztem, hogy ezzel egy veszélyforrás letudva, egy nyugodtabb közlekedő tömegbe érkeztünk, de az aggodalom még mindig ott volt bennem, hiába az addigra már megtett nagyjából 100 kilométer.

A tervezett útvonal — 4-5 hágót ráfűzve

A motorral hamar összeszoktunk. Mindenhol egyenletesen (és nagyon) húz, a gyorsváltóval élmény pakolászni felfelé a sebességeket, amik viszont nekem kicsit rövidek is. Persze, offroadon lehet jól jön a rövid váltó, közúton azért nekem furcsa volt a sok felfelé váltás. Ráadásul sokszor a hetediket is megpróbáltam (nem volt benne), annyira kívánta volna hatodik után a következő fokozatot. Sorkettes ellenére mesés hangja és meglepően kiegyensúlyozott járása volt, szinte semmi rezgés, bár némi kézzsibbadás lett azért az autópályázás után, de máshol nem volt érezhető hatása a rezgéseknek. A szélvédelem volt az, amit kicsit kevésnek tartottam, de legalább volt, és a 35 fokos hőségben, forró aszfalt fölött végül is nem haragudtam a korábban megszokottnál több szélre.
Lassabb manőverezéseknél meglepően hamar ráéreztem akár az ütközésig elfordított kormánnyal kanyarodásra is, tényleg kezesbárány! Annak ellenére is, hogy az őrülten széles kormányt teljesen elfordítva alig értem el elsőre. Fura volt, de nagyon hamar megszerethető!

Ausztriában a települések közötti rövid szakaszok a 100 km/h-s sebességi határral állandó gyorsulgatási szórakozást adtak, a települések előtt elengedett gázzal 50-ig nem túl hangosan, de mégis határozottan dübörögő motorfékezés igazi élmény volt! Hamar eljutottunk így a hegyek kapujáig, Gloggnitz-ig, ahol vettünk egy elegáns jobbkanyart a Rax Hegység majd egy balost a Preiner-hágó felé. Eddig mindig Rax felé mentem, ha erre jártam, most először viszont az egyik fenti leírásban ajánlása alapján célba vettük a Preiner-hágót.
Az Alsó-Ausztria és Stájerország határát keresztező útvonal eleinte kellemesen kanyarog a gyönyörű Rax Hegység mellett, majd pár határozott visszafordítókanyar után vált egy ütemesebb-ritmusosabb csapatásba, egy-egy szerpentines visszafordítóval tarkítva. Ez ennek a motornak a vidéke! Élvezettel húztam a stabil gázt a kanyarokban, majd gyorsítottam ki fülig érő vigyorral, V2-es motorokat megszégyenítő hangzással, kellemes, állandó nyomatékkal. Óriási volt, de valami még mindig nem klappolt; folyton ott motoszkált a gondolat, hogy nem hibázhatok, meg persze az is, hogy haladni kell, hogy sötétedés előtt odaérjünk.

Útvonal-zoom: Preiner hágó
Kávészünet a Preiner-Gschiednél

A kanyargás közepén, a két tartomány határán bukkantunk egy széles parkolóra, szélén egy hüttével. “KÁVÉ!” hangzott a felkiáltás, és álltam is ki a jókora parkolóba. Gyalog és biciklis túrázók jöttek-mentek, vidám hangulatban kávéztak/sütiztek, páran pedig a helyi buszt várták, ami épp idáig hozza ki a túrázókat (profi!!). Kávé mellé süti is dukált, de az aggodalmak ellen nem ez hatott. Fejben itt döntöttem el, hogy elengedem a betervezett útvonalat, és inkább a biztonságos élvezetre hagyatkozva kihagyunk pár hágót, amivel levesszük magunkról az időnyomást, és átengedjük helyét az élvezeteknek. De jó döntés volt!

Azt írja, hogy “isotonische Erfrischung” — hja, innentől én is izotóniás italnak hívom! 🙂

Felszabadultabban, a feszültségeket ténylegesen hátrahagyva mehettünk tovább egy módosított útvonalon, ami innen a Preiner-hágótól az Alpl-hágó és Rettenegg (Pfaffen-hágó) kitérőt és “S” kanyart jelentő iránya HELYETT a 23-as főúton Mariazell felé haladást jelentett. Na, nem lehetett panaszkodni, hiszen errefelé azt gondolom nem létezik olyan út, ami motorral ne lenne élvezetes, úgyhogy itt is fantasztikusat motorozva 19 óra magasságában érkeztünk meg a Sankt Aegyd melletti szállásunkra.

Aki szokott Mariazell felé motorozni, annak jól ismert lehet ez a településnév, hiszen általában ezt meglátva tudja az ember, hogy most jönnek a jó kanyarok. Pont ez járt az eszemben, amikor lefoglaltam a “Reiterbauernhof MAHO” nevű gazdaságban egy gyönyörű szobát. Ahogy a nevéből is sejteni lehet, ez egy lovas hely, a szállás körül istálló és legelésző lovak mindenhol, illetve az általuk is árasztott végtelen nyugalom, a főúttól picivel távolabb. Isteni!

Kilátás az erkélyről

A becsekkolás és cuccunk lepakolása után kerestük fel a meglepően gyorsan, ám annálinkább osztrákul beszélő szállásadónkat, hogy közeli étterem tippeket kérjünk tőle. Namármost a német nyelvben eléggé otthonosan érzem magam, munkanapjaim jelentős részén németül kommunikálok, mégis erősen asztalba kapaszkodós volt a lelkesen mesélő, kedves úriember minden szavának megértése. Tanácsadás és lelkesedés pedig volt: az étterembe is motoros nadrágban és kabátban indulást látva bőszen mesélte a nemrégiben történt bazinagy esését a robogójával, és mutogatta a szinte még friss (nem kicsi) sebeit kezén-lábán. Az “Áhh, dehogy kell kabát!”-nál azért átjött a szarkasztikus önkritika hangja,
nyelvjárás ide vagy oda.
“Ugye hogy ugye?!” jellegű vállveregetés, és már pattantunk is motorra a sötétedésbe burkolózó istállók és hegyek között, hogy még a konyha zárása előtt odaérhessünk a “Gasthof Gschoadwirt”-be (ezt mond ki hangosan és gyorsan!). Igazi jó kis osztrák, motoros étterem, parkolójában egy szikla tetejére kiállított öreg motorral a 21-es út mentén, az igazán kanyargós szakasz kapujában, 10 kilométerre a szállásunktól. Egy kellemes, koraesti forgalommentes kanyargás után éppen 1-2 perccel a konyha bezárása után érkeztünk (hoppá, vagy félreértettük az öreget, vagy 1 órával korábban zár, mint mondta –utóbbi!), de pár percen belül mégis ehettünk egy-egy jó osztrák Knödelt, mindenféle káposztával, hála a korrekt és vendégszerető hozzáállásnak.

Szinte a motor melletti asztalnál ülve vacsorázás közben is lehetett gyönyörködni a motorban, ami leginkább oldalról élvezetes, mintsem elölről, a gnóm és pici lámpáival. Miközben ott ültünk, jöttek-mentek vendégek, akik közül csak mi voltunk motorosok, mégis volt olyan, aki alaposan elidőzött a vas mellett, és körbesétálva nézegette. Arcára írva hasonló lehetett a véleménye, hogy oldalról szép ez igazán, mert a motort elölről megnézve leginkább a meglepődés volt az ürge arcán. Nem csoda… Időközben besötétedett, így alaposan telepakolt gyomorral indultunk vissza a lovak felé a paripával, és itt tudtuk meg, hogy ez a furcsa lámpa nem csak csúnya a motoron, de kanyargós szakaszon kifejezetten kevés is. Kanyarok előtt fékezve, ahogy az első villa összeült, és enyhe bólintásba kezdett a motor, máris csak közvetlenül előttem világított, hiába a reflektor kapcsolgatása, és ott is egy annyira keskeny sávban, hogy a kanyarokban eléggé mérsékelten láttam. Így kellett este is sportosra vennem a figurát: kanyar előtt intenzív fékezés, majd a fékek felengedésével bekukucskálás a kanyarba, majd annak eldöntése, hogy kell-e még fékezni, vagy jöhet a stabil gáz. Hát… valamelyik tesztben kifejezetten dicsérték ennek a lámpának a fényerejét – kétségkívül erős a fénye, de az tuti, hogy a teszten nem sokat kanyarodtak sötétben, mert ez a keskeny fénycsík aligha nevezhető jónak.
Igaz viszont ami igaz, hogy így kellően frissen tartott a szállás felé vezető 10 kilométeren az adrenalin, nameg amikor nem kanyarodtunk, akkor pompás fényárban úszott az út előttünk. Mind a 200 méteren – amennyi egyenes van ugye az Alpok ezen szakaszán…

Szemből nem annyira JUHú

Innen folytatom a terv szerinti mesés szombattal, és a hiánypótló vasárnapi hazaúttal!

Stay Tuned!


Évfordulós motoros túra #1. kalandok

Hihetetlen, de gyorsan elröppent 9 év a pár bejegyzéssel ezelőtt írt, nem kis kalandokat rejtő nászutunk óta… És bizony most a 9. házassági évfordulónk kapcsán írom ezt a bejegyzést a többé-kevésbé újraindult blogon. Hiszen hogyan máshogyan is lehetne évfordulózni egy (lerobbanásos) motoros nászút után, mint sem ismét motorral?! A lerobbanást mondjuk nem kértük…

Történt ugyanis, hogy szembe jött egy barátom hirdetése, miszerint bérelhető az eladó motorja, ami alaposan elindította a vezérhangyákat a fejemben. Miért is ne?! Gondoltam egy merészet, és foglaltam Ausztriában egy szállást, majd elkezdtem egyeztetni a szüleimmel, hogy hátha bevállalnak egy hétvégényi unokázást, hogy mi épp az évfordulónkon kettesben lehessünk. Nade ha már Ausztria és kettesben, akkor már ne autóval menjünk, hanem motorral, akárcsak a nászúton. Mivel az MZ-n kívül más motor most egy viszontagságos építkezés miatt nincs, MZ-vel pedig sportos lenne az Alpok egy hétvégére, ezért a fenti ötletre ráfűzve máris adta magàt, hogy a cimbora 2007-es Honda CBF1000-esével menjünk. Foglaltam is, szerzett rá nyeregtáskát is, megtoldottam egy pénteknyi szabadsággal, és alig vártam ez után, hogy csütörtökön, munka után mehessek a paripáért.

Gondosan kikészítve várt, örömmel gurultam vele haza. A kapcsolatunk azonban nem indult felhőtlenül… Alacsony gáznál enyhe dadogást éreztem, dehát régóta áll a vas egyhelyben, biztos csak egy kis járatás kell neki… Az indulás reggelén adódott is az alkalom, hogy míg szüleimet vártuk és ment a csomagolás-készülődés, addig elmenjek egy próbakörre és összeszokó karikára a vassal. Vettem is rá pályamatricát, és gondoltam az autópályán egy kis körrel megjáratom, majd egy forgalomtól elzárt parkolóban gyakorlok vele, hogy összeszokjunk. Nos, az ötlet jó volt, mígnem a pályán már nem csak dadogott, hanem rángatott is, egyre jobban, minden gázállásnál, nem kis meglepetésemre. A bejáratás/kikormolás nem jött be, drasztikusan rosszabb lett a helyzet, és az alapjárat is eltűnt, így még a motorról hívtam is a cimborát , hogy baj van, és megyek is oda ahol ő éppen van. Mindketten meglepetten álltunk a dadogó, fuldokló motor mellett, miközben bennem valami épp jól összedőlt, hogy “megint” oda a motoros páros terveknek… Dejavu-m volt nászút után, míg belém nem hasított az ötlet: Győrben lehet ám máshol is motort bérelni! … Hívtam is a ReálMotort, ahonnan korábban már béreltem egy nullkilométeres Transalpot, hogy mi az, ami készleten van és azonnal elvihetem egy hétvégére. A dübörgő szezon ellenére meglepett a széles kínálat, már dörzsöltem is a tenyerem, csak egy bibi volt: minden oldaldobozzal IS rendelkező motor ki van adva, csak hátsó doboz van, 47 liter. Jajj!

Kettőnknek, hétvégére, Alpokba… hát, azért az nem kevés, de itt tudtam, hogy ezt nem én döntöm el. Némi meglepetésemre zöld lámpát kapott a gondolat. Ez az! Ez az a csaj, akivel 9 éve motorral indultunk nászútra!! 🙂

A szalonba a dadogós-küzdős CBF-fel érve (ott maradt szervízre) ismét elmondtam a szitut, majd jött a kérdés, hogy melyik motort vinném, amire egy meglepő, de határozott “nem tudom!” volt a válaszom. “Megnézném őket!” – ezzel leplezve azt, hogy mérsékelten vagyok képben a legújabb japán modellekkel (Honda, Suzuki, Kawasaki). Két vasat néztem meg: Suzuki GSX-S1000GX és DL800 (V-Strom).

Suzuki DL-800 (V-Strom)
Suzuki GSX-S1000GX

Persze hogy a GX 150 lova és tekintélyt parancsoló ábrázata vonzott, nade egyértelmü hátrányokat mutatott utas kényelemben… Így meg hogy menjek haza egy ilyen jófej feleséghez, hogy aztán a kényelmetlenség a kedvét is elveszi?!?! Nameg régen (nagyon régen) volt idő, amikor a V-Strom volt a kedvencem, és lássuk be, az egy 900+ kilométeres alpesi hétvégéhez mindkettőnknek kényelmesebbnek tűnt.

Erre esett a választás, már csak a papírmunka és a kaució volt hátra. Hoppá, kaució! Öreg hiba, nem volt nálam elég készpénz, így segítséget kellett kérjek a legközelebbi automata helyét illetően, amihez -mivel nem volt közel- kölcsönkaptam egy elektromos robogót.

Namármost 21 éve motorozok (tejóég, ez gombócból is sok!), és robogón még sosem ültem. Pláne nem elektromoson. Kaptam hozzá egy gyorstalpalót: indítás, üzemmódválasztó. “Sport módot csak akkor, ha már ráéreztél!”, “ez 125-ösnek felel meg, de jó cucc!”. Nocsak! Párszáz méter után kapcsoltam is sportba, és “víííííhihihihiháááááá, háááát ez meg miiii?!” – vinnyogtam. Konkrétan hangosan röhögtem (na nem csak az index “blumm-plutty” hangján, hanem) a troli módjára elinduló hokedlin (is)! Hát ez marhajó!!! A kis kínai vas pikkpakk elrepített az automatáig, visszafele naná hogy egy kis lezárásba beleszaladva “kénytelen” voltam kerülni. Víííííhihihihiháááááá megint – nyerítve érkeztem vissza, és ültem át a brutál férfias, széleskormányos V-Strom nyergébe. Összeszokásra nem volt már idő, hanem pakolás, búcsúzás és indulás volt, rögtön matricavásárlás után. A kisördög aktívan dolgozott a fejemben, hogy ez mennyire jó így, hogy ketten, anya-apa egy frissen kibérelt motoron indulnak az Alpokba, de az aggódást minden erőmmel próbáltam otthonhagyni, és nem mellesleg a védőangyalok maximális sebességét nem átlépni az autópályán, a határ felé haladva.

Innen jön majd a második rész magáról a túráról, hamarosan!

Stay tuned! 😉


Motoros Kalandtúra a Zemplénben

Kettő évvel ezelőtt, még javában egy viszontagságos házfelújítás -még talán kevésbé vészterhes- időszakában volt, hogy a BMW-vel másodjára is részt vettem a Motoros Kalandtúra elnevezésű versenyen,a Bükkben. Részben ex-hazai terep révén elég jól is sikerült, és akkori csapattársammal el is hoztuk a második helyezést. Aki nem ismerné: ez egy különleges motoros tájékozódási verseny, ahol két motorból álló csapatokban kell megfejteni a furfangos és csibész itiner alapján az útvonalat, és bejárva megválaszolni pár mégcsibészebb kérdést, lehetőleg hiba nélkül. Mármint a távban sem szabad hibának lennie, ez benne a nehéz.
Szóval most két év után újra megrendezésre került (a XI. Motoros Kalandtúra), és régi jó baratommal, Ádám ‘bátyámmal’ beneveztünk, hogy én az MZ, ő pedig a TDM 900-asa nyergében teljesítsük a megfelelő távot a Zempléni hegyek között. Mindezt egybekötöttük a családi nyaralással, mert a korábbi ilyen túrák során is olyan szép helyekre jutottunk el, hogy oda aztán mindig elmentünk a családdal is. Így aztán Győrből utánfutón jött eddig az MZ.
Őszintén szólva kicsit tartottam a dologtól, hiszen mégis csak 250 km körüli távra lehet számítani, és mivel gyakran meg kell állni töprengeni, nézelődni, ezért végtelenül sok indításra számítottam. Namármost önindító híján ez nem csak a motornak, de nekem is izgalmas kihívásnak hangzott.

A rajtnál várakozás a 8.25-ös indulásra

Reggel 8.25-kor startoltunk, és rögtön az első 100 méteren benéztünk egy tűzcsapot. “-Tényleg ott volt? – Tényleg!” hangzott el a rövid de velős párbeszéd az első visszafordulásunk során. “Hűha, erős kezdés” – gondoltuk. Ádám ment elől, az ő motorjának km órája lett a mérce, így neki kell vigyázni a plusz kilométerekkel – ezért aztán én szaladtam vissza megnézni azt a drága tűzcsapot, aminél balra kellett volna fordulni.
Az itiner extra csibész volt: mindketten kaptunk egy-egy lapot, amin a pontok nem egymást követve jöttek, hanem teljesen összekeverve, ráadásul hol az Ádámén, hol az enyémen volt a következő. Hosszú napra készültünk. 🙂
Rengeteg élményt adott a túra, eszméletlenül sokat nevettümk, csaptunk fejhez vagy éppen ámultunk. Arról nem is beszélve, hogy hány jó arc motorossal beszélgettünk spontán, és meglepődött helyivel hol magáról a rendezvényről, hol az MZ-ről.
Ja igen! Mintegy 44 csapat indult, csapatonként két motorral, szóval az egész környéken mindenféle ossze-vissza bolyongó és furcsa motorosokat lehetett látni.

“Hány tűzcsap található a településen?” kérdésnél, ekkor még mit sem sejtve.

Élményekből viszont annyira sokat gyűjtöttünk be, hogy csak egy párat emelek ki:
“- Hány tűzcsap van a településen? ” szólt a feladat, és be kellett írni a számot. “Biztos nem lesz itt sok utca, de benézek mindbe!” mondtam, és elindultam felderíteni, amíg Ádám talált egy árnyékos megállót az út mentén a település elején. Jó ötletnek tűnt mindaddig, amíg be nem értem a település központjába, és meg nem láttam a szana meg széjjel szerteágazó utcákat. Persze még ekkor sem adtam fel, a piros MZ-vel, vööőömtömtörömtömtömtöm módon alig feltűnően elkezdtem számolni a tűzcsapokat. Aztán 7-nél mondtam azt, hogy ez nem fog menni, és visszaindultam. Eközben Ádámmal félreértettük egymást, és ő továbbindult, így összetelefonálva a település végén talalkoztunk. Nagy fejvakarásban úgy döntöttünk, hogy csak az útról látható tűzcsapokat írjuk be, az is éppen 7 volt, aztán a következő feladat: “Milyen házak között haladtál el?”… Affene, ezt nem néztük!
Akkor én megint vissza, vööőömtömtörömtömtömtöm, a helyi kocsma előtt ezúttal már talán negyedjére elhúzva megpillantottam a RendezvényHÁZ és a Műszaki ÁruHÁZ feliratokat, így egy árnyékos parkolóhelyre gyorsan be is álltam, tollat ragadtam, és felírtam a választ, majd visszaforudlva elindultam. Ekkor már éreztem a furcsa tekinteteket a kocsma felől, és egy “gyere már, ezt nézd meg!” invitálást is a terasza felől, de ekkor belém hasított az ötlet, hogy talán van sorszám a tűzcsapokon, és az segíthet, így gyorsan félre is álltam, mert ott volt egy tűzcsap. Körbe sétáltam (sisakban, neonos motoros kabátban), de kopott volt, alig lehetett bármit is látni rajta, de talán volt ezen régen sorszám, jó az ötlet! +10-en figyeltek ekkor már a kocsma előtt. Hopp, a tükörben a kíváncsi tömegen túl megláttam még egy tűzcsapot, na tuti azon lesz a sorszám, hátra arc, vööőömtömtörömtömtömtöm a furán néző tömeg előtt, és tőlük kb 50 méterre megint megálltam tűzcsap mustrára. Persze, hogy kopott volt!
Na, gondoltam akkor megyek vissza Ádámhoz (6. alkalom a kocsma előtt, már senki se lehetett bent), talán lesz még útközben tűzcsap, megnézem azt is. Volt, aki már szurkolt és valamit kiabált, de a tömtömtömtörömtől nem hallottam. Tényleg volt még tűzcsap, de sorszám azon sem volt, így maradt a 7 a papíron.

Árnyék! Jó hangulat 🙂
“Mekkora a híd?” kérdésen töprengés. – Elég egyszerű volt a válasz, amint megláttuk a következő táblát: “Kis híd”
1. szakasz utáni pihenőn a Nagyvasak között
Illik a sorba, nem? 🙂

Egy másik jó pillanat:
Egy ideje már kerestük az út mentén a “Hol vásárolhatsz élelmet, ami segíthet a Babaváró program sikereiben?” kérdésre a választ, majd nagy örömmel és homlokcsapással álltunk meg a Gólya Csemege előtt. Innen ismét egy feladvány következett, a “Mi van az Albók alatt?” kérdésre kerestük választ, viszont egy nem várt körforgalomhoz ertünk, és bizony az Albókos kérdés után egy iránymutatás következett, miszerint a 3458. kijáraton kell majd egy körforgalmat elhagynunk. Na, így itt zavarba is estünk, mert akkor ez vagy nem az a körforgalom, és “egyenesen” kell továbbhaladnunk, vagy elnéztük az Albókos kérdést. Na, nem maradt más előre mint a hátraarc, és ismét vegigjártam a Gólya Csemegéig a távot, 200%-ban figyelve minden táblát. Albók nem volt köztük. Ádámhoz visszaérve bementem a benzinkútra, aminek árnyékában várakozott, és feltettem a kutasnak a nagy kérdést. Persze előtte egy kis felvezetéssel, hogy valszeg furán fog hangozni a kérdésem, de épp egy ilyen játék zajlik itt, de nem igazán volt meglepődve. Nagyjából szemrebbenés nélkül válaszolt, hogy Albók a következő településen van az “ahol a szív a viznek szalutál” településen (Nagyhalász – hohohohorgász), és van ott egy salakpálya is, valószínűleg az lesz a válasz. A szemrebbenés nélküliségben kicsit az is benne volt, hogy ezt ma már valószínűleg kérdezték tőle. Talán nem is egyszer, és talán még nagyon sokszor fogják is. 🙂
Igaza volt, Nagyhalászon ott volt a tábla, amin az Albók tó felirat állt, közvetlenül alatta pedig Nagyhalász Speedway Ring felirat szerepelt. Bingó!
Úgyhogy tényleg a következő körforgalomnál kellett a 3458. kijáraton, azaz éppen balra kanyarodni! 🙂

Füzér vára + naplemente + töretlen jókedv. A bal lábam itt már picit kezdett fáradni

Így és ilyen karikákkal lett nekem a táv végül közel 300 km az MZ-vel, amit teljesen hibamentesen teljesített! Azaz egy baki volt csupán:itt derült ki, hogy a benzincsapon a tartalék állás valszeg ismét eltömődött, így alig 100 méterre egy benzinkút előtt kifogyott a benzin (a 250. kilométeremnél). A jó öreg megdöntéses technikával sikerült még egy karburátornyit összeszedni, és éppen a kútig elgurulni, de ezt leszámítva semmmiféle hiba sem volt a géppel! Pedig minden egyes megállásnál rögtön le is állítottam, hogy lehessen tőle beszélgetni, majd pedig mindig újraindítottam. Nagy szerencsémre mindig pöcc-röff volt, de a nap végére így is rendesen éreztem a bal lábamat… (párszáz indítás szerintem megvolt a nap folyamán)
Büszkén értünk be este 7 után a célba, és igazi sztárként, már-már rivaldafényben parkoltam le a vasat az gyönyörű túragőzösök között. Mindenki minket nézett. 🙂

Örülés és motorsereg a célban – placc közepén alig feltűnően az MZ

Az eredményhirdetésnél a 10. helyezésünknek örülhettünk – azért volt benne hibánk, amit már a gyerekekkel együtt hallgattunk mindannyian,egy gyors vacsorát követően. Beszélgetésre sajnos így már kevés idő és erő maradt, pedig haj’ de jó lett volna még ezzel az őrült de nagyon is jó fej motoros közösséggel kicsit dumálni az élményekről… De már nem bírtuk. Reméljük jövőre összejön!

((((Az utolsó képen a leányzó -némileg szándékosan elmosódottat választva- az a kislány, aki az előző blogpost, a nászutas sztori idején még csak talán gondolat volt… Hipphopp, 7-8 év, és már itt is a következő blogpost! Nosztalgia a javából, ahogy az MZ is, de lehet lesz is folytatás)))


Egy lerobbanásos nászút története – 4. rész, A Hazaút

A nászutas sztori folytatása egy azóta igen vad lakásfelújítási projekt (hajh, nyitnom kell annak egy külön blogot..) miatt sokat váratott magára, de a mindig csak pár mondattal kiegészülő poszt végre folytatja a történetet, ezúttal a viszontagságos hazajutást elmesélve. Lássuk:
Történt tehát, hogy az újabb ajándéknap után a korábbi szállásunkra ismét egy napra visszatérve ezúttal „a másik” szobában kaptunk helyet, ami még menőbb volt az előzőnél, és még estére egy kiadós nagy sétát is megejtettünk a naplemente fényeiben úszó tengerparton, hogy kicsit javítsuk a közérzetünket. Másnap délutánra vártuk az Oszkáros felmentőnket, így még egy kis lustálkodás, némi pakolás és egy kis fürdőzés is belefért az utolsó napba, majd az előzőekben már ismertetett motor melletti, végeláthatatlan várakozás.

16:15, egyszer csak csörög a telefon, hogy már a közelben vannak, mondjam pontosan, hogy hova és hogyan menjenek. Gondoltam van navigáció, így próbáltam cím alapján a dolgot, de a vonal másik végén inkább telefonos navigálást kértek. Jó, gondoltam kimegyek ahhoz a főúthoz, amihez pár nappal ezelőtt, a busz miatt szaladtunk, és elég lesz csak azon jönniük, én majd irányba terelem. El is kezdtem futólépésekben a kb 1 km-es távot megtenni. Nem tűnt nagy távnak, de félúton egy furcsa forgatagba keveredtem. Zászlókat lobogtató, kiöltözött, elegáns, és láthatóan nem szomjas fiatalok állták el a forgalom elől az utat, amihez dudáló, díszített autók csatlakoztak. Elsőre esküvőnek tűnt, de a forgatagból hiányoztak a hölgyek, így talán inkább valamiféle helyi férfibúcsúztató lehetett. Kis híján én is kaptam valami italt, miközben köztük haladtam el a járdán, ami nem volt túl könnyű menet.

0259-028-2015-08-08-16-28-13 0260-026-2015-08-08-16-33-00

Átjutás után a főúthoz kiérve ott is forgatag volt, ott meg rendőrök álltak mindenhol, és valami delegációnak biztosították a főutat.. Hurrá, itt senki se akarja, hogy megmeneküljünk! Én mindenesetre a kanyarodó sáv elé kiálltam, és vártam egy magyar rendszámos, fehér fiat ducato-t. Meg vártam…. Aztán csak vártam. Közben a rendőrök is elmentek, és az előbb még blokádot képző mulatozók is odaértek. Zászlót lobogtatva, és elég abszurd módon egy rózsaszínbe díszített veteránjárgány tetőablakán kilógó, a pusztának folyamatosan integető vőlegénnyel (?). Hát, ők tudják.. Mindenesetre fehér Ducato egyik forgalmi akadály okozta torlódásban sem volt.

0263-021-2015-08-08-16-33-53
I
nteget. Hősiesen, mindenkinek. Persze ha lenne itt bárki is…

Jött a telefon, hogy mégis hol vagyok, mert ők itt bolyonganak kis utcákban, és volt itt már buszmegálló, meg turistainformáció, és valami felvonulás is, de nem látnak… Nabasszus, tehát futás vissza, mert más úton jutottak be mögém, viszont ebben a percben meg is pillantottam egy elsőre nem túl bizalomgerjesztő Ducatot. Másodjára sem volt jobb, viszont tényleg ők voltak azok! A motor felől érkeztek, így beszállás után rögtön egy hátraarccal kellett kezdeni. Beszálláskor az autó már szinte tele volt, 6-an már ültek benne, és első blikkre nem is tűntek túl nyugodtnak. Megbeszéltük, hogy visszafelé navigálok a motorhoz, amit közben Anna szorgosan őrzött.

Odaértünk, megálltunk, mindenki szétszéledt, szaladtak a közeli boltba. A sofőrrel kettesben estünk neki a motor felrakásának. Saját futója, és gyakran viszi a saját motorját is, így örültem, hogy tapasztalt emberrel van dolgom, én még nem sokszor trélereztem, pláne nem ekkora motort. Ez a bizalom még akkor sem ingott meg, amikor megtudtam, hogy rámpát nem hozott. „Majd megdöntjük a futót, felgurulsz rá, és lekötözzük, nem lesz vele gond, így szoktuk!”. Hát, azért furcsáltam, de ha így szokták, akkor így szokták…

Gondoltam könnyítsük annyival a dolgot, hogy felállok a járdára, így a padkához tolva, és a végét felemelve a futónak, könnyebb lesz elkezdeni a feljutást. Na, hát az elkezdéssel nem is volt gond. Beindítottam a csörgő-csörömpölő vasat, az első kereket illesztettem az U alakú profilba, majd szépen kis tolással és kis kuplunggal elindult fölfelé. A futó másik végét a magasba emelve tartotta a sofőr, de közben nem is gondoltam arra, hogy ez bizony nem fékes, de pláne nem rögzíthető fékes futó. Félig fel is ment már a motor, amikor is a hátsó kerék következett volna, az szépen, teljes erővel elkezdte eltolni az egész hóbelebancot futóstól, tartóstól, sofőröstől, mindenestől… Na, itt már kissé meginogtam, a bizalmammal együtt. Hát ezt most akkor mégis hogy?!
Kiabálás, megállás, “nemleszígyjó”, “várjálvárjálvárjl!”… Oké, tehát ott állunk, a motor eleje fent, a futó a padkától szépen eltávolodva, a fickó nyög, és tartja a futót, én meg méginkább nyögök, és ágaskodva tartom a gépet. Szuper! És most? Jött a mentő ötlet, hogy kicsit stabilizáljuk így a dolgot, majd hoz segítséget, idehívja a többi utast…. Oké, sok lúd BMW-t győz, hát vártam. Hogy a természet is besegítsen a szívatásba, tökéletes időzítéssel közben elkezdett esni az eső. Először csak simán nagy cseppekben, aztán hirtelen óriási cseppekben, meglehetősen tempósan. Hurrá!

Az elázás közben megérkeztek a vélt megmentők, a többi utas. Három férfiember jött erősítésül, és velük együtt az ötlet, hogy fogjuk meg, és tegyük fel a futóra a hátulját, és már kész is. Namármost, aki látott már ilyen futót, az tudja jól, hogy ez cseppet sem ennyire egyszerű művelet. U profil, amibe bele kell tenned a kereket, közben sehol semmi fellépő felület, amire ráléphetnél/támaszkodhatnál…
A három plusz fő viszont jött, én tartottam a motort középtájt, ők pedig emeltek és toltak. Tényleg feldobtuk csupán egy mozdulattal a gépet a futó tetejére, de valami kicsit furcsa volt. Mintha furcsán állt volna a gép. A helyére kerülés után a három emelő ember pillanatok alatt el is engedte a gépet, én meg ott álltam a futón, fogtam a motort, és nem mertem elengedni, mert valami tényleg furcsa volt. Amint ezt kimondtam, kezdtem úgy érezni, mintha távolodni szeretne a gép, és próbáltam jelezni nekik, hogy valami nem stimmel, csak jöttek a visszajelzések, hogy „minden rendben van, jól áll a gép, nem kell ilyen erősen fogjam”. Na, mire erre tiltakozni tudtam volna, borult is az egész, és tőlem távolodva borult el a motor a jobb oldalára. Persze közben engem is magára rántott, az első próbálkozás során jól felmelegített kipufogóhoz nyomva. A motor menthetetlenül eldőlt, én kvázi ráestem, és még a lábam is leégettem, hurrá a köbön!

Így került fel végül a gép, mi pedig az utastérbe...  Így került fel végül a gép, mi pedig az utastérbe...
Így került fel végül a gép, mi pedig az utastérbe… 

A jelenet végére visszalépett mindenki, és gyorsan elkezdték felszedni a gépet az oldaláról. Az újbóli kerékre állításnál kiderült, hogy a kereket befogó „U” profil keskenyebb, mint maga a kerék, és ezért nem tud rendesen elhelyezkedni benne. Így történhetett, hogy az U profil egyik szárára tettük fel a gépet, és így hát persze hogy eldőlt. Közben az eső gondoskodott a méreg, idegesség és minden egyéb lehűtésén, majd némi további szenvedés után végül sikerült szépen, mereven rögzíteni a motort a futón. Körbe ellenőrzés, és megnyugvás: az eldőlés során a jobboldali henger védőjére dőlt a vas, amin csak apró karcok keletkeztek. Megúsztuk! Beszállhattunk, végre! A hetedik és a nyolcadik utas voltunk a fedélzeten, és persze nem egymás melletti helyekre. „Na, hát szép kis út lesz”, gondoltuk; de legalább a társaság jófejnek tűnt.

Az indulás pillanatai után a sofőrünk feldobta, hogy inkább Bosznián keresztül menjünk, mert semmi értelme az autópályán állni a dugókban, és a futó miatt amúgy sem tudunk 100-nál többet menni, így fölösleges kiadás lenne. Mi ketten még az előző események hatása alatt voltunk, így nem szóltunk bele a mérlegelésbe, a többi utas pedig szintén ráhagyta a sofőrre. Oké, akkor irány Bosznia!
Ha már az irányokról beszéltünk, feldobtam a kérdést sofőrünk, hogy Budapest elérése után egy Bp-Győr plusz kör megoldható-e, és ha igen, akkor milyen költségekkel?! Kis gondolkodás után jött is a válasz, hogy megoldható, ha egy részt bevállalok a vezetésből, az áron pedig még gondolkodik. Bp-Győr, 130 km, hát persze, hogy vállalom, ha ez kell ahhoz, hogy a motort hazáig vihessük! – hangzott tőlem kapásból a válasz!
Az öreg diesel Ducato üvöltő motorral robogott Bosznia felé, keresztül a Split környéki hegyeken, és közben az árat is megkaptuk a plusz körre, amit bár kicsit sokalltunk, elfogadtunk.. Végül is vissza is kell mennie, benne van. Közben megtudtuk, hogy a sofőrünk előző nap reggelén indult Pécsről Budapestre, ahonnan felszedve az utasokat egyenesen indult is Horvátországba, persze Bosznián át. Több parti várost útba ejtve tette le a őket, majd szedte fel az újakat többek között Splitben, és indult velünk vissza. Késő délután volt ekkor, ami azt jelenti, hogy már közel 30 órája volt úton, a volán mögött, komolyabb szünetek / pihenések / étkezések nélkül, egy újabb, sok-sok órás út elején. Ezen infók után azért némi csend ült a fedélzeten utazókra, de jött a megerősítés, hogy ezt így szokta, hozzá van szokva, no para… Húha!

Valahol még Horvátországban - az első megálló, hevederek ellenőrzése
Valahol még Horvátországban – az első megálló, hevederek ellenőrzése

Csend egyébként ritkán honolt az utastérben, jó beszélgetős társaságba csöppentünk, és alapvetően nem volt gond a hangulattal, miközben szeltük a kilométereket Bosznián át. Az első pihenőnél ellenőriztem a hevedereket, és a motor rögzítését, minden oké, végre megnyugodhatunk, valahogy lassan csak hazajutunk… Közben jött egy SMS az addig teljes egészében eltűnt és elveszett, részünkről már el is temetett biztosítótól: „Tisztelt Ügyfelünk! Kérem az alábbi postai címre legyen kedves elküldeni az eredeti számlákat, … A levelében kérem röviden írja le a történteket” – Hát hülyék ezek?! Ott hagynak minket szó nélkül, és akkor ennyivel lerendezik? Na.. hát, volt időnk út közben a szaftos és ropogós panaszlevél megírására, amit inkább a felügyeleti szervüknek címeztem, biztos ami biztos.
Az eset mesélése és a levél megírásának végére megérkeztünk egy benzinkúthoz az egyre sötétedő Boszniában. Fedélzetünkön utazott velünk egy utastárs a lányával, aki éppenséggel képben volt a helyi nyelvekkel, és őt kérlelte sofőrünk, hogy segítsen neki az „ügyintézésnél”. Nem értettük, hogy mi olyan bonyolult ebben, mígnem kiderült, hogy emberünk nem ám dieselt akar tankolni a gépezetbe, hanem a fele annyiért kapható, és itt a kúton is lévő fűtőolajat. „Hát ez a gép mindig azzal megy”. – vagy úgy… Így már mondjuk érthető volt, hogy miért volt a szerencsétlen jármű végsebessége 100 körül.




Az a bizonyos benzinkút 🙂

Ahogy egyre sötétedett, a beszélgetésekben egyre gyakrabban merült fel, hogy hát ugye megígértem, hogy átveszem a volánt, és hogy mikor venném át… Mivel nem akartam, hogy elalvásos balesetben végezzük mindannyian, persze mondtam is, hogy bármikor, csak szóljon időben. Erre az alkalomra egy kisebb eltévedéses malőr, és úton utánfutóval forgolódáskor relatíve hamar sor is került, nagyjából éjfél-1 óra magasságában, valahol a Bosznia abszolút közepén. Ja, hogy innentől? … Uhh, hát jó! Gondoltam kicsit pihen, aztán visszacseréljük a volánt. Végülis személyautó jogsival vezethető a szekér, és nekem meg az van, mi baj lehet?!

Így történt, hogy a Orbászvár (avagy Banja Luka) előtt jóval, épp egy kis dimbes-dombos szerpentines részen vettem át az éjszaka közepén a vasat, 8 fővel a fedélzetén, és egy meglehetősen súlyos utánfutóval, motorostól. Egy tökéletesen idegen járművet, egy tökéletesen idegentől. Ez, és ennek felelőssége csak akkor tudatosult, amikor az egyik emelkedőn hármasban, padlógázzal, 70-nel és ordenáré füstfelhővel (fűtőolaj, ugye..) túljutva, egy lejtőn megpillantottam az est első sztárvendégét az út közepén. Emlékeim szerint talán egy róka volt, így heves fékezésbe, de legalábbis fékpedál taposásba kezdtem.
Namármost ez a járműszerelvény, a maga kitudja hány tonnájával jó, ha új korában alkalmas volt a szélsebes 90 km/h közeli sebességről tisztességes távon belül megállni, de itt ez az eset egyáltalán nem forgott fenn. Hirtelen lefutott előttem, ahogy talán a fékrendszerben is kiváló fűtőolaj csordogál, és próbálja a már esetleg fémen futó fékpofákat a kissé elkopott tárcsákra szorítani. – A lassulás minden esetre nem szorított a kormányhoz, így volt időm mindezt végiggondolni, miközben vonyító fékrendszerrel és izzadó tenyérrel kikerültük a róka komát. Oké, egy sztárvendég pipa.

Ezek után kérem egy fél állatkert tiszteletét tette az autó előtt. Volt itt őz, kutya, macska, sün, de a legjobb az út közepén ülő bagoly (!) volt, ami előtt konkrétan meg kellett álljak, és csendben elosonhattam mellette, hogy nehogy felébresszem őkegyelmét. Füle botját se mozdította, vadászatban volt. Eleinte villogtam, közelebb értve óvatosan dudálgattam, semmi. Persze a rókás jelenet után készültségben voltam, visszavettem az őrületes 70-80-as tempóból, és ha bármi rezzent, azonnal fékeztem. Álmosság? Áhh, esélye sem volt, az adrenalin tágra nyílt pupillákkal ébren tartott.

Egyik éjszakai megállónk, fölöttünk a csillagos égbolt Egyik éjszakai megállónk, fölöttünk a csillagos égbolt
Egyik éjszakai megállónk, fölöttünk a csillagos égbolt 

Emberünk közben a helyemre befeküdve kiválóan aludt, egyik fékezésre sem horkant fel, csak amikor már Horvátországban voltunk, hogy „jaaj, a GPS-be elfelejtettem belőni Pécset!”. „Na, és?” kérdeztem, mire a már említett, sok nyelvet beszélő utastárs horkant fel, hogy a megállapodás szerint őket ott kel kitegyük. „Juhéjj, akkor még egy kis kitérő is lesz!”, majd Anna mellettem ülve, mérhetetlen türelemmel, a helyzetbe beletörődve, elkezdte bepötyögni az új köztes célt. Plusz pár óra veszteség, semmiség. Így kalandos a nászút, nemde?!
Pécsett egy jót nyújtóztunk, míg a fedélzeti létszám két fővel csökkent, de igazán ennek ex-sofőrünk örülhetett, ugyanis így egy teljes üléssor állt rendelkezésére, hogy innentől még zavartalanabbul aludhasson. Hurrá, akkor visszük a vasat tovább, irány Budapest, és itt már az autópályát is választhattuk, és így legalább konstans 100-110-es észveszejtő végsebességen közelítettünk. „Csak ne kelljen megállni, gondoltam”.

A megállásokkal egyébként sem voltam jóban, mivel a gépezet az első sebességi fokozatot csak egy kétkezes mutatvány keretében volt hajlandó bevenni. Ehh, nekem meg csörög a váltó a BMW-ben, és már trélerezünk.. Hát, izé. Sebaj, ekkor már tényleg látszott némi fény az alagút végén. Budapesthez közeledve a fedélzet ébren lévő, cseppet sem nyugodt utasai folyamatosan és fennhangon szidták emberünket. Ilyentájt ugyanis már nem kicsi, hanem 5 órás késésben voltunk a kiírtakhoz képest, az út menetideje pedig a 14. órájánál tartott. A kiírásba “elfelejtett” megemlíteni pár apróságot (mint pl a Boszniát, a végsebességet és a rengeteg kínlódást). Kiszállásnál inkább gyors, szó nélküli távozást választották, így emberünket nem zavarta miattuk holmi idegeskedés sem a tovább alvásban.

Ahamm, tehát akkor még most sem… Hát jó, célba vettük az M1-est, és elindultunk a szerelvénnyel Győr felé, hármasban, mélyen szundikáló „utassal”. Anna tartotta bennem az éberséget, ő sem aludt egy percet sem, hogy én biztosan kibírjam hazáig. Győrbe már egy laza másfélórás út után 7:30 magasságában meg is érkeztünk, így a ház elé begurulva szólt az ébresztő, hogy ideje lepakolni a gépet, megjöttünk. A levétel műveletére ezúttal csak ketten voltunk, mivel megbeszéltük, hogy nem szarakodunk, leszereljük a futóról az egyik U profilt, és azt fogjuk rámpának használni. Ha kell, az én otthoni szerszámaimmal. Ebből pedig nem engedtem.

Pécsett, pisilős-benzinkutas megálló, az éjszaka közepén.
Pécsett, pisilős-benzinkutas megálló, az éjszaka közepén.

A futó plusz tartója pikk-pakk le is jött, mögé tettük a motornak, lazítottuk a hevedereket, majd egyesbe téve (hátsókerék fékezés) szépen kupplungolva elkezdtük leengedni a motort. Látszólag minden flottul ment, mígnem Anna “állj!” kiáltása törte meg az idilli helyzetet. Elkezdett ugyanis szétcsúszni az újdonsült rámpánk épp a két kerék között. Azaz ha tovább haladunk lefele, a rámpa leesik, és megint eldől a gép, csak most egy kellemetlenebb pozícióban. Megmerevedés, és rámpa igazgatás után végül csak sikerült a földre hozni a szörnyet, amit gyorsan el is kezdtem betolni a helyére. A csomagjaink felcuccolása után emberünk érdeklődött, hogy egy kávéra felugorhat-e, amíg rendezzük a fizetni valókat. Végülis, miért ne?! Bár én ekkor már a kb 7-8 órányi vezetéstől kissé elcsigázott voltam. Arra még mondjuk volt lélekjelenlétem, hogy a történtek ismeretében, és az út jelentős részét teljesítve belefogjak egy alkudozásba a végösszeget tekintve, amire úgy gondoltam, hogy jó esélyekkel indulok.
Na, hát ezek a gondolatok szerte foszlottak, és igazából úgy jutottunk el a végére, hogy igazából ő tett szívességet, hogy eljöhettünk vele, úgyhogy alkunak helye nincs, kávénak viszont annál inkább. A fáradtságomnak, és a “tököm tele van” érzésemnek köszönhetően ráhagytam, és egy kellemetlen, túl hosszúra nyúlt kávézás után végre megszabadultunk a szituációtól. Ott ültünk a konyhában, totál kimerülve, egymást nézve, és csak pislogtunk, hogy talán vége. Hazaértünk. El se hisszük!

Győr előtt, kényszermosollyan, fáradtsággal, majd pedig már otthon... Győr előtt, kényszermosollyan, fáradtsággal, majd pedig már otthon...
Győr előtt, kényszermosollyan, fáradtsággal, majd pedig már otthon…

Hogy ez az idill se tartson sokáig, zizegett is hamar a telefonom: a saját magamnak (piszkozat jelleggel) elküldött levél érkezett meg a wifit megneszelve, amit a biztosító felügyeleti szerve felé írtam még az út elején… Vége lenne?! Áhh, ez még csak most kezdődik; de az ismét egy következő poszt lesz! 🙂
Stay tuned!


Montenegróiból lett Horvát nyaralás – lerobbanásos nászút, 3. rész

A nászutas sztori ezen fejezetének eredetileg az “egy hét lerobbanás”, vagy a “félúton ragadás” címek valamelyikét akartam volna adni, de az az igazság, hogy mindkét eset jelentősen túldramatizálta volna az egyébként korántsem olyan viszontagságos helyzetet. Egy szó mint száz: A tengerparton ragadtunk… Na, hát ugye, hogy nem is olyan vészes az, akkor pedig miért harangoznám be annak?!

Egy-két apró felhőcske azért csak besodródott a határtalan boldogságunk egére: egyrészt ugye szinte jármű nélkül maradtunk, másrészt igen messze voltunk még a biztos és 40%-ában kifizetett szállásunktól, harmadrészt már hétfő késő délután volt, amikor is az előző poszt végén kijöttünk a szervizből, rogyadozó lábakkal, remegő kézzel és hanggal, és leültünk egy pizza&coffee helyre. Éppen csak pizzát, valamint ételt nem lehetett ott kapni, így az ijedtségre megittunk két jó erős rostos üdítőt, és próbáltunk úrrá lenni az arcunkba robbant káoszon.

Miután az előzőekben lement függöny kezdett kicsit újra felemelkedni, próbáltam összeszedni a gondolatokat: Egy. Nem jutunk ma már el Montenegróba. Kettő. Egyáltalán nem jutunk már el Montenegróba (holnap vagy azután sem). Három. Spliten kívül igazából sehova se jutunk már el. Négy. Kell egy szállás ma estére. Öt. Le kell mondani a Montenegrói szállást. Hat. Higgadtan fel kellene hívni a biztosítót, mielőtt áthúzom az ügyintézőt a telefonvonalon. Hét. Túlélni és hazajutni.


Az említett helyszín és a korábbi szállásunk látképe

Nagyot hörpintve a hűsítő barackleven belekezdtem a listába, és elkezdtem előbányászni az előző esti szállásadónktól kapott papírfecnit. Ezen szerepelt egy horvát telefonszám, így kis gondolkodás után hívtam is a számot. Felvette a korábbi szállásadó, akinek előadtam a helyzetet (angolul), és próbáltam érdeklődni, hogy szabad-e még a szoba ma estére. A telefonvonal sajátosságai miatt a kézzel-lábbal mutogatás, ami korábban a személyes kommunikációnál a beszélgetés pillérének számított, most mérsékelten volt hatásos, így a vonal másik végén teljes reménytelenségből kitörő hang ismételgette azt, hogy “sister, sister”. Ebből levágtam, hogy a már korábban is telefonról hallott testvérével kellene inkább beszéljek, aki legalább egy kicsit tud angolul, de arra nem számítottam, hogy ezzel meg is szakad a vonal. Néztem a lecsapott telefont, pislogtam értetlenül, majd a meglepődésből felocsúdva kezdtem volna a B terven gondolkodni, amikor is egyszer csak egy horvát számról jött hívás. A “sister” volt az, aki küzdelmes de kedves angolsággal kérdezte, hogy miben segíthet. Újra kezdve a mondókámat, ezúttal sikeresen átjuttattam az információt, majd megállapodtunk abban, hogy egyeztet, és utána visszajelez, ha szabad még valamelyik szoba (a kettőből). Ez után még nem mertem felhívni a montenegrói szállásunkat, hiszen mi van, ha egész Splitben nem találunk helyet magunknak?! – De mire ezt végiggondoltam, már jött is az SMS: Vár minket a szobánk.

Oké, a túlélést akkor máris jó esélyekkel teljesítjük, jöhetett a következő tenni való, azaz a montenegrói szállás felhívása. A beszélgetés előtt hosszasan és alaposan átgondoltam, hogy mit mondjak, valamint sokat vártam, míg a szükséges higgadtsági szintet sikerült elérni, így egész óvatosan, lassan és türelmesen tudtam a telefont felvevő recepciósnak mondani a problémát. Sokáig nem hagyott viszont beszélni, mert ő is segítségért kiáltott (szó szerint), és hívta valamelyik angolul tudó kollégáját. Neki is elmondtam, hogy lerobbantunk, és a foglalt szállásunkat nem fogjuk tudni átvenni, le kell mondjuk a foglalást, amire egy szinte nem várt, beletörődő nyugtázás jött a vonal másik végéről. Még mielőtt örülhettem volna, hogy akkor ezt ennyivel megúsztuk, jött a visszakérdezés tört angolsággal, hogy “akkor most nem jönnek?”. Ok; a jelek szerint itt is szükséges lenne a non-verbális kommunikáció kézzel-lábbal űzött formája, így tőmondatokra butítva futottam neki újra. Így már kevésbé volt beletörődő a reakció, de kvázi annyit mondtak, hogy sajnálják, és hogy akkor törlik a foglalásunkat.

A következő lépés igen sokat váratott magára, mire elegendő erőt éreztünk magunkban, hogy visszamenjünk az út túloldalán lévő szervizbe, összepakoljuk a motort, és elinduljunk a szállásunkra. A csomagokat újra felmálházva, a motort irányba állítottam, és még egy szóra odaértem a rendkívül korrekt szerelőhöz megköszönni neki a segítséget, és informálni arról, hogy megfogadtuk a tanácsát, és nem megyünk tovább. Kérdezte, hogy lett-e szállásunk, majd az “igen” válaszom után egy megnyugtató vállveregetéssel és “have a nice stay”-jel búcsúzott. Ennek visszhangjával gurultunk ki a szervizből, el a sorompó mellett, ami egy életre beleégett az emlékezetembe. A szállásig a lehető leglassabban haladtunk, nehogy ezen a kis távon robbanjunk le végleg, majd visszaérve a motort a szállás melletti parkoló leghátsó zugába raktam le, hogy kicsit mi is kevésbé lássuk.


Erkélyi hangulat & ügyintézés

A szálláson az idegességtől kifáradva egy ágynak dőléssel kezdtünk a légkondi alatt, de amíg Anna aludt, addig nekem a hazajutás problémáján járt az eszem, és erre próbáltam megoldást találni. Hagyományos trélerrel eléggé borsos árakba szaladtam, így a baráti körrel megosztva az eseményeket ötleteltünk tovább. Két kiváló ötlet is született: Orlandó barátom már ült is volna autóba egy “mentőakció” keretében; Taki barátom pedig egy másik jó ötletet dobott fel: OSZKÁR. A telekocsi rendszer. Azaz: Hátha van valaki, aki Bp-Split távon mozog, és tudna egy utánfutót vinni. A szállás wifijén mindez könnyedén ellenőrizhető volt, és láss csodás, több sofőr is volt, aki a pár napon belül megfordult Budapest és Split között. Mind az ötnek írtam is üzenetet, felvezetve a furcsa kérdést: ki tudnának-e menteni minket egy lerobbant motorral, Splitből. Ami igazán meglepett, azok a válaszok voltak: öt sofőrből három kapásból azt mondta, hogy megoldjuk.

Egyikük viszont pont akkor be is telt, így két szálon futott tovább a történet. Egyikük azonnali válaszokkal tűnt szimpatikusnak, majd egy egész kellemes árat is írt, ami után annyit kért, hogy foglaljak nála két helyet, aztán telefonon megbeszéljük. “Ám legyen!” gondoltam, és 5 perc múlva már csörgött is a telefon. Hosszasan beszélgetve végig dumáltuk, hogy mi is történt, majd mondta, hogy neki konkrétan van motorszállító utánfutója, motorozik, szokott motort szállítani és mondta, hogy a hét végé érkezik. “Meg vagyunk mentve!” gondoltam, és végre én is kidőltem pihenni egyet.

Este az erkélyről, két sörrel felvértezve néztük a naplementét, és éreztem a pillanatot kellően nyugodtnak ahhoz, hogy végre felhívjam a biztosítót. Motoros biztosításunk volt, direkt ilyen esetekre, tehát nem lehetett gond, bár amikor a szervizben hívtam fel őket, és nyomták fel az agyvizemet, akkor már éreztem a bajlós árnyakat. Elővettem hát a biztosítási kötvényt, a motor papírjait, és tárcsáztam a megadott számot. 5-10 percnyi zenehallgatás után (külföldről történő hívásnál csupa öröm ez) sikerült eljutni az ügyintézőhöz, akinek részletesen elmondtam a nap eseményeit, majd kérdeztem, hogy mik a lehetőségeink. Válasz helyett visszakérdezés volt: “tehát nem lerobbantak, hanem maguktól mentek be a szervizbe?” – Válaszoltam rá, hogy igen, motornál így megy ez, ha veszélyes a tovább közlekedés; nem várod meg, míg eldobod. “Arra sajnos nem vonatkozik a biztosítás, nem tudunk segíteni!” … hosszú csend, nálam függöny az előzetes nyugtatás ellenére is lement, majd próbáltam újra szóhoz jutni az elöntött idegtől: “Jó, akkor kedves Uram, kezeljük másképp a helyzetet, és kezdjük elölről. Vegyük úgy, hogy nem voltunk szervizben. Most hallottuk meg a hangot a motorból, és az út szélén állunk. Segítség kell, nem merünk tovább menni. ” – “Rendben, küldjük akkor az autómentőt, aki majd megpróbálja a helyszínen megjavítani az autót” – “Nem autó, motor; de biztosak vagyunk benne, hogy ezt akár még egy motormentő sem fogja tudni megjavítani” – “Elnézést. Ezt majd a szerelő eldönti, és ebben az esetben el fogják szállítani az autót a legközelebbi szervízbe” – “Nem autó, motor; és abban is biztosak vagyunk, hogy ott sem fognak tudni vele mit kezdeni, se időpontjuk, se kapacitásuk. Ilyenkor?” – “Elnézést (szerk: ez is az “autó” kifejezésre vonatkozott).”  majd elmondta, hogy ebben az esetben lehetőség lesz autót bérelni 3 napra, szállást rendezni 3 nap erejéig, amíg megjavítják az autót (áhh…) illetve a helyi közlekedés költségeit rendezik, ha mégsem bérlünk autót. “Tehát a hazajutás és motor hazajuttatása nincs benne?!” – “Nem, azt nem tartalmaza a biztosítás” jött a könyörtelen válasz. Igazából, ekkor már ezt sejtettem, mert a délutáni szervizből indított beszélgetés során is mondta már fél szóval a némileg értelmesebb ügyintéző, amikor éppen lecsaptam a telefont, mert két irányból beszéltek hozzám.

Még párszor nekifutottam annak, hogy nincs értelme bevinni újra a szervizbe a motort, de csak erősködött az ügyintéző, hogy ez a folyamat, csak így lehet. Mondtam, hogy OK, akkor ne húzza tovább az időmet, küldje az autómentőt, de gyorsan. Persze, ha ez így menne,,, Először “fedezet ellenőrzést” kellett végrehajtania, amihez kellett neki a motor alvázszáma. Nem értettem, hogy mit akar ellenőrizgetni, amikor kifizetett biztosítási papír van a kezemben, de ám tegye, ellenőrizzen amit akar, csak haladjunk. Nem ment ám ez sem gyorsan, még kért egy rakás adatot, majd végre azt is, hogy mikorra jöjjön a sárgaangyal és hova. (Végre!) Mondtam, hogy akár most rögtön (este 9-10 körül volt), de jó a reggel is, majd mondta, hogy visszajeleznek, amint végeztek a fedezet ellenőrzéssel. Ok, és végre letettük. – Na, hát a biztosítóról többet a nyaralás végéig nem hallottunk… Se autómentő, se szerelő, se visszahívás, se semmi… Ha rajtuk múlt volna, akkor egészen nyugodtan dögölhettem volna meg az út szélén, ha épp arról lett volna szó.

Ennek tudatában jeleztük másnap a szállásadónknak, hogy pár napra még biztosan maradunk, majd egy pihenőnapot rendeltünk el nagy alvásokkal és tengerben lubickolással. Persze szigorúan csak árnyékban maradva és kerülve a déli napot, hiszen esküvő előtt egyáltalán nem szerettünk volna szénné égni. A pihenőnap végén a környékbeli lehetőségeket is megpróbáltuk felfedezni a már ismert turistainformációnál, de mérsékelt sikerrel jártunk. Elmagyarázták, hogy honnan és hogyan megy a helyi busz Split belvárosába, és azt is, hogy ha valami programra vágynánk, akkor a közeli kemping recepcióján próbálkozzunk, ők igazából csak szállás ügyben tudnak segíteni. Végülis valahol érthető; Stobreč csak egy kis elővárosi “faluja” a nagy Splitnek. Így hát másnap arra jutottunk, hogy kipróbáljuk a tömegközlekedést, és bemegyünk a városba turistáskodni, meg egyúttal egy írásos állásfoglalásért is a BMW szervizbe, hátha jó lesz még később címmel.



Pihenőnap a kellemesen tiszta tengerben

Egy ragasztott papírokból összefénymásolt menetrenddel felvértezve álltunk be a turistainformáció melletti buszmegállóba, majd vártunk. És vártunk. Meg még vártunk; de egy kanyi busz sem jött arra a megadott időpontban. Ezért elmentünk a messzebbi, de nagyobb járatsűrűséggel rendelkező buszmegállóba, hátha. Persze mindezt 35 fok fölötti hőségben, végig napon, mert úgy a jó, viszont ott már sikerült elérnünk egy buszt, így a pusztító hőséget egy klíma nélküli üvegkalickában élvezhettünk a belvárosig. Ott a kő és betonrengetegről visszasugárzó hő tüzelte tovább a hangulatot, de csak bejártuk Split várának részeit, és érdekességeit, mígnem egy parkban dőltünk ki kicsit pihenni. A visszafele úton gyalog útbaejtettük a BMW szervizt, ami teljes meglepetésünkre és megdöbbenésünkre zárva volt. Teljesen. Egy lélek se volt a környékén. Ekkor már kezdett gyanús lenni valami, de csak a visszafele tartó buszon, az ellenőröktől (!!! – bizony, voltak!) tudtuk meg, hogy ünnep nap van Horvátországban; 20 éve volt a háborújuk, és ezért van minden zárva, valamint járnak másképp a buszok. Vagy úgy…



Spliti hőség és a bezárt szervíz… ezek tényleg nem vicceltek!

A visszafele séta keretében útba ejtettük a kemping recepcióját, hátha tudnak valami jó programot. Volt is vagy kétféle hajókirándulás, de nem ijedtünk meg a kínálattól, nekünk elégnek bizonyult. Már javában a szerdai napon voltunk, így azt számolgattuk, hogy igazából már csak csütörtökön tudunk egy egész naposat kirándulni, így arra foglaltunk volna, ha lett volna hely… Ezzel ki is fújt a programajánlat, így másnapra is pihenőnap lett. Mindezt egy új strand felfedezésével és az információs idegeire menéssel kombináltuk, amikor robogó kölcsönzési lehetőségről próbáltuk faggatni. Elvégre sisakunk van, cuccunk van, csak működő motorunk nincs, és mégiscsak jó lenne a közeli tengerpart, és a kanyargós út megismerése. Persze ezt is csak a kempingben lehetett, így a pénteki napot ott kezdtük, hogy egy robogót szerezzünk. Hát persze, hogy egy sem volt kölcsönözhető… (Furcsa amikor ott áll az ember pénzzel a kezében, és bármit kérdez, arra azt mondják, hogy nincs, elfogyott, nem is volt. Pedig nem mindig csak pisztáciát kértünk.)

Szomorúan vettük tudomásul, hogy Stobreč városa nem akarja, hogy elhagyjuk kirándulás célzattal, sem pedig azt, hogy itt hagyjuk a Montenegróra szánt pénzünket, így inkább nekikezdtünk csomagolni, hiszen péntek késő délutánra vártuk a mentőakciónkat, és az oszkáros sofőrünket. Átgurultam a motorral egy könnyen megközelíthető helyre, kijelentkeztünk a szállásról, majd lementünk a partra fürdeni. Egy kellemes éttermezés után az időponthoz közeledve a motor mellett tengődtünk az árnyékban, és vártuk, hogy érkezzen az emberünk, de csak nem jött a hívás… Amikor már a 2-3 órás megjelölt érkezési időintervallum is órákban mérhetően eltelt, mégiscsak rátelefonáltam, holléte felől érdeklődve, mire kiderült, hogy lassan indul… Pécsről. Másnap jön. … Itt egy kicsit megállt a levegő remegése, meg bennem a véráram, de az elszakadt idegszálak még csak meg sem feszültek. Hogy mi? Másnap? … “Igen, másnap, miért?” – “ja nem, semmi, semmi” hangzott részemről a teljesen elbizonytalanodó, dezignált válasz. Idegeskedni?! Minek?! A telefon után megnézve az oszkáros levelezéseket kiderült, hogy valóban elkeveredés történt, így “nyertünk” még egy napot. Épp csak fedél nélkül.

 
Várakozás közben szemtelenül elénk parkolt egy mozgékony kolléga… Plusz egy kis naplementézés

Kezdésnek így a plusz napunk rögtön szálláskereséssel kezdődhetett, és az óriási szerencsénknek köszönhetően az előző szállásunkon ismét csak volt egy szabad szoba 1 napra; ezúttal “a másik” (a kettő közül). Bánatunkban sétáltunk még egy hatalmasat a naplementés tengerparton, majd a valódi hazautazás napján lejátszottuk ismét a tengerpartos + motor mellett várakozós programot. A folytatás viszont már egy másik posztra marad. És ez még csak a történet fele. Stay Tuned!