2011. október

Az utóbbi hetek (hónapok?) tanulsága, hogy nem tudok egykönnyen folytatni egy elkezdett, félbehagyott bogpostot. Általában egy élethelyzet, vagy egy hangulat szüli az ötletet, és ha az a hangulat már elmúlt, nem megy jól a felidézés az íráshoz. Ezért most inkább nem is erőlködök, hanem visszaemlékezve az elmúlt hetek eseményeire, megpróbálom összefoglalni őket.

Belekezdtem például egy, a baráti társaságot tartósan összefogó 'mozgalomba', azaz az 'AranyHabár' névre keresztelt rendszeres péntek esti sörözések szervezésébe. Túl pár ilyen alkalmon, elmondhatom, hogy a projekt sikeres, bár ezt talán majd csak 40 év múlva lehet ilyen határozottan kijelenteni.

Ha már belekezdés, akkor itt a helye annak megemlítésének is, hogy az egészségesebben élet jegyében végre egy kis mozgás is került a mindennapokba, hétfő esténként. Akkor van ugyanis a tánctanfolyam, amit kedvesemmel elkezdtünk, így hetente legalább egyszer végig swingeljuk az estéket, ’west coast” módra. Ez újabb elem a gép előtt töltött idő rovására, de van miből lefaragni, így aztán nem kár érte.

Nem sok híja viszont annak, hogy majdnem felszabadultak a péntek délutánjaim, es a szombat délelőttjeim. A fotós suli forgott veszélyben, és még most is csak a veszélyzóna határán táncol. Az ok, az (engem úgy látszik egész életemet végigkísérő) oktatás minőségével kapcsolatos problémák tömege. Történt ugyanis, hogy szakképző iskolánknak, a Szinapszisnak, mintegy 6 hetébe telt, mire összeállította végre a tanulók órarendjét. Ez azt jelenti, hogy 6 hétig ímmel-ámmal történő helyettesítéssel, minden héten más tanárokkal tengtünk-lengtünk, különösebb koncepció, vagy tanterv nélkül. Olyan volt, mintha a sulinak egyedüli célja az lenne, hogy kitöltse a szabadidőnket, pedig bizony a felnőttoktatás, és a szakképzés már rég nem erről szol. Ide tanulni es fejlődni jönnek az emberek, szabadidejük kárára, önszántukból. Ha nem azt kapjak, amiért ott vannak, és amiért fizetnek, akkor elmennek. Na, így hagytam én is ott kishíján az egész hóbelebancot, ahol a vezetőség az előző mondat lényegével legkevésbé sincs tisztában.

6 hétnyi elpocsékolt idő, és ugyanennyi idő alatt felhalmozott jelentős lemaradás után megkaptuk végre az órarendet, amiből kiderült, hogy eddigi tanáraink helyett újak lesznek, mert mi, keresztfelevések (februárban kezdők) valamiért a sor végére kerültünk, és a gép új oktatókat osztott. Különösebb ok és magyarázat nélkül. Az i-re a pontot az tette fel, hogy az új tanároknak elfelejtettek szólni az első hetekben (a hatodiktól számítva), így ismét csak ímmel-ámmal történő helyettesítés, nameg részünkről össznépi, „namenjünkinnen”-ezés volt..

Persze ez a húzás, órarend ide vagy oda, a végsőkig feszítette a hangulatott, ellenben felmerült bennem az, hogy kíváncsi lennék az újakra oktatóinkra. Hátha jók, legálabb annyira, mint az előzők voltak, így adtam a dolognak még egy hét esélyt. (Ez telt le az előző hétvégén) Ha ezeket az új tanárokat is elveszik fél év múlva, akkor még mindig itt hagyhatom az egészet, ha ismét betelne a pohár.

A múlt hétvége pedig egész jól sikerült, ezért marad végül a péntek-szombati kötöttség. Pedig már pont kezdtem felderíteni, hogy tandíj befizetés helyett melyik fotós workshopra mennék el annak árából, ebben a félévben. Persze ez a dolog még nincs lejátszva, tandíj helyett még mindig lehet workshop a vége, mert lassan apad az a betelt pohár, és szerencsére még senki nem verte az ajtót, hogy fizessem be a tandíjat...

Na, de folytatva a visszaemlékezést: A szombati suli utáni szűk, de általában napsütéses délutánokat kirándulásra/motorozásra/sétára/fotózásra használjuk kedvesemmel kettesben, már amennyi belefér abba a pár órába. Amíg motoros idő volt, addig ez motorozást jelentett, most viszont egy fantasztikusat sétáltunk a fogaskerekűtől a Normafáig, az őszi tájat, és a jó időt élvezve. Ez úgy nézett ki, hogy a Moszkva téren kajáltunk egy gyorsat, aztán fel a fogaskerekűvel, majd egy fotózásba elmerült alapos eltévedés után egyszercsak a Normafánál voltunk. Itt aztán miután megláttuk, hogy 6 percenként jár a busz, addig sétáltunk, míg teljesen ránk nem sötétedett, nameg addig, amikor már képtelenség volt kitartani a frissen szerzett teleobjektívet (jaigen, hétközben még ennek vásárlásával is bajlódtam egy kicsit).

Általában ilyen pörgésben telnek a hetek, amiknek a végük sem éppen tétlen: most vasárnap például a lakást rendeztük át egy kicsit, tettük otthonosabbá, kényelmesebbé. Ráfért már az újragondolás, mivel a kezdeti ideiglenes állapot immáron berögzült, különösebb javulás/fejlődés nélkül. Ez viszont most végre megtört, és javuló tendenciát mutatva szépült egy kicsit otthonunk, máris a folytatást tervezgetve.

No, de még mielőtt zárnám a posztot, van egy dolog ami még egy darabig nem maradhat ki. Úgy is mondhatjuk, hogy nem maradhat bejegyzés az egyetem megemlítése nélkül, így onnan is jelentem: a rontás még így a fináléban is a nyakamon van... Történt ugyanis, hogy múlt szerdán ZH volt vázszerkezetekből, amit bár kiharcoltunk magunknak, bejárni sajnos mégsem tudok. Az a csúfos helyzet vele, hogy a heti, összesen KÉT órám 100%-os ütközésben van egymással, azaz mindkettő egy időben, csütörtök reggel van. Így hát döntenem kellett, és arra a tárgyra esett a választás, amit eddig még nem hallgattam (hőág2).

Így, bár megkérdeztem, hogy meddig jutottak ZH előtt az anyagban, mégis sikerült félreértenem a kapott információt, és a rossz, későbbi anyagrészből készültem fel. Hiába tűnt könnyűnek a ZH sor, ha sajnos több évvel ezelőtti emlékek pontos előhívása kellett volna a sikeres teljesítéséhez... Ez kérem az én szokásos FAILformám, de legalább a következő számonkérésre készülés már könnyebben fog menni, a pót ZH-ra meg már tudom mi kell.

Nem fogsz ki rajtam, drága BME, és bár ezt a csatát ismét megnyerted, de a háború az enyém lesz, és úgy itt hagylak, mint eb a .. szaharát!

A KÖZHÍR napokban megjelent aktuális számában egy 2 oldalas cikk foglalja össze a motoros túrám első részét, amelyet ha már 700 példányban olvashatnak a Közlekkaros kollégák, gondoltam megosztom itt is. Íme:

2630 km, 9 nap, 2 motor, és két mottó: „Arra megyünk, amerre út van”, valamint „arra, amerre süt a nap”. Ezekkel a paraméterekkel lehetne jellemezni legjobban idei „világgá menés” címre keresztelt túrámat, amely blogos útinaplójából olvashattok itt egy kivonatot.

2007-es MZ-s horvátországi túrám óta vágytam már újra egy ilyen jellegű, spontán túrázásra, eredetileg a motorommal kettesben. Aztán idén nyáron végre elérkezett az idő, hogy Margetán Zsombor barátommal, két motorral (Honda NTV 650, és Yamaha Fazer 600) nekiinduljunk a végtelennek. A pakolás során meg kellett állapítsam, hogy az „amerre út van” mottó korántsem könnyíti meg a dolgunkat. Elvégre azt sem tudtuk, merre fogunk menni, így azt sem, mire készüljünk. Didergő hideg az Alpok hegyláncai közt, vagy rekkenő hőség a Horvát tengerparton, ki tudja?! Így indultunk neki az útnak.

Péntek este az összes rendelkezésre álló tároló kapacitást (mintegy 140 liternyit) teljesen csurig töltöttem, tetejére rápakoltam a kempingcuccokat, majd szombaton, némi szerelés után útnak indultunk. Az út eleje ellenszélben, kis esőben és hidegben telt, de nyugat felé tartottunk Budapestről, a világosabb égbolt irányába. Eredetileg pénzfeldobással terveztük az induló égtáj eldöntését, de végül a nyugati irányhoz kaptunk leginkább kedvet.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve az Alpokot céloztuk meg, de előtte még aludtunk és söröztünk egyet Sopronban is. Vasárnap reggel esőre ébredtünk, ami olyan besimult felhőzettel párosult, hogy elkönyveltük: esőben indulunk. Természetesen mire állig beöltöztünk esőruhába, épp el is állt.

A festői hegyek közé érve az út majdnem végig vizes volt, de száguldozásra az egymást érő kisfalvak egyébkent sem adtak volna sok lehetőséget. Autópálya mentesen haladtunk, és a rengeteg kis település révén egészen átszellemültünk a helyi békés és nyugodt élettől. Vasárnap volt, ilyenkor ott a fű se nő, forgalom sem volt. Még a sebesség korlátozásokat is szívesebben betartja így az ember, lehet nézelődni, nameg minden korlátozás alatt ott az indoklás, hogy miért is menj lassabban. Ez így egészen barátságos!

Muraut, és annak kempingjét vettük célba, amihez megérkezve jött csak az első igazi meglepetés, amikor megtudtuk, hogy itt egy éjszaka 7 Euro/fő! „Mennyiii?” – hangzott a hangosan kimondott kérdés, legalább a duplájára számítottunk. Gyorsan végig is futott az agyunkon, hogy a Mur folyóval határolt, már-már a luxus kategóriáját súroló, tiszta és modern kempingben több éjszakát is maradni fogunk. Ezen gondolatmenet mellett ültünk le a felállított, óriási sátrunk elé kempingfőzőn kaját csinálni, máris a következő napok csillagtúráit tervezgetve.

A másnap reggel meglehetősen csípősen indult. Hajnal 6-kor, 3 órával a tervezett ébresztő előtt kénytelen voltam forró zuhanyt venni, mert kevésnek bizonyult a nálam lévő meleg ruha felvétele, plusz a hálózsák lehető legszűkebbre húzása, és alaposan átfagytam. Így viszont még a hajnal fényeit elcsípve fotózhattam egyet a kemping melletti tavacska körül, kapva az alkalmon. „Ébresztő után édesebb az alvás”, ami most különösen igaz volt, hiába próbáltak ez ellen bármit is tenni a közeli láncfűrészes favágók, vagy a hangosan bőgő tehenek.

A sátrat és a dobozokat hátrahagyva indultunk neki, csupasz motorokkal a hegyeknek, egyenesen a Nockalmstrasse látványút felé. Már az odavezető, tempós hegyi út is lenyűgöző volt, a falvak hangulata pedig továbbra is nagy erőkkel sugározta a hegyvidéki békességet és nyugalmat (a hétfői munkanap ellenére).

A látványút 8 eurós belépője ekkor még borsosnak tűnt, de már az első kanyarok után tudtuk, hogy megérte. Ragyogó, napsütéses idő volt egész nap, száraz, tiszta utak, az aszfaltot pedig mintha direkt motorosoknak találták volna ki: Kiváló minőségű, sima, hibátlan és jól tapadó. A gumik nem kímélésével felmentünk az első hágóra, majd egy padra kiülve elővettük a jóféle, hazai konzerveket, a gázfőzőt, és jól megebédeltünk, ami egy helyi turistalátványosságnak is elment.

Oda-vissza végigjártuk a gyönyörű szerpentineken, és a két hágón átvezető, 30 km-es utat, lehetőséget adva a gumiknak, hogy csak az oldalukat koptatva, visszanyerjék gömbölyű formájukat. Nagyon élveztük, viszont a sok fotózás miatt elhúzódott az idő, és visszafelé már iparkodnunk kellett, mert csak 6 óráig lehet ezen a szakaszon motorral közlekedni. Rajtunk aztán nem múlt.

Visszafelé megálltunk kicsit szétnézni Murauban, és nem utolsó sorban ingyen wifit szerezni, hogy képeket is küldhessünk az otthoniaknak, valamint az ebook olvasón írt online útinapló olvasóinak. Visszaérve, a sátor mellett ismét főzőcskézve, hosszas fejvakarás mellett határoztuk meg a másnapi útirányt: Grossglockner, a híres motoros látványút. Legszebb, legjobb, sajnos legdrágább, és kicsit messze is van, 150 km oda, 150 vissza, na de mi az nekünk?!

Éjjelre a nálam lévő összes ruhát magamra öltöttem, mindenből legalább 3-at, így lényegesen jobban sikerült aludni (hajnalban kb 6-7 fok volt, a napközbeni közel 30 után). Így most egyszerre sikerült kelnünk (7-kor) a favágókkal, valamivel teheneket beelőzve. Most talán mi ébresztettük őket a motorok zajával.

Ismét gyönyörű utakon haladtunk a messzi látványút felé, ahol kifizettük a még borsosabb, 19 eurós belépőt, majd már az első kanyarok után alig győztem összeszedni az államat a földről. Zsombor, aki már járt itt mondta, hogy szép lesz, nade ennyire?!

Kivételesen itt most egy ünnep miatt nagy forgalom volt, de első körben úgyis még csak ámultunk, majd felkapaszkodva a 2500 méteres magaslatokhoz, egyre közelebb kerültek a hó födte hegycsúcsok, mígnem már hóval tarkított vidékeken motoroztunk. Már ekkor, az első közben sikerült megtalálni a határokat, amit egy balos kanyarban némi karcolás hang jelzett. „Eddig, és ne tovább”, mondta a lábtartó, amint hozzáért az aszfalthoz.

„Motoros mennyországnak” neveztem el magamban a vidéket, bár voltak buszok, amik lassú tempója mindenáron próbálta kedvünket szegni, de azokat legyőzve visszafelé újra élvezhettük a tökéletes aszfaltot, az ideális íveket, a jó ritmusú szerpentineket, és a rengeteg motoros kolléga sugallta érzést: ez a mi helyünk! A parkolók, az éttermek, és a kilátók, mind-mind a motorosokhoz vannak igazítva, itt mi vagyunk a fontosak.

Kiszemeltünk megint egy kiváló hegycsúcsot, konzerves, kempingfőzős ebédünk elfogyasztásához, amik talán ilyen helyeken a legfinomabbak. Egészen más az ízük! Innen már jóllakva mentünk végig a 33 km-es úton, majd visszafordulva egy kicsit több fotós megállót beiktatva haladtunk egy elágazó felé, ahonnan egyenest egy gleccser fölé vezető kilátóhoz igyekeztünk.

Azt hiszem, nincs az a fotó, vagy képzelőerő, ami itt, az elénk táruló látványt visszaadhatná, ezt látni kell! Talán egy óráig is csak a látványt csodáltuk, majd újra motorra ülve a túlsóvégi kasszát vettük célba. Sajnos itt aztán fájdalmasan állapítottuk meg, hogy még egy oda-visszára már nem lenne idő, így egy ígérettel veszek búcsút a helytől: „ide még visszatérek”, méghozzá egy egész napra! Murauhoz visszavezető 150 km-es út 1-2 hágója, és csodálatos vidékei is csak hozzáadtak az érzéshez, az ígéret az ígéret...

Vacsorakészítés közben eldöntöttük a másnapi útvonalat: maradunk másnap is, és megnézünk még egy látványutat, a „Maltatal Hochalpenstrasse”-t. Másképp is indult a szerda reggel: nem láncfűrész, és nem is tehén, hanem gőzmozdony füttyszó, ami ébresztett minket, miután a 3 zokni plusz két nadrág kombináció jó alvást biztosított.

Ráérősen, lazábbra véve indultunk neki az útnak, ahol a kasszánál otthagyott 9 euróért cserébe most egy egészen más élmény ígérkezett. Ezúttal lábtartóval karcolós szerpentinek helyett inkább a látványon, és a vízeséseken volt a hangsúly, bár azért akadt pár kanyar a gumi oldalának is.

A 15 kilométeres út vége egészen Ausztria legnagyobb völgyzáró gátjáig ér, és olykor egysávos, vésett alagutakon vezetett át, ahol lámpák irányították a forgalom irányát. Találkozhattunk itt visszafordító kanyarral is az alagút közepén, miközben közeledtünk a hihetetlen méretű gáthoz.

A 200 méter magas óriás társaságában aztán egy mesés kilátást biztosító pihenőben, eddigi utunk leglátványosabb konzerv-ebédjét fogyasztottuk el, egy gyönyörű tó fölött, és vízesésekkel körbevéve. Ilyen helyen a legolcsóbb konzerv is úri lakoma!

A lenyűgöző építményt aztán közelebbről is megnéztük, egészen pontosan a tetejébe épített „skywalk” nevű rácsos, üvegezett aljú kilátóról is, kicsit remegő lábakkal. Fotózás, láb-remegtetés és ámulás után visszaindultunk, és a lámpás irányításra, na meg az ebből adódó várakozásra való tekintettel nem mentünk még egy kört, hanem inkább a Karintiai tavak felé véve az irányt visszaindultunk Murauba.

Itt a nagy forgalom okozta lassú haladás során volt alkalmunk kigyönyörködni magunkat, így épp csak egy-egy fotóra álltunk meg.

A sátorhoz érve aznap láttuk elérkezettnek az időt, hogy a kempingben lévő „Murauer” sörautómatát is leteszteljük, így a szokásos vacsorafőzögetés, és blog írás mellé most jóféle helyi sört is iszogattunk. Természetesen nem maradhatott el a másnapi útvonal kitalálása sem: a távolból morajló villámok hangjai, és a rosszabbra forduló időjárás elől menekülve reggel sátorbontás, és irány Szlovénia, majd végül a Horvát tengerpart!

Következő számunkban innen folytatódik a történet!

Az újságban megjelent cikk PDF formátumban ITT tölthető le! :)

Új verzió?! :) Lehet!

Egyelőre viszont csak lélekben. :)

A mai, egy aprócska késés miatt fél órával hosszabbra nyúlt munkába zötykölődésem során, kivételesen nem a regények világát, vagy a HŐÁG tananyagát bújtam, hanem Kindle-lel a kezemben írogattam, és gondolkodtam.

Apró bejegyzés-ötletfoszlányok derengtek fel egy-egy mondat erejéig, de pár mondat leírása után sorra elvéreztek, és kifújtak... Hozzákezdtem, leírtam, gondolkodtam, és folytatás híján vagy kitöröltem, vagy újat kezdtem. Nem túl jó érzés, hogy írnék is, lenne is miről, de elhagy a kreativitás, pont amikor szükség lenne rá.

Lefárasztana a munka, vagy lehet, hogy kiélem ott az alkotás utáni vágyamat?! Lehet, hiszen munkám javarészt ebből, alkotásból áll. Nade ez így működne?! Remélem nem!

A feltevések után az biztos, hogy blogolni, írni mindig akkor tudok a legjoban, ha valami baj van, és jönnek az érzések táplálta gondolatok. Általában mély érzések ezek, és az írásra való gondolatokat táplálók legtöbbször a rosszabbak közül valók. Ilyenekből pedig épp csak a felszínt karcolgató mélységben vannak mostanság, a boldogságot meg ugye inkább megélem, mintsem írásra alkalmas gondolatokat ébresztenék vele. :)
... Legalábbis ezzel próbálom magamnak megmagyarázni a félbemaradt blogpostokat, és a kreativitás hiányát.

Ugyanakkor van egy másik ön-magyarázat/jelenség is: bármennyire is úgy érzem, hogy nincs szabadidőm (ami 11 órányi munkával töltött idő révén azért valamennyire így is van), mégis talán csak most élek igazán teljes életet.
A mindennapjaim átalakulóban vannak, és folyamatosan változnak, immáron 4 hónapja. 4 hónap pedig elég sok idő, de még csak nemrég kezdtem/kezdhettem magamévá tenni azt a sokszor hallott közhelyet, hogy "arra van időd, amire szeretnéd".

Az utóbbi hetekben próbáltam eszerint élni, azaz mindig azt csinálni (persze munka után), amit szerettem volna. Így történt, hogy igen keveset voltam gép előtt, és amikor csak lehetett, motoron ültem kedvesemmel; vagy kettesben jártuk a várost ilyen-olyan céllal; moziztunk; néztünk eladó autókat; a lakással foglalkoztunk; vagy épp valamilyen apropóból fotóztunk, de volt cimborákkal sörözés is, és sok olyan dolog, amikre korábban "nem"-et mondtam, időhiány miatt... Pedig most van csak igazán időhiány, és lesz is még, amíg munkán kívüli plusz kötelezettségeim is vannak (mint pl az egyetem).

És itt jönnek a gondok: azok a dolgok bizony pórul jártak, amikhez nem volt elegendő kedv/lelkesedés, vagy inkább egy nagyobb potenciállal rendelkezőbe kezdtem bele. Mondanom sem kell, hogy ilyen, pórul-járós, éppen a tanulás (bár a napi utazások során a Kindle révén már rá tudtam magam venni), vagy a házi készítés... Viszont van még egy érdekes kategória: az, amit alapvetően nagyon szeretek csinálni, csak elkezdeni nehéz, és ahhoz nincs elég lelkesedés... Például a blogolás, a Közhírezés, de akár még a motormosást is ide sorolhatjuk. :)

Ha egyszer nekifogok, szeretem csinálni, élvezem visszaolvasni/visszanézni, mégis nagy feladatnak tűnik, és ezért bele sem kezdek, mondván, hogy inkább pihenek...
Ez lehet a második ön-magyarázata a félbemaradt posztoknak, amik persze el-el mentegetve várják a beteljesülést.

Meg is van közülük az első ilyen bejegyzés, méghozzá pontosan ez. Ez egy HÉVen elkezdett, majd otthon befejezett darab, a mai extra HÉVezésre, és a hidegre való tekintettel. :) (jó időben biztos nem maradtam volna ennyit gépnél. :) )

Monnnnyanak le a meteorológusok! :)
Csak én kezdem úgy érezni, hogy a technika fejlődésével, és az algoritmusok finomodásával egyre kevésbé megy nekik a dolog?!

Múlt hétvégén ugyanis óriási dilemmában voltam: otthon voltam Egerben a hondával, vasárnap még egy jót motoroztunk kedvesemmel, és azt kellett eldöntsem, hogy egészen Budapestig jövünk vele, vagy marad a gép Egerben, és téli álomba ringatom a fűtött garázsos helyén...

Hosszasan néztem ezért az időjárás jelentéseket, amik mind azt mondták még ilyenkor, hogy csütörtökön napközben érkezik a hideg, rossz idő, és akkor aztán vége lesz a vénasszonyok és az indiánok nyarának egyaránt. A vacillálást végül ez alapján zártam le: nem akarok esőben, szélben, hidegben hazamotorozni 140 km-t, hiszen annak úgy nem sok élvezeti értéke van, így inkább megspóroltam, lemondva a vasárnapi hosszabb (Mátrázós) csapatásról, nameg a motor nyújtotta mobilitásról.

Iszonyatosan rosszul éreztem magam, ahogy felértem Budapestre, így talán még sose fájt az, hogy az udvaron csak a motor hűlt helye van. Magam is megdöbbentem azon, hogy mennyire rosszul esik, hogy nincs már itt a honda... MZ-t is tudtam én sokat hiányolni a tél beálltával, de ez most valami más, minden eddiginél erősebb érzés.

Álmaim egy részét is átvették a motorozós emlékek újrafeldolgozva újraélése, és figyelmem mégjobban kiéleződött az úton közlekedő motoros társakra, némi zöld színű fátyollal (irigység?) egyetemben. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem jó ez így, és inkább fel kéne hozni a gépet, és Budapesten bérelni neki egy garázst.. Dehát ezt a luxust azért még nem engedhetem meg sem magamnak, sem neki..

Most, túl közel 8500 közös kilométeren, tényleg külön kell töltsek pár hónapot az én szeretett hondámtól, közvetlenül egy eszméletlenül jó bükki csapatás után (beszámoló hamarosan).

A csütörtöknek mindenesetre vége, és már azt mondják időjósaink, hogy holnap, pénteken jön a rossz idő. Ezek után én nagyon ajánlom a nekik, hogy holnap aztán szakadjon le az ég, tomboljon a rossz idő, jöjjön a beígért nagy hideg, mert ha holnap is még motoros idő lesz, én menten dühbe jövök!

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mivel is térjek elsőnek vissza a blogba, de minden ilyen gondolatmenet első pillanatában annyi ötlet jön egyszerre, hogy a végén egyet sem tudok kiválasztani a hangzavarból. Így most lesz egy ilyen, inkább csak helyzetjelentős poszt, hogy halkítsak a zajon, és aztán halljam az ötleteket.

Otthon vagyok, Egerben, motor a ház előtt, telefonra várok, hogy mikor mehetek kedvesemért, aki épp osztálytalálkozik. Így, hogy a délután hazamotoroztam, Budapesten maradt a PDA, amiben már van jópár bejegyzés vázlata, de az a furcsa helyzet állt elő a múlt héten is, hogy kicsit híján az ötletekkel, hiába vettem elő a HÉVen a PDA-t, mégsem tudtam folytatni a vázlatokat, vagy esetleg konkrét bejegyzésekké gyúrni őket. Mindig csak az a hangzavar, vagy pedig a síri csend. Ez a két véglet van, köztes út sose. Talán a munka világa, talán a 8 órán át tornáztatott agy, talán a sok változás, vagy szimplán csak a rohanás teszi ezt. Talán. Vagy csak kellett egy kis bejegyzés nélküliség, hogy aztán újult erővel újraindulhasson a dolog. Lehet!

Na, nem ígérek most se napi rendszerességet, de azt már látom, hogy kicsit kevesebb munkám lesz ebben a hónapban, így a sulival többet foglalkozás mellett szeretném ezt a blogot is gatyába rázni. Kicsit új design, és rendszeresebb bejegyzések, de az igazi kihívás a fotóblog kis átszabása, de erről majd később.

Ja, és hogy mit is csináltam az elmúlt hetekben? Hmm, mégiscsak helyzetjelentés, hát jelentem: éltem! :) A monitoron túl. De milyen jól, kérem, milyen jól!

A meghosszabbított nyári időjárásnak köszönhetően naponta munka után ritkán maradtunk kedvesemmel a négy fal között, és szinte minden nap csináltunk valamit, vagy mentünk valahová. Egy kis sörözés a közös cimborákkal, vagy csak séta a városban, standup hallgatás, motorozás, fotózás, bevásárlás, vagy épp autó nézés, motorozással és gyrosozással egybekötve. A hétköznapok így rettentően gyorsan peregnek, és annyi élmény van az elmúlt időszakból, hogy bár szívesen megosztanám mindet, úgyis képtelen lennék rá..

Hétvégente pedig jön mindig a fotós suli, ami bár most kissé döcögősen, nehezen, és csak mérsékelt lelkesedéssel üzemel részemről, mégis azért leköti a péntek délutánjaimat, és a szombat délelőttöket. A szombatok pedig majdnem a legjobbak: suli után iszkiri haza, felcuccolás a motorra, és irány Horány! Vagy ha az nem is, volt itt Párkány, Villány, vagy épp csak haza Egerbe. A legjobbak mégis mindig a vasárnapok, amikor "az év utolsó motorozása" címén (minden hétvégén az utolsó van :) ) egy jót motorozunk az én szerelmeimmel (az én igazi motoros barátnőmmel, és a hondámmal :) ), sütis megállókkal, sztrapacskázásokkal, balatoni lángosozásokkal, és baromi jó kanyargásokkal fűszerezve.

Talán így már érthető, hogy miért is van az az utóbbi időben, hogy épp csak percekre kapcsolom be az asztali gépet, és így kimaradnak a blogbejegyzések. Jövő héttől viszont a beköszönő rossz idő mellett beköszön még némi szabadidő is a munkám változásának köszönhetően, így a sulira összpontosítás mellett talán majd futja egy kis közvetítésre is az egyetem utolsó pillanataiból, vagy épp ezen boldog mindennapokból.. :)

Hogy is mondtam én még régebben?!
"Valóban sokszor nem tudok mást írni, csak azt ami rossz, ami fáj, amitől szabadulni akarok. Nem véletlen! Az örömöt megélem, a bánatot pedig kiadom. Előbbit megtartom magamnak, utóbbit ajándékba adom ... Nektek."
De jól is mondtam! ;)

« 2011. szeptember 2011. november »