Kategória szerinti archívum: 2012 – Szlovénia


Egy motoros paradicsom a hazaútra

Lassan, de biztosan, csak elérkeztem a Szlovén túra záróposztjához, ami java részt már csak a hazaútból állt:

Már előző este szomorúság töltött el minket, hogy bizony itt a vége ennek a mesés nyaralásnak, és másnap haza kell indulni. Tanulva a kifele jövetel unalmas Horvát és Szlovén szakaszaiból, úgy terveztük, hogy a lehetőség szerint inkább a hegyek felé kerülve tesszük meg ezt a részt. Az előző estékhez hasonlóan most is térképen, GPS-en és googlemaps-en néztem egyszerre az útvonalat, és így sikerült a Szlovénia területébe kis hurokként belógó, a térképen alaposan besatírozott Osztrák szerpentint kiszemelni.

A navik így, autópálya nélkül, eredetileg is terveztek egy Ausztria felé vezető utat, ami a 8-as főútnál, Szentgotthárdnál jönne be magyar területre, ám ezzel az volt a gondom, hogy míg Szlovéniában és Ausztriában nem autópályáznék, addig otthon beleférne. A 8-as főúttól viszont nem lehetett, hiszen a környékén sincs autópálya Budapest felé. Millióféle módon próbáltam kiszámolni, hogy lenne a legszerencsésebb időben és látványban ezt a távot megtenni, de nem nagyon találtam jó megoldást.

Szállás előtt, indulásra készen Búcsúfotó, és indulás!

Így aztán úgy indultunk neki, hogy majd menet közben eldöntjük, és ha másnem, jóformán kitérő jelleggel tesszük meg az ausztriai szakaszt. Szerencsére az időnk gyönyörű és relatíve meleg volt, így talán a gondokat is elfeledtük, amikor választáshoz érkeztünk: kerülő a hegyekben, vagy az unalmas síkság, falvakon át.

Előbbit választottuk, és bizony nagyon jól tettük: Így ismerhettük meg a vellach-i motoros paradicsomot (ha valaki tudja, hogy igazából ezt a környéket hogy hívják, akkor ne tartsa magában! 🙂 ). Kiváló, és rengeteg kanyar, gyér forgalom, és egész jóminőségű út; a mesés látványról pedig már nem is beszélve.

Sajnos ez utóbbi megörökítésére most extrém ritkán álltunk meg, ugyanis próbáltunk minél jobb időt menni, és nem utolsó sorban a kanyarokat élvezni. Talán csak a Szlovén-Osztrák határ után álltunk meg először kicsit frissülni, és ekkor fotóztam le a gumikopást is. A túra során a jelek szerint olyan mélyen volt döntve a motor, mint eddig még általam sose: épp csak egy kicsi “majrécsík” maradt a gumi szélén. Összehasonlításképp lentebb, jobboldalon az Alpesi “Világgá menés” során készített gumikopás-fotó látható, baloldalon pedig a mostani, nagyjából 12-13 ezer kilométernyivel több “összeszokás” után, utassal:

Szlovén túra során, 13-14 ezer km-nyi tapasztalattal, utassal Világgámenés során, párezer km-nyi tapasztalattal, Alpokban, utas nélkül

Itteni megállónk során még ámultam egyet a GPS-en látható “satírozáson”, majd elindultunk a sűrű szerpentin irányába. A kilátás most a sűrű növényzet miatt nem volt annyira extrém; de így legalább jobban lehetett élvezni az oldaldobozig döntés izgalmait. (Aki esetleg tud valami megoldást koptató applikálására az oldaldobozra, az ossza meg velem, plíz! 🙂 )
Ahogy a hajtűkanyarok végére értünk, le is kellett kanyarodjunk a 82-es útról, hogy újra Szlovénia felé vehessük az irányt. Ez már egy kisebb, másfél sávos erdei út volt, amin viszont megkaptuk a hiányolt látvány dózisunkat, kamatostól.

Szlovéniába a 428-as főúton tértünk vissza, ami egy idő után unalmasra ellaposodik, és Ptuj felé már egyre ritkábban hozott izgalmakat. Végül Lendvában álltunk meg még egyet ebédelni, egy utolsó igazi szlovéneset. A csevapcsicsa különböző formáit próbáltuk ki, ráadásul magyar pincér ajánlásával, és a vártakhoz képest meglehetősen olcsón.

Beléptünk Ausztriába. Kränten lenne a tartomány? Úton újra Szlovénia felé

Így aztán igazán kellemes szájízzel hagytuk el ezt a szeretni való országot, és mentünk fel az autópályára a magyar oldalon.  – Itt a jó szájízünk elvételéről gyorsan gondoskodtak: felhajtáskor még nem volt matricánk, gondoltam majd az első lehetőségnél veszek; ám az első lehetőség jó 60-70 kilométert váratott magára, és az is csak egy “pihenő” táblával reklámozott, főúton 1-2 kilométerre az autópályától lévő étteremben volt. Szánalmas megoldás, ráadásul pont így kezelték a pincérek is. Egy szemmel láthatóan halálosan unott, és munkáját, valamint embereket utáló pincérbe botlottam, és amikor már épp ott tartottam, hogy elhagyom a helyszínt; akkor jött csak a kollégája, és oldotta meg 1 percben azt, amire 10-et vártam… Az biztos, hogy ha éhes leszek se megyek oda még egyszer. Megéri nekik?! Kétlem!

Végül kényelmesen, pihenőket tartva (bár motoron ülve jó tempót diktálva) jöttünk hazafelé, és érkeztünk meg késő éjszaka az egésznapos motorozás után. Kissé elfáradtunk, de megérte a plusz kb 50 kilométert jelentő kitérő. Az biztos, hogy ebbe az országba, sőt erre a szállásra is bármikor szívesen visszamegyünk, ráadásul látnivalót is hagytunk magunknak bőven, így lesz még Szlovén túra, az egyszer biztos! 🙂

Végül a túra számokban:
Ezen a napon megtett táv: ~550 km
Eddigi össz: ~1650 km
Napi átlagfogyasztás: 5,9l/100 km (hegyi szakaszon 5 liter körül, autópályán meg 6,6 liter :S)
Teljes túra átlagfogyasztás: 5,58l/100km

Ha lesz türelmem, akkor lementem a GPS-ből a rögzített útvonalakat, és valahogy feltöltöm ide.. Stay Tuned! 🙂


Házi barkács lábtartóval a számozott kanyarok szerpentinjein 1

Az akadozó freeblog ellenére én kitartok mellette, és nagyon szurkolok a csapatának, hogy rendbe hozzanák a felmerült technikai problémákat. Addig is a türelmeteket, és szurkolásotokat kérném; és e mellé a Szlovén túra következő, utolsó előtti posztja:

Az előző napi hegyi csapatások, és a lábtartó törés után kicsivel korábban sikerült felkelnünk, és reggeliznünk, hogy aztán minél előbb mehessünk szerelőhöz/alkatrészeshez, hiszen nagy tervek voltak mára: Vintgar szoros, és Vrsic hágó. Utóbbinál 50 darab számozott kanyar,  amit semmiképpen sem szerettem volna lábtartó nélkül, levegőben tartott lábbal kipróbálni, így komoly volt a tét.

Elmentünk hát az „M+S Production” nevű helyre, és már attól elfáradt a lábam, hogy ezen a 4-5 kilométeren tartani kellett. A céghez érve sehol egy lélek nem volt, ellenben a parkoló autók, és az épületből jövő zaj megnyugtatott, hogy itt valami lesz. Nekifutottam az üzlethelyiség bejáratának hitt, belül ducati feliratot rejtő ajtónak, de nem jártam sikerrel. Ez után egy másik épületrészhez érve bementem egy ajtón, ami viszont egy lépcsőházba vezetett, különösebb feliratok nélkül. Épp fejvakarva, tanácstalanul néztem, hogy merre menjek, amikor egyszer csak felbukkant egy fiatal fickó, egy kardnak látszó tárggyal. Elsőre kicsit meglepődtem, aztán felismertem az eszközt: egy „forgácskaparó” volt, amit nagyobb forgácsológépekhez használnak, a felrakódott forgácsok eltávolításához.

Rögtön meg is szólítottam angolul, és mondtam neki, hogy motor alkatrészt keresnék. Tökéletes angolsággal jött a válasz: az itt felejtős, itt biztosan nem találok motor alkatrészt… És már haladt is el mellettem. A bejárati ajtón kifelé haladva, félvállról még azért megkérdezte, hogy milyen alkatrész kéne, ha vóna, és amikor mondtam, hogy lábtartó, akkor kis irányváltással a motor felé indult.

Na, gyorsan mutattam is neki a problémát majd rám nézett, elmosolyodott, és mondta, hogy lábtartó az itt nincsen, de csinálhatnak. Ugyan nem aluból, és nem ilyen szépet, mint volt, de lesz, ha kell. Igazából meg se várta a lelkes válaszom, már vette is elő oldalzsebből a tolómérőt, és kezdte felvenni a szükséges méreteket. Közben előbukkant még 1-2 munkásruhában lévő dolgzó, nézték ők is, mérték ők is, majd valamit, az épület mögé mutogatva kezdtek el beszélni.

Segítőm mondta is gyorsan, hogy jobb lenne, ha hátravinnénk a motort az épület mögé… hmm. Érdekes kérés volt, de hátra álltam vele az árnyékba, aztán ott még egy kamera miatt aggódtak, de mondták, hogy jó lesz. A kardos segítőnktől jött is az infó, hogy pár perc, és kész lesz, addig érezzük jól magunkat az árnyékban. Éltünk is a dologgal, beszélgettünk, el voltunk, majd a következő pillanatban felbukkanó emberünk hangos „Love is in the air!” énekléssel, kaján vigyorral, és szélesre tárt karokkal jelent meg a ház sarkánál. Nagy nevetés lett belőle, és aztán egy olyan pillanat, amit talán már sose feledünk.

Kezében egy vascsővel jött, amire már rá is volt hegesztve egy villaszerű képződmény, amit odapróbált, majd mért, aztán megint eltűnt. Köszörűhang, beszélgetés, még egy is köszörülés, és jött ismét, de még mindig nem volt méreten. Közben felbukkant egy farmernadrágos, láthatóan valami műszakvezető féle, aki köszönés után hümmögve méregette körbe a motort, majd valamit beszéltek, kicsit ingerültebben. Az egészből annyit vettünk ki, hogy valószínűleg leszidta az emberünket, és mondta neki, hogy ez volt mára a szünet ideje.. Na, innentől már kevésbé mosolygósan, de végül csak elkészült az új, házibarkács lábtartó, és amikor próbáltam volna pénzt adni emberünknek, nem hagyta, és olyan nagy léptekkel ment vissza az üzembe, hogy nem is tudtam volna utolérni. Mondta, hogy ne adjak neki pénzt.. Még ilyet?!

Ez után újra kényelmesen indulhattunk neki mai napi második célpontunknak, a Vintgar szorosnak. Igazából erről a szorosról nem sokat tudtunk, én a nevét el is felejtettem, és csak útközben, a terelő táblát meglátva vettük igazán célba. Pár fotót láttam róla a neten, de valamiért nem néztem utána. Hát, nagy hiba volt, de szerencsére korrigáltuk!

A 4 Eurós belépő után valami olyat kaptunk, amit el se tudtunk képzelni. Gyönyörű hely!! (Lásd a bejegyzés eddigi képei) A több kilométernyi gyalog út (fa pallókon, kis hidakon, olykor ösvényeken), a Vintgar hegyi patak/folyó mellett/fölött halad végig, az egyre keskenyedő sziklafalak között. A folyó mellett közvetlenül meglehetősen hideg volt ráadásul, így jól jött ki, hogy teljesen beöltözve indultunk neki a túrának. A végére viszont, ahol már kiszélesedik a szoros, melegebb az idő, és ott már kevésbé esik jól a motoros nadrág. Jól szellőző nadrág kell ide.
Végül a teljes hosszon, ami turistáknak ajánlott végig mentünk, több órát itt eltöltve, és a motorhoz visszaérve meg is éheztünk, hiszen már dél körül járta. Igazából nem gondoltuk előre, hogy ez ilyen hosszú túra lesz.

Így aztán elterveztük, hogy ma lesz az igazán éttermes nap, így a szoros bejáratától párszáz méterrel feljebb lévő halas éttermet vettük célba. A motor, folyó melletti leparkolásakor épp mellettünk ment el a séf, aki a víztől hozott fel jópár halat egy hálóban. Ez ám a friss áru! Kedvesem rá is rabolt a hőn áhított halra, én pedig az igazi szlovén kaját próbáltam ki: A csevapcsicsát. (fasirthoz hasonlít, de csak darálthúst tartalmaz – mellé ajvár, mustár és nyers hagyma; meg esetleg krumpli)


Jóllakva indultunk tovább a túra fénypontjának ígérkező Vršič hágó felé. Ez a Triglav Nemzeti Park kellős közepén található, számozott hajtű kanyarokkal, amik egyik oldalon macskakővel vannak kirakva, a másikon viszont kiváló csapatásra lehetőséget adó aszfaltból készült. Ez  egyébként Szlovénia legmagasabb hágója (1611 m), és elméletileg az év nagy részében hóval borított.
Már a Nemzeti Parkos szakasz gyönyörű és látványos volt, ahogy egyre közelebb kerültünk a kicsipkézett gerincű hegyekhez, viszont sokszor nem álltunk meg, hiszen a reggeli akció, és az elnyújtott szorosozás miatt kicsit meg voltunk csúszva az idővel.

A szerpentin viszont hirtelen egy nagy egyessel kezdetét vette (fizetőkapu nélkül 😉 ), és lelkesen számoltuk vele a kanyarokat. A látvány hihetetlen volt, sokszor kényszeríteni kellett magamat arra, hogy az utat nézzem, ne a környező hegyeket. Próbáltam egy látványos megállót találni pihenésre és fotózásra, de mindig csak utólag vettem észre a jó kiállókat, így végül “csakazértis” jelleggel álltunk meg. Így kb fél úton, a 2547 méteres Prisojnik hegy lábánál sikerült parkolni, és nézelődni.

Innen már egyenesen a hágó tetejére mentünk, ahol békés együttélésben voltak birkák, pásztorok, turisták, boltosok és autók egyszerre. A motort lerakva sétáltunk egyet, birkákat simogattunk, meg beszereztük az elmaradhatatlan hűtőmágneseket is a fenti kis bódékban. A kilátás gyönyörű volt, az autók árnyékában pihengető birkák pedig meglepőek.

A lefele ereszkedés, a bovec-i oldalon igazi jó kis csapatás volt; bár szerpentinen csapatás mindig inkább felfelé kellemes, mintsem lefelé, ezért utólag okosabb lett volna fordítva jönni, és ezen az oldalon felfelé kapaszkodni. “Legközelebb!”
Több ilyen kijelentést is ejtettünk a szállás felé vezető út során, mivel rengeteg “turistalátványosságra” utaló táblát láttunk. (Ugyanolyanokat, mint ami alapján a Vintgar szorost is megtaláltuk) Egyet meg is próbáltunk nézni, de a földút elbizonytalanított minket, így majd legközelebb. Ezek közül az érdekesebbeket viszont jó lenne valahogy összegyűjteni, mert tényleg rengeteget látnivaló van még.

A szerpentin után elnyújtott, hosszú kanyarokon és egyeneseken ereszkedtünk tovább, amiből az ereszkedést leginkább csak fülünk kattogásán tudtuk tetten érni. Óriások lábánál haladtunk végig, a 206-os úton, mesébe illő tájakon. Persze pihenőnek valót itt sem a legjobbat sikerült választani, de azért kicsit a motor mellé leülve kellemesen elnézegettük még a hegyeket.

Még rengeteg kilométer volt hátra, a nap meg megint könyörtelenül elindult lefele, így folytattuk utunkat a 203, 102, majd pedig a már ismert 403-as utakon. Sajnos itt már tényleg, csak egy-egy telefonos fotó erejéig húzódtunk le, de az biztos, hogy ezek a kb másfélsávos hegyi utak bevésődtek az emlékezetünkbe. A 403-asról a szintén már ismert 909-esre tértünk rá, és egy már korábban kifigyelt dombtetőn lévő kanyarban álltunk meg pihenni egyet.

Míg én épp csak a fényképezőgépet bányásztam ki a helyéről, addig Kedvesem a domboldalba dobta motoros kabátját, majd arra lettem figyelmes, hogy a következő pillanatban rajta is fekszik. Szembe napsütéses, szuperzöld dombok, mindenhonnan áradó nyugalom; hát, ezt nekem is ki kellett próbálni! Így aztán még itt is pihengettünk egy jót, mielőtt tovább indultunk volna Bohinj felé, a már éjszakából, és az előző napról jól ismert úton.

Bár már fáradtak voltunk, és sötétedett is, mégis úgy döntöttünk, hogy a Bohinji tóra csak vetünk egy pillantást. Így Bohinjban nem jobbra (a szállás irányába) kanyarodtunk, hanem balra; ahonnan még 6-7 kilométert motorozva megérkeztünk a hegyek közé zárt tóhoz. Mire odaértünk, a nap már le is ment, így épp csak megnéztük, mennyire meleg (nagyon!), egy icipicit sétáltunk a partján, és már indultunk is haza. Fáradtak voltunk, és immáron már nyűgösek is, így siettünk a szállásunkra, hogy kidőlhessünk. Másnap haza indulás, de hágón át, így a túra záróposztjára is maradt egy kis érdekesség. Hamarosan! 🙂

A napi útvonal, Google Mapson: http://goo.gl/maps/GNSnb

Ezen a napon megtett táv: ~200 km
Eddigi össz: ~1100 km
Átlagfogyasztás: 4,77l/100 km (szerpentinezésre termett 🙂 )


Bled környéki mesés kiskör

A designfrissítéses kitérő után csapjunk is bele a Szlovén túra negyedik napjának, az előző, éjszakai kalandozás utáni reggel történetével:

Ismét ébresztő nélkül, spontán ébredtünk (nyaraláson alapelv :)), és az esti ágyba ájulás előtt megbeszélteknek megfelelően az éjszakai szerpentinek nappali felderítését tűztük ki aznapi célnak. Kezdésnek egy kiadós, és a szállásunk panoráma étkezőjébe megterített reggelivel indítottuk a napot, majd összepakoltunk a hátsó dobozba. Térképen megterveztünk egy kis kört, elsősorban a lezárt útszakasz kezdetéig, majd onnan tovább, a hegyet körbe kerülve (635-ös út). Összesen 100 kilométernek ígérkezett, ezért bekészítettük a strandolós cuccot is, hátha utána még arra is marad idő.

Bohinj felé vettük az irányt, azon a szakaszon, ahol előző este már fáradtan, korom sötétben, ami a csövön kifért stílusban jöttünk. Most pedig ámultunk, mert a jó minőségű út (209-es) gyönyörű hegyek között, patak mentén, szorosokban vezet. (Emlékeim szerint viszont itt volt olyan, hogy a jó minőségű, két sávos út minden átmenet nélkül csapott át másfélsávos, hepehupás útba, nem kis meglepetésünkre)

Bohinj városában aztán az előző esti útvonalnak megfelelően a tó meglátogatása helyett balra letértünk, a 909-esen, egyenesen be a hegyek felé. Gyönyörű, ám nem túlbiztosított szerpentineken mentünk; nappal is szorítottam néha a kormányt, amikor tekintetem elkalandozott a másfél sávos út mellett meredező mélységbe, amitől sokszor épp csak pár útjelző választott el, vagy még csak az sem.

Hol erdős, jobbra fák teteje, balra sziklafal jellegű szerpentineken kapaszkodtunk fel/le, hol viszont WindowsXP háttérnek is beillő tájakon, nagyon zöld, dimbes-dombos vidékeken. Egyik ilyen résznél tartott pihenő során csodálkoztunk is, hogy itt még bizony az igen meredek domboldalakon is le van vágva a fű. Elsőre bio-robot-fűnyírókra (kecske/tehén) gondoltunk, mert volt belőlük mindenhol, de ők mégse csíkosra vágják a domboldalt, így megmaradt a rejtély, hogy miféle géppel csinálják. 🙂

Szebbnél szebb helyeket fedeztünk fel, gyér forgalommal (635-ös út), és ami azt illeti, nem nagyon volt szándékunkban sietni, így minden megállónál jó sokat időztünk.

635-ös út :)

Végül Bledbe visszaérve már erősen benne voltunk a délutánban, így az útba eső üzletbe beszaladtunk még gyorsan vásárolni. Az üzlet melletti parkolóban a legegyszerűbb módot választva, egy autó helyére álltam be, ám mivel ez ellenkezik alapvető elveimmel (motorral ne vegyek el autótól parkolóhelyet), ezért gondoltam arrébb állok, a fal mellé. Bakról szépen levettem a gépet, majd mellette haladva toltam hátrafelé (“elvi hiba, nulla pont!” ). Azt nem vettem számításba, hogy hátrafele tolás közben még egy kis emelkedő, és huppanó is van, így mire ezt észre vettem, már dőlt is kifelé a gépezet.
Még próbáltam menteni a helyzetet, és visszarántani, ám a több, mint 200 kilónyi vas (felpakolva, megtankolva) másként döntött, és végül engem is magával rántva az oldalára feküdt. Lendülete akkora volt, hogy engem át is dobott a túloldalra, látványos cigánykereket utánozva a kormány markolása közben.

Hogy még feltűnőbb legyen a dolog, valamiért a riasztó is beindult, így garantált néznivalót biztosítottam az arra járó turistáknak, ám segíteni egy sem jött volna oda, még véletlenül sem. Szép kis ismétlése volt ez, egy korábban már megtanult leckének: hátrafelé nem tolunk motort mellette sétálva, pláne nem csak a kormányt fogva. Hátrafelé inkább rajtaülve helyezkedjünk.
Ráadásul a Honda Safety-Hungary tréningen tanult felállító-technikák egyikét sem mertem alkalmazni, mert az index gyanúsan a földön volt, és egy rossz mozdulattal nem akartam eltörni. Így kétszer körüljárva, majd kedvesem segítségét kérve sikerült újra két kerékre állítani a szörnyet, és közben valami keményre ráléptem.

Na, ez a kemény a már földön pihengető, letört lábtartó volt, a borulás áldozata; de megsérült a fékkar, és az utas-lábtartó is. Nem volt valami szerencsés borulás, ugyanakkor a lábtartó konstrukciója sem túl nyerő, ugyanis minden esetben eltört volna.

Bosszúságomat végül a bevásárlás utáni tópartra kifekvős-naplemente nézéssel próbáltam enyhíteni, miután a közeli benzinkúton szereztem motorszerelő/szervíz elérhetőséget, de csak Kranjban (30-40 km) sikerült találni. Másnapra ráadásul triglavi döntögetős-szerpentinezést terveztünk, amit jobb oldalt, a lábamat folyamatosan tartva nem tudtam volna végigcsinálni, így pláne mérges voltam.

Naplemente után vissza a szállásunkra, vacsi, és interneten keresgélés. Találtam is több szervíz elérhetőséget is, bár meglehetősen eldugott oldalakon, és mivel nem hagyott nyugodni a dolog, a motorra visszaülve, Bledbe visszamenve, az egyiket meg is néztük. “MS Production” felirat az épületen, az egyik ablakon pedig “Ducati” felirat. Nyitva tartást hiába kerestünk, de legalább nem tűnt kihaltnak, csak furcsának.

A nap viszont a szállásra visszatérve, addigra már elfáradt jobb lábbal itt véget ért, így ez a poszt itt véget ér, és a következő poszt rejti majd a dolog furcsaságát. 🙂 Addig is a túra számokban:

Ezen a napon megtett táv: ~110 km
Eddigi össz: ~900 km
Átlagfogyasztás: 5,07l/100 km (imádja a hegyeket)


Nappal ámulás, éjjel vad szerpentinezés

Lassan, de biztosan ledolgozom a hiányosságaimat, hétről hétre egyre több fotó kerül fel a képtárba, így most végre már egy kis blog írás is belefér, így a telefonról előkotorva egy félig megírt posztot, veszem fel a Szlovéniai kirándulásunk fonalát:

A vasárnapi eső-, és pihenőnap után hétfőre pár természeti műremek megtekintését terveztük be. Az indulás most is kissé későre sikerült, de legalább adtunk lehetőséget az időnek melegedni a hajnali kb 10 fokról. Bőséges reggeli, és némi szendvics bekészítés után indultunk el Postojnába, Európa egyik legnagyobb cseppkőbarlangjába (itt a blogon tán még 2007ben írtam is róla dögivel 🙂 ).

Útközben

A motorostura.hu, és egyéb oldalak ajánlásai helyett mi inkább a hegyeken át mentünk, mintsem az unalmas autópályán. Nem is értem, hogy egy ilyen gyönyörű országban, ebben a motoros paradicsomban, mi visz rá valakit arra, hogy Bledből Postojnáig autópályán menjen… Utunkat úgy terveztem, hogy amíg melegszik az idő, addig inkább a hegyeket kerülve csorogjunk Kranj felé, majd onnan egy elegáns jobbossal kezdődjön a kaland. Ilyenkorra már az erdőkben is felszáradtak az utak, így kellemesen lehetett csapatni a jobb szakaszokon. Ebből pedig nem volt hiány, bár volt jópár rossz minőségű erdei út is akadt, amik viszont a látvánnyal kárpótoltak minket.

A tervekhez képest késésben voltunk, így ritkán álltunk meg fotózkodni, akkor is sokszor eléggé szerencsétlen helyen, így egyre jobban egy fedélzeti kamera be-/kölcsön szerzésén gondolkodtam útközben. Például amikor egy tehenekkel bőségesen tarkított keskeny útszakaszra értünk, gondoltuk megállunk pár képet csinálni, a jószágokkal a háttérben. Ahogy megálltunk, tarkónkon éreztük az összes állat tekintetét, és ahogy készültem leszállni a motorról, hogy elővegyem a fényképezőgépet, kánonban kezdtek el bőgni… Akármit is akartak mondani, nem vártuk meg, hogy kiderüljön mondanivalójuk lényege, hanem inkább gyorsan visszaültünk motorra, és mentünk tovább… 🙂
Következő ilyen alkalommal kicsit messzebb álltunk meg inkább, és a gyorsaság végett a sisakot se vettük le a fotóhoz. 🙂 Ez lett belőle:

Utunk során a GPS ismét megajándékozott minket egy kis kavics úttal, ahogy Postojna környékén eddig mindig, minden GPS tette. Most viszont nem volt vészes: kavics út ide vagy oda, de jól le volt döngölve, így igazából jó tempót tudtunk rajta haladni, és még tetszett is.

A barlanghoz érve kis küzdelem után sikerült a parkolóban hozzázárni a sisakokat a motorhoz, így kényelmesebben vághattunk neki a nem túl olcsó, de annál látványosabb vidékeknek. Megdöbbentő, hogy ez a különleges cseppkőbarlang mennyi újat tud mutatni még harmadik látogatáskor is. Beneveztünk AudioGuide-ra is (talán 1 Euró volt / fő), ami így exkluzív, magyar idegenvezetést biztosított végig; bár utolsó csoportként kicsit sietős volt a végére. Tényleg annyi érdekességet elmond így ez a kis kütyü, hogy bátran ajánlom mindenkinek!

Postojnai cseppkőbarlang A legjellegzetesebb darabok - ez a cseppkő a szimbóluma a barlangnak A kisvonat, ami bevisz a sétához, majd visszahoz. Izgalmas kis szellemvasút.. ;)

A barlangászás után kicsit beszaladtunk Postojnába; megkerestük a legközelebbi boltot, és jól bevásároltunk: előre elkészített szendvics, és gyümölcslé. Kiváló ebéd volt, jó áron, ami után a Lovagvár végigmászása következett.
Itt egy kicsit elcsúsztunk idővel, mert amikor kijöttünk, bizony már fél 7 volt. Ráadásul előző este úgy terveztem meg az útvonalat, hogy visszafelé legyenek a szerpentinek, és a hegyi csapatások. Odafelé így is több, mint 2 óra volt, így volt némi aggodalomra ok visszainduláskor.

Pjedramski Grad - lovagvár A vár mögötti barlangrendszer feljárata

Postojna közelében a 409-es út egy fantasztikus szerpentines csapatással indul (már odafelé is ismerkedtünk vele egy kicsit), ami aztán a 102-es úton Idrijáig folytatódik.  Egyenes szakasz nincs benne, csak sok gyors, néhol viszont technikás, szűk kanyar. Ráadásul jó ritmusban, és jó minőségben. Alig győztem nyomkodni a GPS-en az “ide még visszajövünk” jelölőket, a gumi meg csak gömbölyödött. 🙂

Idrijában aztán megálltunk kicsit pihenni, és megitatni a lovakat. Tudomásul vettük, hogy bizony ránk sötétedik félúton, majd mentünk tovább a 102-esen. Eleinte még úgy voltam vele, hogy hát van lámpa a motoron, sőt vadriasztó sípok is (ami akár kamu, akár nem, bízni lehet benne 🙂). 102-es, 210-es, majd 912-es út, egyre durvult (másfél sávos erdei és hegyi utak), de a minőségére nem volt panasz, csak az útjelzők hiányára. Szerpentineken ez például kissé kellemetlen tud lenni.

Már jó ideje mentünk teljesen sötétben, amikor egy útelágazáshoz értünk. A GPS azt mondta, hogy “há, amikó’ bírsz, dzsanázzá’ be jobbra” (Cigányvajda navi 🙂 ), viszont jobbra egy bazinagy behajtani tilos éktelenkedett egy útlezárás közepén. Útépítés… “Jessz, pont ez hiányzott!” Gyors GPS nézegetés: nincs menekülő út… Pontosabban van egy meglehetős kerülővel kecsegtető lehetőség, amin egy szakaszra viszont a GPS is földutat jelöl. Ha már szerinte is földút, akkor nem lehet túl jó választás éjszakára. B opcióként a visszafordulás fel sem merülhetett, mert több órát veszítettünk volna vele, míg visszajutunk egy olyan elágazásig, ahol a megfelelő irányba haladhatunk tovább.

Így hát nem maradt más, csak az előre! El a tábla mellett, kormányt megszorít, fékre kéz-láb előkészít, összes lámpa felkapcsol, és hajrá; lesz, ami lesz!
Sokáig kellemesen tudtunk haladni, sehol semmiféle útépítésnek jele nem volt, és amikor már kezdtem örülni, hogy téves riadó az egész, akkor jött az első meglepi: kőomlás. Nem is kicsi, keresztül az egész útpályán, ameddig a reflektor ellát, végig, de volt az úttest mellett egy autónyi hely, ahol el lehetett menni.

Ennyit láttunk...

“Hát menjünk! .. hátha csak ennyi az egész!” – gondoltam ekkor még… Kiérve a kőomlásról kezdtem örülni, hogy ezt olcsón megúsztuk, majd jött a következő. Itt már tele volt minden alvó munkagépekkel is; minden 20 méterre jutott egy bazinagy markoló, csakúgy az úton, a kőomlás tetején hagyva; vagy épp az út mellett, a fák között bújva. Nem mondom, hogy nem volt ijesztő a látvány, de ekkor még élveztem.

A gépek mellett haladva látható volt, hogy a kőomlás nem a véletlen műve: Ezeket a sziklákat használják a támfal építéshez… Az készül itt. Egy idő után aztán a jobboldali sziklafalat sötétség, és vízcsobogás váltotta fel. Mondanom sem kell, hogy se szalagkorlát, se komoly jelzés nem volt, csak néhol egy-egy karó, és szalag, ami az út szélét, és a mélység kezdetét jelezte. Még ez sem volt igazán ijesztő, viszont amikor teljesen elfogyott a beton út, kezdett kevésbé vicces lenni a dolog.

Továbbra is otthagyott, alvó munkagépek voltak mindenhol (honnan szereztek ezek ennyi lánctalpas markolót?!), majd újra kezdtünk sziklafalat látni jobboldalt, aztán baloldalt is; de a vízcsobogás csak nem szűnt meg. A két sziklafal előttünk egyre szorosabban zárult, az út keskenyedett, és a jobboldali sziklafal felé egyre zavaróbbá kezdett válni a sötét mélység. Ott a patak! … Lent!

Egy szorosban voltunk, ahol a legszűkebb részén cirka 5 méter lehetett a szélesség, jobbra mellettünk pedig pár méterrel mélyebben egy patak csordogált. Itt-ott a patak közepén állt egy-egy munkagép, az út oldalához felnyúló markolóval, de pont a legszűkebb résznél az úton is volt hagyva egy gép. Na, hát itt izzadt a tenyerem, szorítottam a kormányt, és próbáltam se fel, se le nézni, hanem inkább csak előre a földúton.

Ezen szakasz után kicsit kiszélesedett az út, itt-ott kidöntött fák velünk egymagasságú gyökerei szegélyezték, és úgy döntöttünk, itt megállunk szusszanni egyet, meg kicsit kiengedni a görcsöt a kézből. Itt készítettem is pár fotót, ahol hiába állítottam a fényképezőgép érzékenységét maximumra, és csináltam 20-30 másodperces expozíciókat, alig lett belőle valami. Lefordítva: tényleg teljesen koromsötét volt itt.

20 másodperces záridő, ISO 1250, f4.5  == koromsötét!
(A baloldali képen a motor hátsólámpája világít be kicsit a megállónk -jobboldali kép- mögötti kanyarra)

Fotózás közben egyszercsak távoli fényre lettünk figyelmesek: egy autó jött. Gyorsan elkezdtünk összepakolni, mert nem tudtam, hogy ez most vajon egy rendőrautó, aki jön kérdőre vonni, hogy mit keresünk ott, vagy csak egy hasonszőrű eltévedő. Rajtra készen, motoron ülve, egyesbe téve vártam meg, míg közel ér, de gondolkodás nélkül elhaladt mellettünk.

“Háhááá! Felvezető!” – és már próbáltam is felvenni az érezhetően helyi lakos tempóját. Nem mondom, innentől többszörös tempóval haladtunk, de volt pár pont, ahol már nagyon a feladás, és visszafordulás járt a fejemben. Voltak szakaszok, amik a patak közelsége miatt sártengerré váltak, és ezeken egyre inkább aggódtam, hogy meddig durvul a süppedős sár. Egy bizonyos határ után nem szabad tovább mennünk, és én ezt a határt kerestem. Szerencsére nem értük el, és a felvezetőnkkel is tudtunk lépést tartani, így végül teljes épségben kikeveredtünk ebből a lezárt útszakaszból, 1-2 évnyi öregedés árán.

A 403-as útra sikerült így kijutni, ami egy újabb hegyi/erdei út volt, szegényesen tarkítva útjelzőkkel, ám annál gazdagabban szerpentinekkel. Koncentráció 150%-on, továbbra is, a gondolatok a lámpa fényében fel-fel bukkanó fák tetejéről pedig elnémítva. Bele se mertem gondolni, hogy milyen helyeken megyünk, és hogy milyen mélység van a másfélsávnyi aszfaltcsík mellett, ha a kanyarokba mindig csak a fák tetejét látom…

Ennél durvább már csak a 909-es út volt, ahol szerpentin fel, szerpentin le, a településeken meg rendszeresen játszottak el olyat, hogy az úton egyszercsak egy ház van, és mellette épp egy nagyobb autónyi helyen lehetett tovább haladni. Persze közvilágítás a legtöbb helyen nem volt (hegyekbe minek is :)), így ezek eléggé jó figyelem fokozó meglepetések voltak két szerpentin között.

Ezek után megkönnyebbülve, és boldogan érkeztünk be a”civilizációba”, azaz a lakott területre, Bohinjba. Közvilágítás, emberek, autók, forgalom, két sávos út, középen felfestés, whoaaa! … Ez egyszerre sok is volt, úgyhogy meg kellett állnunk pihenni. Igazából azért is, mert megpróbáltam megigazítani a sisakomat, és kishíján elejtettem a bal kezemet, annyira elfáradt. A koncentráció mellett kissé görcsös is volt a testtartás, ezért fáradt el brutálisan a kezem. Annyira az útra figyeltem, hogy eddig észre se vettem… Jó döntés volt megállni.

Kinyújtózás, pihengetés, majd irány a 209-es országút, Bled felé, ami a csövön kifér tempóval, hogy minél hamarabb pihenhessünk végre. Este a szállásra érve mégegyszer megnéztem térképen az útvonalat, amin jöttünk, “Whoa!”, majd pedig meg is beszéltük, hogy másnap ide visszamegyünk napközben.

Na, hát így telt ez az életre szóló élményekkel teli nap, és ilyen tervekkel estünk be az ágyba, hulla fáradtan. Folytatás innen következik; végül a kisregény méretű poszt lezárásaként a túra számokban:

Ezen a napon megtett km: 265 km
Eddig megtett össz km: cirka 790 km
Átlagfogyasztás: 5,3 l/100km (szereti a hegyeket :))

ui: Jaigen, a túra összes fotója, köztük telefonos, GPS koordinátákkal ellátott fotókkal, ITT érhető el!


Szuperzöld ország: Szlovénia 2

Valamiért sajnos az emailben írt blogpostokat most nem jelenítette meg a rendszer, így némi késéssel, immáron itthonról pótlom a túrás bejegyzéseket:

Azt hiszem, hogy eddigi életem egyik legdurvább 2 hetén vagyok túl: munkahelyen egy projekt beteljesedése és a külföldi kiküldetés nehezítette a napokat, azon kívül pedig egy esküvő és egy Eger-Budapest, Budapest-Győr oda-vissza hurcolkodás egy ócska, bérelt utánfutóval. (Egerben Jónástól NE!)

Na, hát ebben a hajtásban kezdtünk el kedvesemmel először Horvátországban, majd Szlovéniában lastminute szállásokat nézni, hogy mindezt kipihenhessük. Az előző kudarc után nem sok reménnyel, de a bled.si oldalon lévő olcsó privát szállásokban még bíztam, hogy 2 főre csak lesz szabad helyük. Még azt kellett kitalálni, hogy meddig maradjunk, aztán a harmadik privát szállással próbálkozás be is jött!


Felszerelés pakkba rakva, motor felpakkolva

Bledtől pár kilométerre sikerült lefoglalni egy kiváló, konyhával ellátott szállást, 2 főre, 17 euró/fő/nap áron, 6 éjszakára. Úgy gondoltuk, hogy remek lehetőség lesz ez a környék megismerésére. –És mivel ez elsősorban túrabeszámolós blog, ezért mindenképpen úgy gondoltam, hogy nem halogatva, telefonon pötyögve, ingyen wifin elküldve írok egy beszámolót, mint régen.. —

Egy apró bibi volt ezzel a Bleddel: Budapestről 500 km, szlovén autópálya nélkül (hegyekbe meg ugye nem pályázunk). Gondoltuk egy egész napra elnyújtva ezt a távot, nem lehet gond, de végül csak 11 óra magasságában sikerült elindulni pénteken, rekkenő hőségben, mindketten kicsit betegen (torokgyulladás).

A Magyar szakaszra még volt autópálya matricánk, így az gyorsan ment, bár a határig az életünket is eluntuk… A határhoz közeledve bekapcsoltam a GPSt, és onnantól vakon az ő utasításait követtük. Nem tudom, hogy biztosan jól tettük-e: kezdésnek ő Horvátországba hozott minket, majd csak jópár kilométer után tértünk át Szlovéniába, és ráadásul a hegyeket csak messziről néztük, így kissé unalmas is volt. Sebaj, már tudjuk, hogy visszafele merre NE menjünk..

Beérve a hegyekbe az egyre szebb tájak kárpótoltak minket, és mivel az autópályázással órákat javítottunk a GPS által kalkulált időn, ezert kb 100 kmenként megálltunk. Hol tankolni, hol boltban még több folyadekot venni, vagy épp csak a határnál árnyékban hűsölni, nameg telefonálni.

Sisakban tükröződős, pihengetős, nyújtózkodós Potyautasoktól megválás

A hőség ellenére is megőriztük jókedvünk, amit még az az alattomos darázs sem tudott elvenni, amelyik épp a kb századik körforgalom előtt átcsípett a farmeron. (Közvetlenül a térdvédő fölött) Rögtön megálltunk, és a motor oldalából már vettem is elő a bekészített CalciumSandozt, amit víz nélkül azonnal elszopogattam. Így nagy baj nem lett, csak egy nagy, viszkető folt a lábamon.

Bledbe megérkezve aztán elfeledtünk minden bajt: mesés látvány! Az út eleve úgy ereszkedik le a tóhoz, hogy annak végen csak a rengeteg, csillogó vizet látni, a partra leérve pedig az óriási hegyeket. Ami pedig minket meglepett (sehol nem írtak és sehol nem láttuk fotókon): rengetegen fürödtek benne. A vízhómérsékletet mi is lecsekkoltuk, és igazan meglepő volt, hogy kellemes, meleg volt. Így a parton heverészés közben el is határoztuk, hogy másnap égésznap strandolás!

Nagy nehezen búcsúztunk a naplemente fényeiben úszó tótól, majd elfoglaltuk a 4km-re, Bohinjska Belaban levő szállásunkat. Gyors vacsi, kidőlés, nagy alvás után másnap 11 korul sikerült a tóhoz eljutnunk, és fürödnünk a lenyűgöző tájú környezetben. Amikor az úszkálást meguntuk, sétáltunk egyet-egyet a tó partján, két részletben kis híján körbejárva azt. Alig volt olyan szakasza, ahol ne lett volna tele strandolókkal, így végképp fura, hogy eddig erről miért nem tudtunk.. Estefele még szereztünk vasárnapra kaját és kenyeret, majd vissza a szállásra, ami után meg itt is sétáltunk egy jót.

Strandolás, séta, strandolás, séta... Elviselhető kombó :) Tipikus Szlovén főút: egyszercsak leszűkül az út Macskás környék

Ez a Bohinjska Bela egy óriási sziklafal lábánál elterülő apartman falu. Itt szinte minden ház óriási, és komolyan mondom, hogy közel minden második apartman. Ezeknek a tizede sincs fent neten, máskülönben megtaláltam volna…

Vasárnapra esőt mondtak, amire készülve is egész napos piheigetest tűztünk ki célul. Be is jött, gyógyulgattunk sokat, és internetes radarképeken figyelgettük a felhők mozgását. Amint egy kis rés támadt a pajzson, felkerekedtünk, és bejártuk az egész környéket gyalog. Gyönyörű helyek vannak itt, hihetetlen helyekre épített apartmanokkal, na meg egy eldugott kis hasadékban lévő vízesés. Mindenből árad a nyugalom. Ez kellett most nekünk.


Sáta után egy jót vacsoráztunk a panoráma étkezőben, majd elkezdtük tervezgetni a holnapi napot: Postojnai cseppkőbarlang, Predjamai vár lesz a holnapi menü, alaposan szerpentinesre válogatott útvonallal, és ha bírjuk még, akkor Pirani tengerpartozással. A beszámoló hamarosan folytatódik, addig is a túra szokás szerint számokban:

Eddig megtett km: 520 km
Átlagfogyasztás: 5.9l (oldaldobozokkal, kajakkal, ketten)


Másnapi útvonal tervezés borral, GPS-szel, GoogleMaps-szel, térképpel és körömlakkal 🙂