Kategória szerinti archívum: Mission: INGO


Mission:Ingo, Kultúr#2 – Munkamorál

Egy kis hétvégi beszámolózás után ismét visszakanyarodok a kultúrkülönbségek feszegetésére. Persze le kell szögezzem, hogy nyilván az általam átélt tapasztalatok szigorúan csak abban a közegben állják meg a helyüket, amelyekben én voltam, vagy amelyekről még kollégák révén hallottam, és ebből levonni általánosításokat nyilván nem helyes. De ez most így marad, nemhelyesen. 🙂

Szóval mostani témám a munka világa, és a munkabeli különbségek:

Kicsit nehéz a téma, mert mindenkinek a fejében van egy kép a német precíz munkáról, az echte germán munkavégzésről, hiszen valamilyen úton-módon mindenki láthatta már az egyik oldalát. Ebbe pedig a futó, szétszórt, szervezetlen, mindig késő, vagy épp túlterhelt, és túlpörgő emberek nem illenek bele, pedig éppúgy vannak itt is, mint otthon, csak talán az arányok mások. Itt ilyenből kevesebb van.

Az emberek előtt viszont nézzük a (munka)környezetet: MÁS. Itt is nagy légterű, egybe irodák vannak, 30-40 főnek, csak míg itt mindenkinek jól elszeparált zuga van, egymástól szekrényekkel elválasztva, de mégis szellősen, addig otthon ugyanekkora irodába 50 embert is bezsúfolnának. Otthon ugyan nagy asztalokat, de közvetlen egymás mellé raknak, 4-5 fős “szigeteket” képezve, elszeparáltság nélkül, tulajdonképpen zsúfolva.

Én speciel egy egész új építésű irodaházban dolgozok, ahol minden high-tech. Ahogy észrevettem, ugyanez a jól felszereltség jellemzi viszont a régebbi irodákat is, ahol javarészt monitor előtt ülős munkák vannak. Tehát itt elektromosan állítható asztalok vannak (fel lehet állítani magasra, hogy lehessen állva is dolgozni; vagy gyors megbeszélést tartva kollégákkal, ami közben nem kell a monitorhoz görnyedni; hanem az asztal emelkedik fel az álló emberekhez). Mindenhol automatikus “redőnyök” vannak, ami fénymennyiségtől függően sötétít, az egész szinten, az egybefüggő ablakoldalt. (Ez momentán nálunk teljesen sztochasztikusan működik; az érzékelője valószínűleg megbolondult) Ha betűz a nap, jön le a roló, és beáll olyan szögbe, hogy világos legyen, de tűző nap nem. Így nyáron a rekkenő hőség idején is kevesebbet kell hajtani a klímát, mégis mindkét oldalt összefüggő ablaksor van.

Na, és aztán az emberek: Alap teória, hogy a németek rettentő pontosak. Namost ahogy én látom, ez a határidőkre igaz is, szigorúan és jól tartják, viszont a megbeszélések kezdeténél általános dolog a minimum 5 perces késés. Nem tudom, hogy ez a már túl sok magyar hatás miatt lehet-e, de a saját, csak német megbeszélésekről is a társaság nagyobbik része 5 perceket késik…

Határidők terén viszont tényleg úgy tartják ezeket, hogy nem szaladnak, nem feszülnek meg. Persze itt is előfordul, hogy nem jönnek jól össze a dolgok, és este 7-ig is bent vannak, mert határidő van, és el kell készülni, de alapvetően ez ritka. Egy kellemes példán keresztül talán látható lesz, miért: nagyon jól ismerik a Pareto elvet. Azaz itt helyesbítek: Ők másképp ismerik. Míg a Pareto (avagy 80-20) elv nálunk elsősorban egy gazdasági, másod sorban egy ok-okozati összefüggés, addig náluk ez inkább egy időgazdálkodásra vonatkozó jó kis összefüggés.

Ez kimondja, hogy az eredmények 80%-át a teljes ráfordított idő 20%-a alatt el lehet érni, míg a maradék 20% igényli az időráfordítás 80%-át. (Nálunk -és az angoloknál- pedig a wikipediáról idézve: “számos jelenség esetén a következmények 80%-a az okok mindössze 20%-ára vezethető vissza.”) A kettő alapja, gyökere ugyanaz, mégis szerintem jól tükrözi a projektközpontúbb gondolkodást az itteni megközelítés.
Persze ez most csak egy példa volt; egy elv más értelmezésétől nem fog minden máris jobban működni; csak ezen keresztül talán már lehet érzékelni, hogy mitől is működik sokminden jobban. Másképp állnak a feladatokhoz.

És ha már másképp állás: Itt akármi is van, a jó hangulat alapfelszereltség. Persze vannak dühös, mérges megbeszélések, vagy épp lecseszések; de német és német között ezeknek is javarészt nevetés a vége (és persze a tanulságok levonása); de a lényeg, hogy míg egyik pillanatban erős szavakkal odamondják egymásnak, amit kell a munkához, addig a következőben már jópofán viccelődnek, vagy -tényleg viccesen, és felnőtten- ugratják egymást. Nem végződött még úgy megbeszélés, hogy valami poén ne lett volna, amiből nekem az jön le, hogy idegeskedés itt alapvetően nem jellemző. Túlzott gesztikuláció, és hangos szó előfordul, de idegeskedés, stressz és feszültség jelentősen kevesebb!

Ennek egyik kulcsa lehet talán az, hogy heti rendszerességgel többször is teret adnak a csapatépítésre, javítva az emberi kapcsolatokat. Ezt persze minden terület egyénileg válogatja; nálunk mindenesetre heti egyszer van kellemes bajor-kajálás, sós pereccel, Weißwursttal (vagy annak társaival) és édesmustárral. Péntek reggel, bent az irodában. Aki előre rendelt, a körbeküldött outlook-terminben található linken keresztül kaját, az reggel beérkezés után, 8.30-kor az iroda hátsó részében gyűlik, és eszik, jóhangulatú beszélgetések közepette. (Havonta egyszer pedig rendezi a kajájának költségeit)

Ezen kívül hetente egyszer tartanak a főnökök is csapatmegbeszéléseket, ami kimondottan lelkesítő, ötletelő, és problémamegoldó célzattal zajlik, 1,5 órában. A főnök ilyenkor felsőbb körökből érkező hírekkel, tervekkel és a jövőre vonatkozó infókkal motiválja a népet, ahol mindenki véleményt nyilváníthat, amit aztán megvitatnak. Ez után egyesével sorra kerül a csapat minden tagja, és elmondja miket csinál, csinált, és hogy mikkel vannak nehézségei, amihez a többieknek is van egy-egy szava, elsősorban segítő szándékkal. Így leírva csoportterápiának hangzik, pedig szerintem igen hasznos.

Lelkesítés terén viszont van még számos szakmai program, házon belüli kiállítás is; ahol például a versenytársak autóit lehet kívülről-belülről megnézegetni, boncolgatni, vagy épp a fejlesztőközpont mutatja be az aktuális projekteket, hogy mik lesznek majd esetleg még szériában is. Persze a nagy titkokat azért itt se szellőztetik meg; csak esetleg elejét veszik a pletykáknak, és a találgatásoknak, méghozzá belülről.

Ebédnél lassan és türelmesen (egészségesen!) esznek, nem jellemző az a sietős zabálás, mint ránk, magyarokra mindenhol. Ráadásul egészen nyugodtan beszélgetnek még fél órát lent, az ebédlőben, az asztalnál (akkor is, ha tele az ebédlő, és szabad hely már nincs), vagy épp alszanak egyet az irodában, vagy játszanak/olvasgatnak valamit. Adott esetben asztalra feltett lábbal, hátradőlve, fülhallgatóval a fülben pihengetnek egy kicsit. Itt a főnök ezért nem haragszik, mindenkit megillet, viszont nagyjából tartják is a 45 percet, és aztán minden mehet tovább.

2012.09.16 2012.11.25. - Bő 2 hete így áll már :)
Az ajtón kinézve akkor és most, 2 hónap különbséggel…

Viszont hogy ne csak nagy autóipari munkáról beszéljek, érdekes még az, ahogy az építkezések zajlanak. Ahol lakok, körülöttem mindenhol házak nőnek ki a földből, mint a gombák. Brutális tempóban építkeznek, minden nap hazaérve megdöbbenve látom, hogy mennyit haladtak, viszont a munkáról mindig lemaradok. Azaz nem zavar az építkezés, nem zajolnak pihenőidőben (este 6-7 után, és reggel 7 előtt), hanem csak csendben robognak, míg mindenki a munkában van.

Hétköznap pedig reggel 7-kor úgy elkezdik a munkát, mint az atomóra, 7.01 perckor a toronydaru kattogása töri meg a csendet. A “Feierabend” viszont itt szent, azt hiszem este 6-kor áll meg a munka, és hétvégén sem mennek az építkezések.
Éppígy szent a vasárnap: Az üzletek sem nyitnak ki, de még az éttermekből is csak kevés üzemel, nem kis gondot okozva az elkényelmesedett hasonszőrűeknek, mint mi, magyarok. 🙂

Na, de ennyit a munkáról; a folytatásban ismét egy kis hétvégézés érkezik majd. 🙂


Mission:Ingo – Hétvégék#2

Egy nem túl jól sikerült hétkezdés után az igazi talán belefogni a lelket simogató, hétvégi visszaemlékezések folytatásába. Mint az tudvalevő, és mint ez a blog is ennek bizonyítéka: rám a “szeret utazgatni, világot látni” kifejezés azt hiszem nem eléggé helytálló, legalábbis jelentés tartalma a valóságnak csupán egy apró részletének lefedésére elég. Ennél sokkal többről van szó. Így van ez most is, Németországban, ahol mint maci a málnásban (mit málnásban?!, málna földön; málnaországban!) csapott meg a lehetőségek szele, és éltem amivel csak lehetett.

Ennyi ok-okozati tényfeltárás után viszont jöjjenek az ezzel máris jól beharangozott hétvégék:

3. utazóshétvége: Volksfest Ingolstadtban

11 darab Maß egy kézben. A volksfest közepe: A sörsátor A volksfest közepe: A sörsátor

Részemről egy hétvége hazautazás végett kiesett, és ez idő alatt a kollégák a híres müncheni Octoberfesten voltak, ami itteni ismertebb nevén “Wiesn“. Egy hazautazás terén hasonlóan járt kollégával azt terveztük, hogy bepótoljuk a hiányosságunkat, amíg a többiek pihennek otthon.

Meg is kérdeztem az ötletről a német kollégákat, valamint a Münchenben lakó cimborákat, ám a legtöbb helyről azt a visszajelzést kaptam, hogy ezen a bizonyos hétvégén (az 16 napos Octoberfest 2. hétvégéje) nem érdemes oda menni, mert akkor van az ún. “olasz hétvége”. Ennek ellenére végül is vasárnapra terveztük az utazást, amihez vonatot is néztünk, és tervezgettük a koránkelést.

A müncheni ismerősök kimentek szombaton, és így első kézből kaptuk az infót, hogy hiába voltak ott már korán reggel, mire kiértek, be se fértek sátorba, meg volt telve minden. Borongós/esős időben pedig a sátor melletti sörpadok nem túl komfortosak. Így vésztervként, szombaton este úgy határoztunk, hogy nem utazunk potyára Münchenbe, hanem elmegyünk a helyi népünnepélyre. Talán jó döntés volt, talán nem.

Volsfest Ingolstadtban, óriáskerékkel A helyi Octoberfest Minden, ami egy mobil vidámparkból elengedhetetlen

Az ősz elején minden városnak megvan a maga kis “octoberfestje”, a helyi népünnepély, azaz a “volksfest”. Másnap meg is néztük Ingolstadt belvárosának tőszomszédságában lévő óriásparkolóban felállított fesztivált. Otthoni hasonlathoz ez igazából egy gigászi nagy búcsú, az ilyenkor szükséges összes kellékkel: komplett mobil vidámpark, körhintával dodzsemmel, céllövöldével, és az összes pénztemető mókával, valamint egy rakás édesség, kaja, és egyéb cuccok árusával. A lényeges különbség épp csak a brutálisan nagy sörsátor az egész közepén, ahol (és csak ott) lehet a fesztivál lényegét, a SÖRT kapni.

Itt ennek mértékegysége egy Maß, azaz egy liter. Ahogy azt kell, nagy üvegkorsókban hozzák, és ami azt illeti, jóval erősebb a normál sörnél (kb 6%). Ezt persze hamar meg is érzi az ember a sátorban ülve, de jó bajor módjára fogyaszthat hozzá óriás-edami-sajtból vágott sajtszeletet, pereccel, azaz “Brenzennel” (mennyei párosítás!).

Brenzen, edami sajt, és Maß (azaz a literes festbier) Bőrgatya a helyi viselet Bőrnadrág, bőrmellény, bajor módra

A söröket egyébként a folyamatosan járőröző bajor ruházatú pincérek szolgálják fel, és bár Münchenben javarészt ezek dekoratív hölgyemények, itt echte bajor bőrnadrágos, nagydarab fickók szaladgáltak, olykor 10-essével hordva a Maßokat. Kissé más élmény, de az óriássátor közepén lévő bajor fúvószenekar szolgáltatta népi muzsika, és a barátságosabb árak (9 Euró/Maß helyett 7 Euró, ha jól emlékszek) kárpótolt a hiányosságért.

A hangulat, nameg a véralkohol szint javulásának időt adva mentünk még egy kört az óriáskerékkel is, ahonnan az egész környékre jó kilátásunk nyílt. Felülről nézve tényleg egy kibővített vidámparkot láttunk a parkolóban, de végtére is, jó volt, és igazán jól éreztük magunkat.

A volksfest az óriáskerékről A volksfest az óriáskerékről A volksfest az óriáskerékről

A hétvége képei itt.

4. utazós hétvége: BMW Welt&Museum Münchenben

Kollégákkal régóta terveztük már a konkurencia felderítését, azaz a Münchenben székelő BMW látogató és történeti központjának bejárását. Reggel délig alvás helyett, ahhoz képest korán keltünk, és neki is indultunk, mert már volt annyi infónk a múzeumról, hogy nagy. Nagyon nagy. Münchenbe érve, alig tértünk le az autópályáról az Olympia Park irányába, és már meg is érkeztünk a különleges építésű, modern épületegyütteshez.

A BMW Torony (fejlesztés), Münchenben, mellette a globus A BMW-Welt épülete

Autónkat a BMW Welt alatti mélygarázsban raktuk le, közvetlenül egy zsír új rendőrségi BMW mellé, ami máris megadta az első látványosságot. Az “eladótérbe” érve pedig rögtön a sportmodellek, kabriók, a Rolls-Royce különleges autói, majd aztán a márka összes modellje fogadott minket. Az autók környékén mindig volt egy-egy hostess, aki készségesen segített, bemutatott, előadott az autókkal kapcsolatban.

A különleges épület egyik sarkában a fejlesztések bemutatásának is helyet szorítottak, az autókiállításokról éppen csak hazahozott legújabb innovációkról nem is beszélve; ráadásul legtöbbször mindezt interaktív, kipróbálható, megfogdosható, piszkálható formában. (Igaz, ezeknél számos megtévesztést is felfedeztünk, de a korrektség révén ezeket inkább csak privát emailben írom le 😉 )

Mindenesetre az állunk már itt leesett. Rengeteg ember (egészen biztos, hogy több száz nézelődő), kis és nagy családok, párok, vagy épp csak nyálcsorgató barátikörök tébláboltak az autók körül, vagy épp ugráltak a BMW energiatermelő járdáján. Bizony már ez alaposan túlmutatott a saját házunk táján megtalálható látogatói központon.

A BMW-Welt különleges épülete belülről

Ezt követően átsétáltunk a kb 6 sávos út fölött átívelő dizájnhídon a fejlesztési központ (“BMW Torony”) tőszomszédságában lévő múzeumba. Itt a bejáratnál a 8 Eurós belépőártól kicsit meginogtunk, és először az ingyenes kiállítást tekintettük meg, ami a végképp furcsa víztározó glóbuszra emlékeztető, gömb alakú épület belsejében kígyózott felfelé. Ezen a kiállításon az autók fejlesztésének történetét nézhettük végig a kezdetektől a jelenig; a végén egy óriási körpanorámás moziterembe érve, ahol látványos animációk, és hangeffektusok érzékeltették: le akarnak minket nyűgözni.

Az ingyenes kiállításon, felfelé a BMW globusszerű épületében Az ingyenes kiállításon, felfelé a BMW globusszerű épületében ..és fent

A helyzet az, hogy már pusztán ez a kiállítás egész napos lenne, ha az ember mindent elolvasna, de mi inkább gyorsabbra fogtuk, és bementünk a valódi múzeumba. Ez számunka szokatlan, kicsit káosz alapú, ám különlegesen érdekes hely: A belső körséta mentén nyílnak a termek, ahol tematikusan vannak bemutatva a típusok, történet, motorok, hajók és repülők, tervezés, vagy épp a reklámok világa (a teljesség igénye nélkül); a szomszédos termek közötti különösebb összefüggés nélkül, itt-ott pedig koncepcióautókkal tarkítva a zűrzavart.

Nekünk itt több, mint 3 órát sikerült nézelődni úgy, hogy a(z autó) motorok termében elidőzés után már próbáltunk sietni, és több termen szinte csak átfutottunk. Egy alkalom az alapos végignézéshez kevés; bekészített hidegélelem nélkül pedig felelőtlenség (volt) nekiindulni. 🙂
Tömeg egyébként itt is volt, turistacsoportok és családok, rengetegen, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy szombatonként ide járnak…
Ajánlom mindenkinek!

BMW Museum, régi verseny és repülőgép motorok (hátul) BMW Museum, régi verseny és repülőgép motorok (hátul) Agyag BMW; a tervezés és fejlesztés egy lépcsője
Koncepció autó (tán BMW 9) Textilkasztni - textillel van az egész bevonva, ezért nicsenek illesztési hézagok!

A hétvége képei itt!

Mai posztba viszont úgyfest csak ennyi fért, mert ismét kicsit megszaladt. A folytatásban: Bódeni tó, Neuschwanstein, Deutsches Museum, Tegernsee, Chiemsee, Bertesgaden, és végül Stuttgart. 🙂


Mission:Ingo, Kultúr#1 – Közlekedés

Két hétvége-beszámolós, utazós poszt közé gondoltam beszúrom egyik vázlatom, amit ezennel kiegészítek egy teljes bejegyzéssé. Első ilyen magyar-német kultúra összehasonlító posztom tárgya mi más lehetne, mint a közlekedés?! Bőséges, már-már kimeríthetetlen téma, amit most megpróbálok egy (de hosszú) bejegyzésbe zsúfolni. Kezdjük is szépen sorban:

Először is az alap axióma: Németországban túl sok az autó; ez az ország megtelt. Dugók mindig mindenhol, minden irányba, adott esetben a belvárostól a külváros szélén lévő parkolóház 4. emeletéig vannak (tapasztalat). Ráadásul nekem az a meglátásom, hogy itt az emberek szeretnek dugóban állni. Nem hiszem, hogy a jó társaság tenné, mivel az esetek ránézésre 80%-ában az autókban egyedül utaznak -ritka, ha a vezetőn kívül van még egy utas is- így kizárt dolog, hogy a jó beszélgetések végett tűrnék ennnnyire jól a dugózást… De tűrik, és alternatív útvonalakkal csak kevesen próbálkoznak, így a kevés, de létező egérutakon nincs nagy forgalom. Ez persze nekem, magyar virtussal nagy csábítás, így én amint lehet, keresem a menekülőutat a dugók elől.


Reggeli dugó. Eleinte 5 km-t 1 óra alatt sikerült megtenni.. Gyalog gyorsabb lett volna.

Ráadásul, ami különlegesség: kiválóan jól működik a cipzár elv. Besorolásnál, vagy sáv összeszűküléseknél (erre még visszatérek), gyönyörűen fonódnak a járművek. Egy innen, egy onnan; és teljes természetességgel, itt ez a rend. Így ha az ember egy egérutat talál -ami után otthon még fél órát várna, míg valaki beengedi-, itt nem reménytelen a besorolás. Még talán mosolyognak is hozzá.

A dugók mindenesetre brutálisak és teljességgel hektikusak. Óriási motorú, böszme erős autókkal, autónként 1-1 ember araszol minden nap oda és vissza a városban, viszont mindig máshol összetorlódva. Aki reggel 7-kor dugóban állt az egyik utcán, az a következő napon máskor/másfelé megy, így mindig változik a dugó. Persze vannak gócpontok, egy-egy rosszul beállított lámpa vagy útszűkület körül, de a hektikusság miatt nem tudod kiszámítani, hogy érdemes-e a másik irányba megkerülni valamit, vagy sem… Nekem például indulás után nem sokkal el kell dönteni, hogy jobbra, vagy balra kerülöm a belvárost. Na, eddig próbáltam már milliónyi algoritmus és ötlet alapján megfejteni, hogy épp most merre érdemes, de még mindig kiszámíthatatlan számomra. Hol itt, hol ott állok dugóban, hol pedig pikk-pakk haladok végig.

A dolog érdekessége, hogy mindemellett rengeteg a biciklis, és ránézésre eszméletlenül jók a bicikli utak. A gyár bejáratai mellett roskadásig állnak még a 0 és 5 fok közötti hidegben is a bicikli tárolók, és a kb 40 fős iroda jelentős százaléka jön nap mint nap biciklivel. Hidegben is, esőben is, a keménymag ezek kombinációjában is. Mindemellett a gyárban teljes erővel kampányolnak a most induló, gyár területén is végighaladó (!!) (csuklós)buszjáratnak, és a kedvezményes dolgozói jegynek. (Ez alapján szerintem azért érzik a bajt.)
Viszont éppen ezért, ha esik az eső, akkor mégvadabb helyzetre lehet reggel számítani, és jobb megszorozni 1,5-tel a normál menetidőt. Eluralkodik a káosz, ha az esőben-nem-biciklizők leteszik a drótszamarat.


Egy parkolóház a sok közül. 8 emelet, sok-sokezer autó. És minden nap megtelik.

Ha már a biciklitárolókat említettem, akkor megemlítem az autótárolást is: a gyár körül mint a gombák, úgy nőnek ki az utóbbi időben a parkolóházak. Itt ezeket nem a föld alá ássák be, mivel a lényeg a kapacitás, és sok-sok ezer autót befogadni képes, adott esetben 8 szintes parkolóházakat kell építsenek. Én személy szerint kifejezetten élvezek ezekben közlekedni, ha épp nem tart fel egy egerésző sem. (Általában üres parkololóhelyet fölösleges keresni a 4. vagy 5. emelet alatt; persze időtől függően. Minél később jössz, annál feljebb parkolsz.)
Az újépítésű lakó részeken viszont pont fordítva van, nagyon okosan, betúrták a garázsokat a házak alá. Ráadásul a legtöbb helyen 4-6 lakásos társasházakból egyből 3-4-et építettek egyszerre, mindegyik alá érő, egybefüggő, nagy, mélygarázzsal. A mélygarázsok széleiben pedig a pincék és mosókonyhák, fölötte a házak, és a köztük elterülő kertek vannak. Rendkívül okosan oldották meg, minden a praktikának szentelve.

Na, de a dugók nem csak a városokban, hanem a híres autópályáikon is állandó jelleggel megtalálhatóak. Mindig, minden autópályán: útépítés!
Szemmel láthatóan ezzel élénkítik a gazdaságot. A “Bausetelléken” ugyan éjjel is dolgoznak, mégis 1-2 hónapja belefutok ugyanabba az építkezésbe, max pár kilométerrel arrébb van az eleje/vége. A német gazdaság pörög, és ezt szerencsétlen helyzetben órákon keresztül, araszolva KELL nézned. Ha akarod, ha nem! A hétvégi utazások során pedig teszteltük az állítás helytállását: tényleg minden irányban, minden autópályán van egy-egy építkezés.


Autópálya építés: max 2,2 méter; 8 km hosszú; max 80 km/h; és 150%-on koncentrálás.

Az alternatívát jelentő, és itt valóban gyors vonat pedig mocsokdrága. Ráadásul gyakornokokkal beszélve kiderült, hogy diákkedvezmény nincs, max 26 év alattiaknak valami kis Ermäßigung, pár százalék, de ketten összeállva, máris sokkal gazdaságosabb autóval közlekedni. Így nem csoda…

Az autópályáikon még ezen felül legtöbbször eléggé hülyén is vezetnek, de talán nem is a “hülye” kifejezés a jó, hanem a “birka” az igazán találó. Egészen pontosan túl jámborak.
180-nal, relatíve oszlopban haladva az első autó szó nélkül tűri, hogy kijöjjön valaki éppen elé 110-zel, és ott autókázzon akkor is, ha nem kéne (nincs rákényszerítve). Levillogás, kikacsingatás csak kevesek által alkalmazott technika, ezért beállnak egymás mögé jámbor birkáink, és 180 helyett nyugisan autókáznak 110-zel kilométereken át. Sokszor eléggé lehetetlen így normálisan haladni, mivel itt is meglehetősen sok a bérletes sofőr (azaz, akinek a belsősávba szól a bérlete), és a mögötte utazó birkaállomány nem képes jelét adnia annak, hogy ideje új bérletet váltani, és kisorolni… A kamionversenyeket pedig már meg sem említem, sajnos a legtöbb helyen megengedett.

Jaigen, korlátlan autópálya… Korlátok leginkább a lakott területek közelében vannak, a kettő között van bőven száguldó szakasz. Ha már korlátok, akkor például az alkohol fogyasztás is megengedett 2 sörig (a kettő együtt -autópálya+sör- meg brutális párosítás). Olyannyira, hogy például az októberi sörfesztiválok és népünnepélyek idején a rendőrök nem az egész éves bevétel előteremtésén, és az úton-útfélen igazoltatáson fáradoztak (mint ahogy ez otthon lenne), hanem jóformán elbújtak, had múlasson a nép. (Zur Info: 2 sör egy Volksfesten 2 liternek felel meg; ami már jócskán nem fér bele, pláne nem az erősebb, oktoberfest sörökből.) Mindennek ellenére nincsenek tömegbalesetek, vagy kacsázó félőrültek. Nagyon jól tudják hol a határ, hiszen ők hozzá vannak szokva, hogy történelmükből eredően soha nem korlátozta őket senki sem. Itt ezt mindenki egyénileg kalibrálja saját magának, legalábbis a saját meglátásom szerint.

Viszont ha már tömegbaleseteket megemlítettem: Eléggé furcsa, hogy autópályán szembe vezetők relatíve gyakorinak mondhatóak. Havonta egy előfordul. Amikor ilyen precedens van, akkor az összes rádió 5 percenként megszakítja az adást, és bemondják, hogy mely autópályán, és mely szakaszon van a szembe vezető, és hogy vigyázzon mindenki. Kollégákkal azt beszéltük, hogy az oka valószínűleg a jogsi érvényességek már túl nagy szabadsága. Az idősek tudomásom szerint nincsenek gyakori orvosi vizsgálatra kötelezve, és rájuk van bízva, hogy mikor teszik le az autót. Ezen határ megtalálásában pedig lehet nem a legsikeresebbek…

Visszatérve az útszűkületekre: a városban sokszor össze-vissza vannak a sávok. Különösebb figyelmeztetések nélkül szűnnek meg, nyílnak meg, vagy szűkülnek le teljesen, vagy épp válik félig parkolóvá a (fő)útszakasz. Amíg nem ismertem ezeket, voltak is érdekes helyzetek belőlük, de a táblák terén egyébként sem vannak a helyzet magaslatán.

Talán éppen ezért furcsák egy kicsit itt a motorosok is. Többségük szó nélkül áll a dugókban, mintha nem férne el, és alig van pár, aki előre csorog. A lehúzódás fogalmát nem is ismerik az autósok, és az a pár motoros is meglepődve nézett, hogy én miért húzódok le előle. Pedig hát a parkolóhely keresésen kívül pont ez a lehetőség jó a városi-motorozásban, de többségük meg se próbálja kihasználni. Egyelőre ez még érthetetlen számomra.

Táblák terén mindenesetre az autópálya felhajtóknál vannak leginkább gondban. Sok helyen csak a kereszteződésBEN van kitéve a jelzés, hogy hová is vezetnek az utak, mindenféle előzetes nélkül. És most itt nem az otthoni, huszadrangú utakra kell gondolni, hanem főút-autópálya találkozásoknál. Úgyis mindenkinek van GPS-e, nem? Akkor meg minek?!

Ami még kiemelendő: füst az nincs. De tényleg. Alig párszor volt még olyan, hogy az autót belső keringetésre kellett volna állítani, míg otthon városban, de legfőképpen Budapesten és Egerben igen-igen sokszor megtörtént. Nem dől a füst a buszokból (jóhogy, mindegyik új), a teherautókból, a kamionokból, de még a régebbi* személyautókból sem. Errefelé ez nem jellemző; de egyelőre még nem tudom, hogy csinálják, mert azért öregautó* itt is van. (*=legalábbis olyan korú, amiből otthon már dőlne a füst. Viszont láttam már kétütemű trabantot, és simsont is. Igaz, ritka, mint a fehér holló)

Na, hát jó hosszú, és kevés képes bejegyzés kerekedett ebből, és a témáról még ennyit lehetne írni, de átadom most itt a helyet, a kirándulós hétvégék folytatásának. Kultúrkodás pedig majd csak az után! 🙂


Mission:INGO – hétvégék #1

Miután fejben, és aztán kicsit vázlatosan papíron is összeraktam a következő blogposztok témáját (kultúrközi elmélkedések), nekiesek most a lendületet adó, hétvégék emlékeit felidéző bejegyzésnek.

Azzal gondolom nem mondok újat, hogy Németföldön belül egészen konkrétan Ingolstadtban tartózkodok jelenleg, így a hétvégék során a környéket, és az innen még ésszerű távolságokon belül lévő látványosságokat céloztuk meg eleinte 3 fős, aztán egyre duzzadó magyar csapatunkkal. A kirándulásokat ismerősök ajánlásai alapján találtuk ki, így hátha ez a kis összefoglaló jó lesz másnak is ötlet merítésre:

1. utazóshétvége: Ingolstadt és Kelheim felderítése


Első alkalommal, péntek este természetesen a belvárost derítettük fel egy séta, és némi sörözés keretében. Ingolstadt belvárosa egy parkkal van körbevéve, és egyben elválasztva a külvárostól, amely park mentén a “ring” körgyűrű megy körbe. A külső ring a fő csapásirány a városban, ezek vezetnek rá a Duna hidakra is, és mindig itt állnak a legcsinosabb dugók csúcsidőben. A belső ring mentén egyik oldalt jó nagy Parkplatzok, másik oldalt pedig a városfal, és maga a belváros húzódik. Ezeken a platzokon este 6 (vagy este 8?!) után ingyenes a parkolás, szóval érdemes itt letenni az autót, és besétálni.

Maga a belváros egyébként szerintem (Győrhöz vagy Egerhez képest) nem nagy durranás. Van egy nagy dóm, mellette egy szép főutca eleinte éttermekkel, aztán üzletekkel; egy városháza tér, egy számomra nem túl szép vár/”kastély”, meg a pár városkapu. A házak viszont nagyon egyformák, és ez el is vesz a hangulatból egy nagy kanállal. Alapvetően rideg, de talán a steril is jó szó rá; de ha itt az ember, egy sétát megér. Például a “Das Mo” nevezetű Biergartenben töltött ebéd és sörözés után, ahogy mi is tettük. (Ajánlom! :))

Szombaton Kelheimbe látogattunk, ott is a “Befreiungshalle”-t terveztük megnézni, ami egy óóóóóriási, kör alapterületű, kupolás épület, a Duna fölé magasodó hegy tetején. A hegyre gyalog mászás előtt még egy kis muníciót gyűjtöttünk, és a belvárost besétálva egy híres, belső udvaros Biergartenben ebédeltünk. Maga a belváros itt egy fokkal hangulatosabb, de nagy szívdobbanást ez sem keltett.

Az út a “Befreiungshalléoz” (hogy hívják ezt magyarul?!) kellemes erdei séta, ami a Duna partról indul, aztán felkapaszkodik a hegyre. Fent viccesek, mert csak a Halle-tól kb 100 méterre lévő kasszában lehet jegyet venni (ahová egyébként fel lehet menni autóval). Mi ezt végül kihagytuk, és radler után visszaindultunk a parkolóba.

A parkoló mellől indulnak egyébként a dunai hajójáratok is, amiről mint később megtudtuk, Weltenburgig mennek. Ezt akkor sajnos még nem tudtuk értékelni, mert oda az ajánlást csak később kaptam meg: Kiváló sörök színhelye a weltenburgi kolostor, ahová a hajó egy Duna-szoroson át visz. Kollégák aztán voltak végül; jelentették, hogy valóban gyönyörű hely, és világraszólóan jó a sör. 🙂

Vasárnap még egy ebédelős kört ejtettünk a belvárosban, egy rövid sétával, majd megnéztük még a város mellett, a Duna mentén kicsit felfelé haladva található Baggersee-t. Ez közvetlenül az erőmű miatt felduzzasztott Duna mellett van, és kiváló bicikliutak vezetnek ide a városból, így hétvégén Ingolstadt egy része, mint valami nagy család, itt piknikezik, grillezik, pihen.

A hétvége képei ITT.

2. utazóshétvége: Audi Museum és Neuburg

Szombaton meglehetősen rossz időre ébredtünk, így gyorsan elő is rántottuk az eső tervet: a számunkra kötelezőnek mondható Audi Museumot. Először taktikásan a Kundencentert vettük célba, és jól megnézegettük a legújabb modelleket, a pár lézengő vásárlójelölttel együtt, majd átmentünk a vele szemben lévő, kör alapú üvegépületbe, a múzeumba.

Meglepődtünk, hogy jegyet senki nem kért tőlünk, mivel elméletileg csak a körbevezetés fizetős, maga a múzeum ingyenes. Neki is indultunk, és végigcsorogtunk a múzeumon, felülről lefelé.
Sajnos azt kell mondjam, hogy nem volt nagy durranás, és sajnos egy kicsit csalódtam is, mert azért ennél nagyobb látványosságra számítottam. De az tény, hogy a páternoszteren körbeforgó modellek jópofák voltak, és el lehetett könyökölni előtte párszor tíz percet, különböző autókat csodálva, egyhelyben állva. 🙂

Másnap az előző hétvége ellentétes irányát céloztuk meg; ezúttal felfele haladtunk a Duna mentén, Neuburg an der Dunau. Dunaújváros itteni megfelelőjét eléggé jól sikerült bejárnunk, miután a belváros szélén leparkoltuk az autót, és utána pedig a gyomrunkat követtük. Már megérkezéskor is úgy voltunk vele, hogy jó lenne valami éttermet találni, így még a vár bejárása előtt felderítettük az alatta is elfekvő belvárost, annak főterét, majd a Duna parton végig sétálva indultunk fel a várba.

Ott ráadásul éppen nagy forgatag volt, sok emberrel, árusokkal, és magas árakkal, így végül csak megnéztük a várkastély nyitott részeit, a főtemplomot, majd egy hurokkal a “piros(vár)kapu”-t is érintve, visszaindultunk a lenti belvárosi rész fő terére, hogy ott ebédeljünk. Az egyik Biergartenben jóllakva aztán még süti/fagyi reményében indultunk vissza a főtemplommal szemben lévő kávézók felé, de itt fagyi terén nem jártunk sikerrel, ezért végül a várfal lábánál lévő fagyizóknál sikerült egy-egy nagyobb fagyit vadásznunk.

Ezt a fagyit sajnos az én hőn szeretett 40D-m mind a mai napig megemlegeti, mert sajnos 2 gombóchoz kifejezetten keskeny tölcsért adnak, amiből könnyűszerrel esik ki a fagylalt… Az esés folytatása pedig talán már ebből kitalálható.

A hétvége képe ITT és ITT.

Huh, és ez még csak a második hétvége volt?! Hát, ez így hosszú lesz… Mindenesetre innen folytatom a többi utazós hétvégével: Volskfest, München, Bódeni tó, Neuschwanstein, Deutsches Museum – a következő bejegyzésben! 🙂


Hát akkor Fangen wir an!

Egy olyan hétvége után, mint ez a mostani; azt hiszem itt az ideje, hogy belekezdjek a helyzetjelentésbe a Mission:INGO kapcsán. Már csak azért is, mert immáron több, mint 2 hónapja élek itt kint, Németföldön, és már kevesebb, mint 23 nap van hátra. Rengeteg kétes és kettős érzelem csapong bennem, amiket itt egy az egyben nem is tudok, és nem is írhatok meg. De azért egy részének érzékeltetésére kísérletet teszek.

Először is az első mondat magyarázataként mindenképp gyors, és rövid emléket kell állítsak ennek a hétvégének; így hát címszavakban: kedden délután hazaindulás, Münchenben útitárs felvétel, Győrben tankolás, Budapestre érkezés, kidőlés. Másnap pár apróság intézés, és indulás Egerbe, aztán ebéd itt, vacsora ott jelleggel ingázás két helyszín között. Megbeszélés, látogatás, találkozás, és az ilyenkor szokásos temető látogatás, ebéd ott, vacsora itt, beszélgetés, kidőlés. Másnap autó keresés, szaladgálás, látogatás, ebéd itt, látogatás, vacsora ott, ünneplés, találkozás, éjszaka hazasétálás, kidőlés. Másnap futás, ebéd itt, bolt, gyors pakolás, Budapestre indulás, ügyintézés, dobozolás, pakolás, zárcserélés, színház, Madách, Gálvölgyiék, rengeteg nevetés, vacsora ott, kidőlés. Vasárnap pedig boltozás, ország tortája evés, bevásárlás, másik zárcsere, ebéd itt, hurcolkodás, költözünk, „ez még befér”, még hurcolkodás, „van még hely”, pakolás, „most már azért menjünk”, Győrbe indulás, 50 perc, kipakolás, átpakolás, búcsúzkodás, Ingolstadtba indulás, vacsora itt se-ott se, dugók, szakadó eső, aquaplanning, dísztárcsagázolás, éjjel érkezés, kidőlés.

Na kérem, és ez volt a rövid verzió, csak címszavakkal; 4 nap. Én komolyan azt gondoltam, hogy ez a 3 hónap, amíg külföldön vagyok, relatíve nyugis, és szabadidőben bővelkedő lesz, de sajnos most sem sikerült meghazudtolni önmagamat. Én olyat nem tudok, hogy nem pörgök. Megpróbáltam, tényleg, de nem megy. Lételemem a túlszervezettség, a túlpörgés, és a túl sok tennivaló. Az árnyoldalai mellett nyilván megvan ennek a különleges előnye is: nagyjából két-háromszoros sebességgel élem a mindennapi szabadidőmet, 2-3x annyit megélve. Az tuti, hogy ha lenne két klónom, akkor ők sem unatkoznának egy percig sem.

Munka után minden napra jut valami program, így már az is külön programnak számít, ha épp csak pihenést tervezek be délutánra. Hiszen néha olyat is kell; főleg például ahogy a fenti hétvége után a szervezet egy erős jelzéssel meg is követelte. Párszáz méterre lévő uszoda, séta a városban, környéken vagy a Duna partján, fotózás, sörözés a kollégákkal, vagy épp fotók utómunkázása, és blog designon munkálkodás tölti ki a szabadidőket. Hétvégére pedig mindig jut valami felfedező kirándulás, vagy épp egy hazautazás.

Aki követi a picasa-s albumomat (http://kepek.grafur.hu), az láthatott már pár ilyen hétvégén készített fotót, de a nagy terv az, hogy a következő blogpostban egy kis összefoglalót írok a hétvégékről, a látnivalókat sorba szedve, és az emlékeket felidézve. A hétvégék felidézése után pedig egy kis német-magyar kultúrközi elmélkedést képzeltem el, így a következő napokban/hetekben egy kicsit ez adja majd a blog témáját. Stay Tuned! 🙂