Kategória szerinti archívum: MZ Club túra


Kék füst és Krakkó mögöttünk, Tátra előttünk 3

Újra itthon, Egerben, egy kalandos és izgalmas MZ-s Tátra túra után. Nem mondom, mindenből kijutott, cseppet sem volt eseménytelen, talán még egy mozifilmre is elég lenne a túra élmény halmaza.

Eleve belevágni 12 kétütemű, korosodó motorral egy 1000 kilométeres túrába, máris izgalmasan hangzik. Hát még a látvány a Balassagyarmati Tesco parkolójában, amikor elindul a banda. Igen, az a jellegzetes kék füst… beterített mindent. Ezzel pedig elkezdődött a II. Tátra túra, ami talán már sokkal inkább volt Malopolskie (Kislengyelország) túra.

Balassagyarmat után Besztercebányán álltunk meg legközelebb a belvárosban sétálni egyet, és egy olcsó, kicsit menza jellegű helyen kajálni. Túravezetőségem ellenére én is először voltam itt (ahogy a legtöbb helyen), úgyhogy érzésre ment a hely kiválasztása mind a parkoló, mind az étterem terén. Ez után a következő megálló tulajdonképpen Árva vára volt, ahogy a tervben is szerepelt. Elég jól sikerült belőni egy kis helyet parkolásta (persze ingyér), és már itt jelentkeztek az első technikai problémák. Volt egy kis gyújtás állítás, de ami aggasztóbb volt: a csapat egyetlen trophyjában lévő akksi cellazárlatos lett, ami kicsierélése nem volt egy egyszerű feladat: csütörtök délután szerezz egy 6V-os motor akksit Szlovákia közepén.

Közben felmentünk a várba, fotóztunk, csodálkoztunk, és közben ketten csodák csodájára akksit szereztek. Ezek után a 30km-re lévő szállásra mentünk át, aminek megtalálása nem volt egyszerű. Volt hozzá GPS koordináta és cím is, de egyik se nyert. Szlovákiában egyébként is furcsák a címek: kis településeken nincsenek utcanevek, csak házszámok: a házak építési sorrendjében. A házszám így megújúl, sőt, még tán hordozható is. GPS legyen a műholdján, amelyik cím alapján elnavigál!

Nos, az enyémnek sem sikerült, mígnem egy kedves helybélit megkérdezve felajánlotta, hogy odanavigál, és már ült is fel mögém. Nemsemmi! A szállás csodás volt, és bár semmilyen nyelven sem beszéltek, csak szót értettünk velük, amikor csapágyhibára gyanakodva Nyakas nekiesett az egyik motor szétszedésének. Én ugyan kételkedtem, de végül csak bebizonyosodott, hogy ott komoly gond volt, és elengedhetetlenné vált egy főtengely csapágy csere. Ott, a Magas Tátra nyugati lábánál, Habovka háta mögött. (Még némi törött csomagtartó és szivárgó tank orvoslása mellett) Másnap, péntek reggel bizony még csapágy híján állt, széthúzva a blokk, így a csapat ketté vált: 8-an az eredeti tervet követve Lengyelországnak vettük az irányt (az Árvai víztározó(k) mellett haladva), 4-en pedig maradtak segíteni csapágybeszerzésben, és a motor összerakásában.

Ezalatt mi 8-an végigsétáltuk Auschwitzot és Birkenaut, majd Krakkóba indultunk a GPS tanácsait követve. Itt már nem volt gond a szállás megtalálásával: hiába volt az isten háta mögött, szinte egy sikátorban, mégis pontosan odanavigált a GPS, célbaértünk a GoodByeLenin hostelnél. Igazi student hostel, igazi diákszállás, igazi szocreál, mégis rettentően kreatív szállás volt ez. 6 személyes, emeletes ágyas szobák, közös zuhanyzók és WCk, viszont olcsó bár az alagsorban, ingyen csocsó, 5 zlotyis barbacue vacsora, angolul perfektül beszélő recepció, és irtó kreatív, vicces, szoci díszítés mindenhol.  Az olcsó vacsi után bementünk egyet sétálni a péntek esti nyüzsgésben lévő belvárosba, ami szintén közel volt. A kb 5 km-es séta után hullafáradtan dőltünk az ágyba, hiszen bőven megvolt a napi gyalogos kilométer.

Másnap, szombat reggel bejártuk ugyanazt az útvonalat a belvárosban, plusz a Wawel, királyi palotát útbaejtve. Alkudoztunk ajándékvásárláskor, elutasítgattuk a tucatnyi elektromosautós városnézéssel letámadókat, majd ebédnek valót bevásárolva visszamentünk elhagyni a szállást.
1 órára volt időpontunk a Wialiczkai sóbányába, ahová kicsit késve érkeztünk, mert minden parkolóban alaposan le akartak húzni minket súlyos eurókkal. A végén megláttam egy parkolót, és gondolkodás nélkül beálltam a mellette lévő kertes ház előtti széles járdára, nem érdekelve, hogy zöld mellényes figurák integetnek a háttérben. A ház tulaja kijött, de pár kézzel-lábbal  történő információ csere után jóváhagyta, hogy otthagyjuk a motorokat, sőt, felajánlotta, hogy akár be is vihetjük a sisakokat, cuccokat a ház udvarára.

Ezek után egy másik motoros magyar csapatot sikerült beszervezni, így faragva le az idegenvezetés egyfőre eső költségét, nameg így szerezve nekik olcsóbb belépőt. Plusz az eredetileg 10 főre foglalt idegenvezetés 23 főre duzzadása miatt még egy magyar idegenvezetőt is előkerítettek nekünk, és soron kívül sikerült mindent intézni. (dagadt a mellem ám, nem kicsit.. 🙂 mégiscsak én intéztem) Így aztán magyar nyelven kaptuk a narrációt a 3 órányi föld mélyén sétálás során. Lefele 130 méter lépcsőn, majd felfele 140 méter egy olyan lifttel, ami kb 10-15 másodperc alatt letutdta az imént említett szintkülönbséget. Ráadásul úgy, hogy nem is éreztünk gyorsulást és lassulást sem! Odalent a bánya óriási termei eszméletlen látványt nyújtottak, és amit láttunk csupán az 1%-a volt annak a 300 km-nyi járatnak, amit csákánnyal ástak a föld mélyébe.

Egy kis pihegés és kávézás után tovább indultunk Szlovákia felé, a Magas-Tátra aljában lévő Ótátrafüred irányába, ami mintegy 140 kilométerre volt innen. Útközben sajnos a csapat szétszakadt, és a zárómotorost, apumat, még rádión sem értem el. Egy kellemesen csapatós kanyar után csak megálltunk, és ekkor kaptam az SMS-t, hogy jópár kilométerre megállt az egyik motor. Nyakas és Gabsic visszaindultak egyrészt csapatás céljából, másrészt a lemaradtak felkutatására. Kisvártatva Vörcsit jelző és navigátorként hátrahagyva tovább indultunk, hogy elérjük a szállást időben.

Mesés és lélegzet elállító volt, ahogy a Magas-Tátra Keleti oldala egyre közelebb jött hozzánk, és ahogy a lábánál elmotoroztunk Tátralomnicon át HornySmokovec-ig, azaz Ótátrafüredig. Az igazán megdöbbentő csak ekkor jött: Új építésű, csodás szállás, gyönyörű panorámával a Tátrára, nagy, tágas apartmanokkal, és alacsony árral. Lepakolás, és pihegés után megérkezett a lemaradó csoport is, méghozzá Krieger motorja miatt, aminek egy igen röhejes hiba miatt volt gondja: eldugult a benzincsapja. De ugye elsőre erre senki sem gondol, így elég bosszantó tud lenni ezen apró hiba felfedezése.

Fél órás záridővel éjszaka közepén a Tátra

A szállást késő éjszaka végre elfoglalva a társaság egy része elment pizzázni, mi pedig páran az otthonról hozott konzervek elpusztításába kezdtünk. Wifi itt is volt, ahogy a Krakkói szálláson is, szóval az MZ-s fórumon adtunk is hírt magunkról (stílusosan: PDA-ról, ágyban fekve).

Másnap reggel gyönyörű panorámára ébredtünk, a Magas-Tátra legszebb csúcsai tornyosodtak fölöttünk. Isteni reggeli (4 eurórért mégjobban ízlett) után összegyűjtöttem a banda szállás pénzét, majd rendezés után a motorhoz kijőve már a csapat egyetlen trophyja alaposan meg volt bontva. Első fék bowden újraforrasztás történt vele éppen, ami még előző nap szakadt el egy erősebb fékezés során. Így aztán, hogy tartsuk az ütemtervhez képesti 1 órás csúsást, a két szerelő embert hátrahagyva átmentünk a szinte szomszédos Tátralomnic nevű településre, ahol a fizetős parkolót ismét kihagyva, egyszerűen az út szélén, egy szélesebb járdán leraktuk a motorokat (nehogymár 3 eurót fizessünk motoronként! Pff!). Én előreszaladva felcaplattam a jegyekre összegyűjtött pénzekkel, és megvettem 9 retúr jegyet a társaságnak.

A szállás ablakábólA szállás ablakából

Ezúttal én lent maradtam a motorokkal, hiszen pont ezen a libegőn voltam 1 héttel ezt megelőzően, így most kihagytam. A motorokra vigyázás közben alig párméterre tőlünk jött ki egy szarvas az ő őzikéjével az erdőből, és legelészték a derékig érő füvet, fittyet hányva az őket fotózó embercsoportra. Jóformán még pózoltak is.
Az egy órás csúszásunkat megtartva dél körül el is indultunk a Csorba tóhoz, de ekkor már sejtettük előre, hogy nem ússzuk meg szárazon. A Tátra nyugati oldala reggel óta morgott, vészjósló dörgéseket hallatott magából. A tóhoz közeledve az út egyre vizesebb lett, így amikor beértünk az esőfelhőbe megálltunk, és mindenki felvette az esőruháját (már aki hozott, persze).

Csorba tóhoz érve már kellemesen esett, így a tó megnézése előtt inkább egy éttermet szavaztunk meg magunknak. A fizetős parkolót itt csak egy kis behajtani tilos árán sikerült kikerülni, viszont így eljutottunk az étterem parkolójába, ahol már nem kellett fizetnünk. Itt aztán a tervezett 7 eurós büdzsén belül jól be fokhagymaleveseztünk és sztrapacskűáztunk, miközben odakint elszabadult a pokol: Egyszercsak lekapcsolták odakint a világítást, a környékre ijesztő sötétség borult a déli órákban, és egy hatalmas vihar vette kezdetét. Az, hogy “ömlött a víz”, édeskevés kifejezés ehhez, aggódva néztünk kifelé az ablakon a hatalmas özönvizet látva. A kávét már nem is kértük ki a végén, csak fizettünk, és igyekeztünk az eső egy apró enyhülését kihasználva elindulni (a Csorba tó ismételt kihagyásával).

Aggódva nézünk a kint tomboló viharra és az esti sötétségre

Ez viszont nem volt olyan egyszerű. A 12 motorból 2 egyáltalán nem, míg egy pár másik csak nehezen indult. Nos, a kettő közül az egyik az enyém volt, amin jócskán meglepődtem, hiszen éltem én már át vele nagy esőket, és soha semmi gondja nem volt velük, azt leszámítva, hogy anno Szlovéniában is kicsit makacskodott. Na, itt egy picit se pöffent, esze ágában nem volt beindulni. Nyakas tanácsára levettem a gyertyapipát, megtörölgettem a gyertyát és a pipát egyaránt (a hengerfejben állt a víz), és visszatéve pöcc-röff indult is. Közben Vörcsi küzdött a trophyval, ő nem adtam agát ilyen könnyen, hosszas tologatások, és kínlódások kellettek a beindításához.

Végül a szakadó esőben csak elindultunk, de nem jutottunk messzire, mert alattam ismét leállt a paripa, pár kilométerrel arrébb. Ekkor már nem volt kétség, a gyertyapipát cserélni kellett, túl sok vizet kapott. Pipp-pakk meg is csináltam, és már vonultunk is tovább a szakadó esőben. Ekkor már konkrét tervek voltak a hazaút egyszerűsítésére, az Alacsony-Tátra kihagyásával, és inkább megkerülésével. Elvégre szakadó esőben nem vágytunk szerpentinezésre.

Egy kereszteződéshez leérve azonban az eső már csak szemerkélt, és ekkor úgy látszott, hogy fölösleges megkerülni, visszatértünk az eredeti tervhez, ezt mondták a többiek is. Így aztán vettünk egy elegáns balrát az Alacsony Tátra legszeb vidékeit célba véve, ami pár kilométerrel később már nem tűnt olyan jó döntésnek.

A motor zaját hangos mennydörgések kezdték elnyomni, és a hegyi etap első részénél megpillantottuk az ellenséget: Igen komoly viharfelhőket a völgyben, amikkel frontálisan, szembe megyünk. Itt már nem volt megállás, jött, aminek jönnie kellett: Beértünk egy olyan viharba, ahol eleinte azt hittem jégeső hullik, annyira csípett a motoros kabáton keresztül, de igazából csak _kicsit_ nagyszemű eső volt. Teltek a kilométerek, a vihar fokozódott, a tempónk lassult. Elhaladtunk egy étterem mellett, aminél megfordult a fejemben a megállás lehetősége, de aztán a késésünkre, és arra, hogy így is este fogunk hazaérni, úgy döntöttem, hogy nem állunk meg. Elvégre egy völgyben egy ilyen vihar sokáig is eltarthat, nem maradhatunk végig ott, másnap munka.

Az étteremnél várva

Kemény kilométerek jöttek ez után. Az Ördöglakodalma hágó felé közeledve nagyon erős szél volt, tej köd (benne voltunk a felhőben), és óriási szemű szakadó eső, plusz villámok. A bajt csak tetézte, hogy a szemüvegem és a plexim is teljesen bepárásodott, plusz az úton nem voltak felfestések, így szinte vakon mentem 30-cal a csapat élén. Csak a körülöttünk záporozó villámokat láttam, amiktől még életemben soha nem féltem ennyire, mint most. A hágóra felérve besokalltam, és nyíl egyenesen az ott lévő éttermet céloztam meg, ekkor már felnyitott sisakkal, arcomba ömlő vízzel, mert még így is többet láttam. Félreállva vettem csak észre, hogy csupán két motor jön mögöttem, a többi 9 sehol sincs.

Egymásközt beszéltük, hogy ezt biztos nem csinálta mindenki végig, tuti megálltak, mire jött egy SMS NagyOsitól, a záró motorostól, hogy egy motor megállt… benne a viharban. Nyakas és KisBocsi, akik jöttek velem, visszaindultak amint enyhült egy kicsit a vihar. Alig 2 kilométerre ott álltak a többiek (tehát csak bevállalta mindenki), és Máté motorjának estek neki, akinek a látszat szerint beázott a gyújtása. Másfél órát szereltek a szakadó esőben, amíg elértek a trafóig, az ment tönkre. Közben akik teljesen eláztak, csatlakoztak hozzám az étteremnél (ahol én végig a motor mellett állva, kint vártam a többieket), és elszaladtak átöltözni…. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez elhamarkodott döntés volt..

Miután meglett mindenki, tovább indultunk, szomjazó paripákkal, egyeseknek már tartalék állásban lévő benzincsappal. GPS szerint 10 kilométerre volt a következő benzinkút, amit be is céloztunk, bár mint kiderült az valszeg légvonalban volt. Épp kiszámolva értünk be Breznóra, és itattuk meg a lovakat. Itt ismét rendesen esett, és kis szünet után ismét esőben indultunk tovább. A maradék dombos-lankás részre ismét jutott nagy vihar, felhőszakadás, és még egy gyújtásbeázás, ami miatt gyakran meg kellett állnunk. Az egyik útszakaszon épp előttünk oldották fel az útzárat, akkor lett vége a helyi rallynak. A rallysok csak néztek, hogy szakadó esőben 12 motoros félreáll, és nézik, hogy mi gondja lehet az egyik motornak.

A feszültség a gondok és az időjárás miatt egyre nőtt mindenkiben, és 5-10 kilométer múlva ismét lemaradt a vége. Ekkor csak Kriegernek tömődött el újra, így, tankolás után a benzincsapja, amit egy kis orvoslás után sikerült is megoldani. A szakadó eső egyre enyhült, de a feszültség megmaradt, mindenki meggyötörten, elázva, és az órájára aggodalmasan pislogva jött tovább, és állt meg, ha baj volt. A Detva utáni elágazáshoz már száraz úton értünk, ez volt az a hely, ahol a Budapest felé, és az ország Keleti részébe igyekvőknek szét kellett válniuk (Kriván után nemsokkal).

Félreálltunk, elköszöntünk, kiázott, a kesztyű miatt hulla színű kezekkel kezet fogtunk, és 5en leválva tovább indultunk. Balassagyarmatra már közel sötétben érkeztünk, ahol egy meki parkolóban ismét tovább oszlottunk. Samu és Nyakas egy telefon után rögtön tovább is indultak, mi NagyOsival még egyet mekiztünk, Perec pedig meglátva, hogy mennyi van még neki Orosházáig, egy kicsit pihenni készült. Innen már a hazai utakon azt hittük tempósan haladunk majd, de eleinte szinte teljesen vakon kellett menjek: nem láttam ki a sisakon, meg egyébként is szürkületben kevés volt a reflektor (nem volt elég kontraszt 🙂 ). Egy sisaktisztításra és egy fényszóró állításnyira megálltunk, és innen hazáig már nem állíthatott meg semmi sem! (pedig azért páran megpróbálták: róka, macskák, és még egy vaddisznó is)

 

Nem mondom, izgalmas és kalandos egy túra volt, amikből a technikai kalandokat és/vagy az elázást szívesen kihagytam volna, de akkor most mit írtam volna le ide ilyen hosszan és drámaian?! 🙂 Ugye, hogy át kellett ezt élni, hogy aztán legyen mit mesélni! 🙂

A túra teljes távja mintegy 800 kilométer lett nekem és NagyOsinak, átlagosan nekem 5,2 literes fogyasztással, NagyOsinak pedig 4 liter körül. Köszönöm mindenkinek aki eljött, és remélem idővel a bosszúságokat elfelejtve mindenki csak a szépre fog emlékezni!
A rengeteg élményről készült bőőven fotó, amiket itt tekinthettek meg.


Furcsa téli álom

A jó idő révén az MZ-be újra pörögnek bele az ezresek, bár igen csak mértékkel a kevés szabadidő és kevés pénz miatt. Idén volt már egy pár Eger körüli gurulás, aztán felhoztam Budapestre, itt a városban szaladgáltam vele párszor, majd pedig múlt hétvégén a BME Angyalaival gurultunk egyet Dobogókőún át Esztergom felé.

Télen akartam volna foglalkozni a géppel (pl alapos mosás, pár csavar kicserélése, stb), de sokat nem tudtam… Egy átnézés során a doboznál felmerült egy hiba, kiderült, hogy a zárat csak a szentlélek tartja, el volt törve, ezért el kellett vinni egy zárashoz, aki egy kicsit rendberakta, majd pedig az akksija adta fel a szolgálatot kicsit több, mint 5 év után (!!!!). Eszméletlen jól bírta az akksi, megérte a nagyobb méretűt (9 Ah) venni, hiszen így sose volt lemerülés gondom, még a riasztóval sem (pedig volt, hogy állt 1 hónapot is beriasztva). No, a kiállításon sikerült jutányos áron ugyanolyan akksit vennem, így ezt kapta még a télen, és itt nagyjából véget is ér a felsorolás.

Nagyvasak közt BME előtt, háttérben

A hozzá-nem-nyúlás ellenére viszont a motor mégiscsak változott. Az étvágya lett kevesebb! Egy decemberi gurulás során is észrevettem már, hogy bizony alig 5 litert evett a drága (a korábbi 7 literrel szemben), most viszont az Eger-Budapest távot 90-100-as tempóval is 4,9 liter/100km-es fogyasztással teljesítette! Meglepő fejlemény, ahogy az is, hogy sajnos továbbra is “megszorulás érzékeny”.

A BME Angyalais túráról hazafelé jövet egy kollégával belekóstóltunk a 100 fölötti sebesség tartományba, és ekkor történt a baj, ismét. A motor 100-ról még vígan elindul ötödikben, érezni, hogy van még benne bőőőven erő. Így történt ez egy hosszú, lapos egyenesben is. Kigyorsult 110-re, és pár másodpercnyi sebességen tartás után már jöttek is a tünetek: elgyengülés, fulladás. Ismerem már jól a jelenséget, rögtön rántottam is a kuplungot, így tulajdonképpen nem történt komolyabb megszorulás. A motor leállt, én pedig kiraktam egy indexet, és lassultam egy közeli parkoló felé. Kellemesen lelassulva visszapakoltam a váltót, és másodikban kieresztettem a kuplungot. A motor gond nélkül forgott, és be is indult. Félreállva sem állt le, látszólag egyáltalán nem viselte meg a dolog.

Engem viszont kicsit igen, ugyanis nem kellemes a tudat, hogy 100 fölött megszorulunk.
Rengeteget töprengtem a dolgon. Ugye az alapvető probléma lehet az, hogy 300 köbcentis a henger, a karburátor viszont teljesen gyári, épp csak egy picivel nagyobb fúvókás. Sejtésem szerint nagy fordulaton óriási vákuumot képez a henger a karburátor felé, és a kis méretű fúvókán keresztül már nem tud több üzemanyagot hörpinteni, viszont az alacsony légellenállású levegő csatornán könnyedén szív több levegőt. Ezzel elrontva a nagy fordulati benzin-levegő arányt. 
Erre ugye megoldás lehetne egy nagyobb fúvóka, de akkor meg alacsony fordulaton lenne elrontva az arány, továbbá zabálna mint az állat. Másik variáció szerintem a levegő enyhe kis folytása, hogy ne legyen olyan könnyű neki a levegő szippantása, és inkább a benzinből akarjon többet. De folytani nem szeretnék, inkább azon jár az eszem, hogy fel kellene fúrni a karburátort is…

Nagyobb karburátor átmérők esetén nem lenne akkora nagy a vákuum és a nyomáskülönbség a levegő csatorna és a fúvóka között, amivel talán megoldódhatna az, hogy inkább a levegőből szív többet (mivel onnan könnyebb)… Vagy épp tovább rontaná az arányt?!?! … Na, hát itt akadt el a gondolatmenet, ezért ha valakinek van jó ötlete a megoldásra, azt örömmel fogadom! 🙂

A fogyasztás csökkenést viszont azóta sem értem.. Mit álmodhatott vajon?!

 

Update: Friss fogyasztási adat: 5,4 liter/100 km vegyesen! 🙂 (~180 km városon kívül, ~80 km város; mindkettő kicsit vadul)


Szezonzáró örömmotorozás 1

Hetek óta terveztem már, hogy hazaviszem a motoromat az őt megillető helyére, a fűtött garázsba. Szegény egy udvaron áll, nagyjából esővédett, de semmiképpen sem porvédett helyen. Ráadásul, ami a legrosszabb: áll. Vagyis most már csak állt. Pénzem nem nagyon volt tankolni, vagy ha épp lett volna, időm nem volt motorozni. Amikor meg ez a két kritérium teljesült, akkor meg az időjárás/előző esti (rajz/tanulás/buli) nem hagyta, hogy megmozgassam, vagy hogy hazahozzam.. A nyár végi Balatonozás óta össz-vissz 70 kilométert mentem vele, ezidáig.
Apum is hetek óta nyüstölt már, hogy menjünk végre motorozni, így most, 23-án azt mondtam, hogy ha törik, ha szakad, hazaviszem! Szerencsére épp meggondolta magát a tél, és egy kicsit visszahúzódott, így a hidegszünetet kihasználhattam. Nagy meleg azért nem volt, cserébe vokt egy kis köd.

Indulás előtt a fogyasztás redukálása érdekében lejjebb engedtem a súbertűt. A gyertyakép feketesége indokolta a dolgot, viszont a Budapest határában történő megszorulási kísérlet rácáfolt. Egyszer csak elfogyott az ereje, én meg kuplungot rántva mentettem a helyzetet. Najó, fel volt pakolva (dobozok+tanktáska), nade akkoris! Sebaj, már meg sem ijedek, félreálltam,és egyel visszább állítottam a súbertűt. Hazáig már csak egy ilyesmi megszorulás volt, egy enyhe emelkedőn 100-zal előzés közben. Akkoris!

Na, viszont elérkeztünk a történet lényegi részéhez, a mai (tegnapi) naphoz!
Reggel egy kis tetőjavítás után dél körül végre motorra ültünk, és elindultunk Hollókő bevételére. Asszem még nem jártam ott, legalábbis a Galyatető utáni szerpentineken még nem.
Teletankolás (6,5l/100km..), guminyomás, és már mehetünk is! Az idő nem volt az igazi: borús, ködös, de legalább nem hideg. Még jó, hogy napsütést jósoltak mára… Sebaj, az út száraz, és ez a lényeg!
A gép gyönyörűen muzsikált, komolyan egyre szerelmesebb vagyok a hangjába, amióta Bambi leápolta. Kényelmes, 3-4000-es fordulat, és kivisz a világból. Legalábbis ilyenkor ezt érzem, és ez megnyugtató.Apum ment elöl, nagyon jó és ütemes tempót diktálva, tempós kanyarokkal, erős kigyorsításokkal. Ezt szeretjük!

Pláne ezen az úton! Eger-Sirok az egyik kedvencem, és bár kicsit romlott a minősége, az élvezet nem csorbult. A táj egyenesen lehengerlően szép volt. A sárgától a barnáig minden színben pompáztak a dombok erdői; lágy, meleg színek voltak mindenfelé a borongós napsütésben. Az erdőkben a fákon átszűrődő fénysugarak meg egyenesen lehengerlő látvány nyújtottak. Sajnos ott pont nem álltunk meg fotózni, csak kicsit arrébb, egy lombok tetejére felkapaszkodó felhőnél.

Tényleg idilli volt. A kanyaroknál nagyon jól tudtam alkalmazni a vezetéstechnikai tréningen tanultakat, így végre visszajött a biztonságérzet. Bíztam a gumikban, bíztam az aszfaltban (bár nem tudom miért), a motorban, és lazán kihajolva a kanyarokban fantasztikusan élveztem minden millimétert.
Sirok, Recsk és Parádsasvár után Galyatető felé elkanyarodva az út már kevésbé volt jó, mert még igen nedves volt sok helyen. Pont a legcsúszósabb fajta. A látvány viszont kárpótolt, mert Galyatető után jött nekem az ismeretlen etap, a sok szerpentinnel. Jóformán az Alpokban, de legalább a Tátrában éreztem magam. A táj, a házak, az emberek… Szinte nem is Magyarország! Tetszett!!

Pásztóra érve azonban ránéztünk az órára, ami már közel 4 órát mutatott. Mivel még Budapestre is vissza kellett érnem, ezért visszaindultunk. Visszafelé is ugyanazon az útvonalon mentünk, viszont Pásztó után nem sokkal elég rendesen megcsúsztam, így inkább visszább vettem.
Egy sötétebb részen lévő jobbos kanyarban valszeg a hosszanti repedésre mentem, amiben legtöbbször van egy kevéske víz/sár. Az első kerék elég durván elkezdett oldalra szánkózni. Alig győztem utána kapaszkodni, nameg ellenkormányozni. Valszeg elég erősen megszorítottam a kormányt, mert utána kicsit fájt a kezem, viszont a csúszást megfogtam. Nem volt jó élmény, ellenben tanulságos.

A 24-es úthoz visszaérve végre lehetett újra örömmotorozni, száraz volt újra az út alattunk. Örömünket viszont egy baleset hamar letörte: motoros baleset miatt a 24-es út teljes egészében le volt zárva. Elég friss volt a dolog, mentőhelikopter, mentőautó még ott volt, az összetört motorokkal együtt. Kettő az úton, egy a szalagkorláton túl, az erdőben. Durva látvány volt, nagyott csattanhattak a srácok… Remélem nem felelőtlen túlvállalás miatt, és azt is remélem, hogy rendbejönnek!

Ekkor már lélekben temettem az utolsó vonat elérését, hiszen 20-30 percig vártuk, míg a helyszínelők végeznek.

Meglepően lassan indult el a mentőautó is, aminél meglepőbb csak az volt, hogy 50-60-as tempóval haladt Egerig, bekapcsolt villogókkal. Megelőzni emiatt nem lehetett, így a kedvnc siroki etapokon alig ment a mutató 50 fölé. Majd' megőrültem, dehát így jártunk.
20 perccel a vonat indulása előtt értünk haza, ekkor viszont kiderült, hogy az óraátállítás révén volt még egy bónusz órám…..

Na, hát így telt a szezon utolsó, 160km-es gurulása. Idén ezzel együtt egy igen soványka 4100 km-t sikerült motorozni, ami  nem valami sok, bár annál tartalmasabb. Jövőre azért remélem jobban alakulnak a dolgok!

 Összes kép ITT 


Megjöttek a lovak! – ETZ Tuning Project #14

A nyári visszaemlékezés következő része most az ETZ Tuning Project új bejegyzéséhez gyűrűzik. Pár nappal a Tátra túra előtt a motor még mindig nem volt az igazi, még mindig keveseltem az erejét, az óriási fogyasztás mellett. Ezért döntöttem úgy, hogy a motor visszakapja az eredeti, gyári karburátorát, és elteszem a DellOrtót pihenni.

Így történt, hogy Augusztus közepén a motor visszakapta a gyári karburátort, méghozzá egyből apum motorjáról. Időközben ugyanis az én tökéletesen és kis fogyasztásra behangolt eredeti karburátoromat rátettük az apum motorjára (mivel az túl sokat fogyasztott), az övé pedig felkerült az enyémre, mindenféle módosítás nélkül. Nem sokat vacakoltam vele, feltettem, mentem egy kört, “jólesz”… és irány Budapest, elvégre másnap Tátra túra!

Igazság szerint a gyári karbrátorral sem volt rossz a motor gyorsulása, sőt! Bár annyira nagyon nem volt vad, mint előtte, azért meg lehetett vele elégedni. Nem spóroltam a gázzal, gondoltam derüljenek ki az erőviszonyok…

Nagy gázzal és 90 fölötti tempóval hagytam el Egert, rögtön nekifutva a Kerecsend felé vezető emelkedőnek. Na, az első meglepetés már itt kezdődött. Egy visszaváltás, nagy gáz, belső sáv, előzés és kihúzatás, viszont egyszercsak elfogyott a gépből az erő, mintha csak levettem volna a gyújtást. “Hohóó, ez a megszorulás jele, itt baj van!” A tempót visszavettük, ki a külső sávba, és csak ésszel…

Végiggondoltam, hogy mi lehetett ez, mert végülis nagy megszorulás nem volt. Lehúzódtam, megálltam, végiggondoltam, hogy mitévő legyek. Csavarhúzó a dobozban, de karburátor állításhoz nem volt sok affinitásom, így inkább tovább indultam, óvatosan. Visszafogottabb tempó, kevesebb gáz, “majd Budapesten nekiesek” megfontolás.

A következő meglepetésig azonban nem telt el sok idő, Kerecsend után jött a következő emelkedő. Direkt nem húzattam, óvatosan mentem, 70-es tempó környékén, és mégis hirtelen elfogyott az erő, ám ekkor már hiába cselekedtem gyorsan, mégis megszorult. Óriásit satuzott a hátsó kerék, ekkor már nem volt menekvés. Lassú, útról legurulás és finom visszaváltás után sem akart újra elindulni a gép, már sejtettem, hogy itt gond van. Út szélén megállva próbáltam berúgni, semmi…

A lejtőt kihasználva, egészen Kerencsendig visszagurulva (vagy 300 m!) sikerült nagy nehezen beindítani, és hálistennek a hangja rendben volt. Ekkor már nem vacakoltam, nekiálltam beállítani a karbit. Feljebb emelve a súbertűt adtam neki több benzint, majd utánhangoltam az alapjárati rendszert. Nos, ez után Budapestig már nem volt semmi gond.

A karbi állítgatása közben felhívtam Bambi mestert, hogy már 70-nél is képes megszorulni, aki egyből invitált hozzá, a műhelyébe. Estére értem oda, Bambi már várta az alanyt. 🙂

Első ízben a karburátornak estünk neki, kapott nagyobb főfúvókát, és újra beállítottuk hozzá a motort. Bambinak megemlítettem, hogy érdemes lenne ránézni a gyújtásra, mert már rég ellenőriztem, így hát levettük a deknit, és előkerült a műszer. Itt ismét jött egy kis meglepetés, mert bár nem volt rossz a gyújtás, de már végállapotban volt, sok állításra már nem volt lehetőség, állítani pedig csak kellett… Ráadásul a motor elméletileg kétszer gyújtott, ami több gondnak is köszönhető volt.

Ígyhát Bambi nekiesett kicserélni a először a kalapácsot, majd az egész gyújtás alaplapot, és amikor még így sem stimmelt, akkor már a gyújtás házat piszkálta, hátha csak rosszul van összerakva. Ha már ott tartottunk, látszódott a főtengely szimmering, és az is, hogy kicsikét ereszt már, ezért inkább azt is kicserélte.

Több órányi próbálkozás és vacakolás után végre sikerült megtalálni a megfelelő beállítást, ekkor már jócskán éjfél után. Kipróbáltuk, felpörgött, szépen duruzsolt! 🙂 Ekkor megörültem, hogy újra jár a motor, tehát nagy baj már nem érhet! 🙂
Bambi, gigászi tapasztalatát bevetve, leellenőrizte, hogy mennyire erős a motor: kezét a kipuff végéhez tette, másikkal pedig a gázt rángatta, és azt figyelte, hogy mennyire erősen pufog a gép. Ekkor megállapította, hogy bizony le van folytva.

300 köbcentire váltáskor egy igen fontos dolog elmaradt, mégpedig a kipuffogó kismértékű átalakítása, a nagyobb köbcentinek megfelelően. Elméletileg, tiszta kipuff esetén erre nincs nagy szükség, ám én elfelejtettem, hogy a pár éve lecserélt, akkor még új kipuff valószínűleg már egyáltalán nem tiszta.

Bambi a probléma megoldására egy precíziós műszert vett elő, egy enyhén már használatos, másfél méteres vasrúd formájában, amit a köszörűn finoman kihegyezett, majd a kipuff végébe rakta. Ezt követően elő vett egy finommechanikai szerszámot, azaz egy nagy kalapácsot, és alaposan elkezdte beütni a vasrudat a kipuffogón. Kb 20-30 centi után egy szorító fogóval kivette a rudat, majd jött az első indítás!

Nos, a gépnek csodás hangja lett, annyi biztos, és Bambi már a folytással is elégedett lett. Kb 2-ig kínlódtunk vele, így az első próbaútra a hazamotorozás közben került sor. Már ekkor érezhető volt, hogy valami bizony megváltozott. Dinamikusabb gyorsulás, szebb (és egyben nagyobb) hang, szóval tetszetős volt! Az első igazi próbaút a másnap délután kezdődő, háromnapos Tátra túra volt, amiben majd a következő bejegyzésben részletesen is írok! 🙂

Addig is legyen annyi elég, hogy a régi karburátort visszatéve, gyújtás és kipuffogó hangolást követően a motor az egész túrán eszméletlenül teljesítétt. Hazafelé végig 100-as tempóval jöttünk az M2-es autópályán, és a gép hegyen-völgyön kényelmesen tartotta a tempót, felpakolva is. Végre elértem a célt, olyan erős lett a gép, amilyennek szerettem volna, legalábbis ami az erejét illette!

A történetnek viszont itt még nincs vége, ugyanis a fogyasztás továbbra is gigászi, mintegy 6,5-7 liter…. van még min dolgozni!


Pályázás

Végre most talán utólérem magam, hogy leírjam a ritka pörgős nyár eseményeit. Szerencsére van bőven miről írni, hiszen rengeteg dolog történt velem, a nyárnak szinte minden percére volt valami program. A nyári gyakorlat és az EFOTT után a következő esemény egy régóta meglévő álmom beteljesülése volt.
Nemrég még javában zajlottak az MZ kupák, és bár élőben nem sok ilyen eseményt láttam, azt azért tudtam, hogy egyszer szeretném kipróbálni, milyen is pályán motorozni. Versenypályán.

Nos, erre került sor végre, MZ Club Hungary-s szervezésben Július végén, Kakucson. Itt a Kakucsringen került végre sor életem első pályamotorozására. A puszta élvezeten kívül felmerült még egy ok a kipróbálásra: rossz álmok képei miatt elkzedtem félni közúton. Valahogy már nem megfelelően vettem a kanyarokat a jólmegszokott útvonalakon is, túl sok féket használtam a Bükkben, és közúton sokkal inkább a rettegésről kezdett valamiért minden szólni, mint az élvezetből motorozásról. Úgy gondoltam, hogy majd pályán, tökéletes aszfalton, bukótérrel, szembeforgalom nélkül majd legyőzöm.

Az elgondolás nem volt rossz! Odaérve a pályához először meglepődtem. Azt mondták, hogy ez kis pálya, az én elképzeléseimben viszont nem így néz ki egy kicsi pálya. A méret hatása viszont érthető: a pálya vonala egy margarétához hasonlít, szóval kevés visszafordító kanyar, annál több technikás közepes és nagy ívű. A meglepődés viszont folytatódott akkor, amikor láttam, hogy mennek a többiek.
Az MZ-s sátornál senkit sem találtam (elvégre mindenki fent volt), ezrét úgy döntöttem, hogy hát bevetem magam. Sajnos így mindenféle eligazítás, vagy infó nélkül indultam neki, dehát csak nem futamodunk meg, miután kifizettük a 4000 Ft-os délutáni pályadíjat!

Az ott én vagyok, akit éppen jól körbemotoroznak Így mentek körülöttem! :)

Kicsit remegő kezekkel és lábakkal, de elindultam. Sok átalakítást nem végeztem a motoron, épp csak kipróbálni akarom, nem lefektetni a gépet! Bementem a pálya szélén lévő betonplaccra, ott tekertem pár kört, hogy legalább egy icipicit melegedjen a gumi, aztán irány a célegyenes. Szépen kihúzattam a motort, ahogy kell, majd készültem a végén lévő kanyarra. Furcsa érzés volt. Először is hitegetni kellett magamnak, hogy igen, most én pályán vagyok, igen, motorral, igen én vezetem a motort, és igen, ha most nem kanyarodok, akkor az fájni fog. Tudatosítanom kellett magamban, hogy nem videójáték, mivel látványra igen hasonlít.. 🙂
Első pár kanyart meglehetősen lájtosan sikerült venni, közben nagy gázzal, földig döntött motorral húztak el mellettem mindkét oldalt. Épülő önbizalmamat kicsit megingatta Tigris, amint belsőíven nagy tempóval elment mellettem az ezres SV-jével úgy, hogy ha kitettem volna az ujjamat, leviszi. Itt egy kicsit megijedtem, de átvészeltük. Hamarosan levezényeltek mindekit a pályáról, egy kicsit átadták egy forgatócsoportnak, akik egy R8-as audit nyüstöltek.

Még csak kóstolgatom cukorpofa
Legalább 100-150 MZ ereje.. Érdemes félreállni!

A pálya mellett végre összefutottam a többiekkel, beszélgettünk, hidratáltunk, meg pár tanácsot megfogadva, leszereltem a tükröket. Na, nem az eséstől félés miatt, hanem azért, hogy ne azt nézzem. Majd aki hátulról jön és gyorsabb, majd az igazodik, ne én figyelgessem. (sajons sokat néztem, zavart)
Rövidesen újra a pályán lehettünk, ahol máris éreztem a különbséget. Sokkal jobb volt! Az 1 kilométeres pályán töltött 50 kör után már sokkal kevésbé zavart a többi motoros, valamint már igen jól megtanultam a kanyarokat is. Már csak az ideális ívet kellett megtalálnom, és némi bátorságot gyűjtve a hozzájuk való ideális sebességet. (nem olyan egyszerű ám) Sajnos egy bizonyos tempó után féltem, hogy megcsúszik a gép (hátul vadiúj, elöl 1 éves gumi), ami pedig valószínűtlen volt még ilyen tempónál.

A célegyenesnél lévő nagykanyart nem nagyon szerettem...

Az egyik pihenőnél viszont egy elég ijesztő dologra hívták fel a figyelmemet: valami folyt a gépből. Méghozzá olaj, méghozzá elölről. Egyből a fékre gyanakodtunk, jól megijedtem, hogy innentől hogy lesz nekem fékem, majd egy lepucolás, és fék tesztelgetés után kiderült, hogy nem a fék, hanem a teleszkóp szimmeringje szállt el. Sajnos az egyik kerékvetőt igen szigorúan vettem, és egy kanyar lecsípésénél valószínűleg megdobta a motor elejét, ami így túl nagy ütés lehetett neki. A szimmeringet visszaküzdöttem, majd egy kis aggodalommal, de visszamentem a pályára. Bambi tanácsára még felvezetőm is lett, akit követni tudtam, és így folyamatosan tanultam (kívülről látott mindkettőnket).

Elszállt szimmering

A kiülés megszokni ugyan nem tudtam, de a kihajolás annál jobban ment. Egy ekkora gépnél, ekkora tempónál ez elégnek is bizonyult, így még nemsokkal a tükrök leszerelése után sikerült is a köridőmet 1 perc környékére leszorítani (az egyéni rekordom 58 másodperc lett).
Délután 1-től kb 6 óráig több, mint 100 kört sikerült menni, és ez idő alatt azt hiszem alaposan sikerült legyőzni az addigi félelmeket, és végre sikerült átélnem az igazán élmény motorozást is pályán! A gumi oldala csak lekopott majré csíktól majré csíkig, viszont a végén már fáradtság miatt nem mertem búcsúkört menni, így kénytelen leszek még a Kakucsringre visszatérni! 😉 😉 (ígyis-úgyis mennék még :D)
Kellemesen kifáradva (fárasztóbb, mint gonfoltam) haza motoroztam, majd egy 2 órás pihenő után átülve autóba Horvátországig vezettem… Na, hát a következő bejegyzés majd itt folytatódik! 🙂

Sajnos ez nem rögtön aznap készült, hanem hetekkel később, telefonnal A gumi még ma is így néz ki, párezer kilométerrel később.. :)