Kategória szerinti archívum: 2015 – Nászút BMWvel


Egy lerobbanásos nászút története – 4. rész, A Hazaút

A nászutas sztori folytatása egy azóta igen vad lakásfelújítási projekt (hajh, nyitnom kell annak egy külön blogot..) miatt sokat váratott magára, de a mindig csak pár mondattal kiegészülő poszt végre folytatja a történetet, ezúttal a viszontagságos hazajutást elmesélve. Lássuk:
Történt tehát, hogy az újabb ajándéknap után a korábbi szállásunkra ismét egy napra visszatérve ezúttal „a másik” szobában kaptunk helyet, ami még menőbb volt az előzőnél, és még estére egy kiadós nagy sétát is megejtettünk a naplemente fényeiben úszó tengerparton, hogy kicsit javítsuk a közérzetünket. Másnap délutánra vártuk az Oszkáros felmentőnket, így még egy kis lustálkodás, némi pakolás és egy kis fürdőzés is belefért az utolsó napba, majd az előzőekben már ismertetett motor melletti, végeláthatatlan várakozás.

16:15, egyszer csak csörög a telefon, hogy már a közelben vannak, mondjam pontosan, hogy hova és hogyan menjenek. Gondoltam van navigáció, így próbáltam cím alapján a dolgot, de a vonal másik végén inkább telefonos navigálást kértek. Jó, gondoltam kimegyek ahhoz a főúthoz, amihez pár nappal ezelőtt, a busz miatt szaladtunk, és elég lesz csak azon jönniük, én majd irányba terelem. El is kezdtem futólépésekben a kb 1 km-es távot megtenni. Nem tűnt nagy távnak, de félúton egy furcsa forgatagba keveredtem. Zászlókat lobogtató, kiöltözött, elegáns, és láthatóan nem szomjas fiatalok állták el a forgalom elől az utat, amihez dudáló, díszített autók csatlakoztak. Elsőre esküvőnek tűnt, de a forgatagból hiányoztak a hölgyek, így talán inkább valamiféle helyi férfibúcsúztató lehetett. Kis híján én is kaptam valami italt, miközben köztük haladtam el a járdán, ami nem volt túl könnyű menet.

0259-028-2015-08-08-16-28-13 0260-026-2015-08-08-16-33-00

Átjutás után a főúthoz kiérve ott is forgatag volt, ott meg rendőrök álltak mindenhol, és valami delegációnak biztosították a főutat.. Hurrá, itt senki se akarja, hogy megmeneküljünk! Én mindenesetre a kanyarodó sáv elé kiálltam, és vártam egy magyar rendszámos, fehér fiat ducato-t. Meg vártam…. Aztán csak vártam. Közben a rendőrök is elmentek, és az előbb még blokádot képző mulatozók is odaértek. Zászlót lobogtatva, és elég abszurd módon egy rózsaszínbe díszített veteránjárgány tetőablakán kilógó, a pusztának folyamatosan integető vőlegénnyel (?). Hát, ők tudják.. Mindenesetre fehér Ducato egyik forgalmi akadály okozta torlódásban sem volt.

0263-021-2015-08-08-16-33-53
I
nteget. Hősiesen, mindenkinek. Persze ha lenne itt bárki is…

Jött a telefon, hogy mégis hol vagyok, mert ők itt bolyonganak kis utcákban, és volt itt már buszmegálló, meg turistainformáció, és valami felvonulás is, de nem látnak… Nabasszus, tehát futás vissza, mert más úton jutottak be mögém, viszont ebben a percben meg is pillantottam egy elsőre nem túl bizalomgerjesztő Ducatot. Másodjára sem volt jobb, viszont tényleg ők voltak azok! A motor felől érkeztek, így beszállás után rögtön egy hátraarccal kellett kezdeni. Beszálláskor az autó már szinte tele volt, 6-an már ültek benne, és első blikkre nem is tűntek túl nyugodtnak. Megbeszéltük, hogy visszafelé navigálok a motorhoz, amit közben Anna szorgosan őrzött.

Odaértünk, megálltunk, mindenki szétszéledt, szaladtak a közeli boltba. A sofőrrel kettesben estünk neki a motor felrakásának. Saját futója, és gyakran viszi a saját motorját is, így örültem, hogy tapasztalt emberrel van dolgom, én még nem sokszor trélereztem, pláne nem ekkora motort. Ez a bizalom még akkor sem ingott meg, amikor megtudtam, hogy rámpát nem hozott. „Majd megdöntjük a futót, felgurulsz rá, és lekötözzük, nem lesz vele gond, így szoktuk!”. Hát, azért furcsáltam, de ha így szokták, akkor így szokták…

Gondoltam könnyítsük annyival a dolgot, hogy felállok a járdára, így a padkához tolva, és a végét felemelve a futónak, könnyebb lesz elkezdeni a feljutást. Na, hát az elkezdéssel nem is volt gond. Beindítottam a csörgő-csörömpölő vasat, az első kereket illesztettem az U alakú profilba, majd szépen kis tolással és kis kuplunggal elindult fölfelé. A futó másik végét a magasba emelve tartotta a sofőr, de közben nem is gondoltam arra, hogy ez bizony nem fékes, de pláne nem rögzíthető fékes futó. Félig fel is ment már a motor, amikor is a hátsó kerék következett volna, az szépen, teljes erővel elkezdte eltolni az egész hóbelebancot futóstól, tartóstól, sofőröstől, mindenestől… Na, itt már kissé meginogtam, a bizalmammal együtt. Hát ezt most akkor mégis hogy?!
Kiabálás, megállás, “nemleszígyjó”, “várjálvárjálvárjl!”… Oké, tehát ott állunk, a motor eleje fent, a futó a padkától szépen eltávolodva, a fickó nyög, és tartja a futót, én meg méginkább nyögök, és ágaskodva tartom a gépet. Szuper! És most? Jött a mentő ötlet, hogy kicsit stabilizáljuk így a dolgot, majd hoz segítséget, idehívja a többi utast…. Oké, sok lúd BMW-t győz, hát vártam. Hogy a természet is besegítsen a szívatásba, tökéletes időzítéssel közben elkezdett esni az eső. Először csak simán nagy cseppekben, aztán hirtelen óriási cseppekben, meglehetősen tempósan. Hurrá!

Az elázás közben megérkeztek a vélt megmentők, a többi utas. Három férfiember jött erősítésül, és velük együtt az ötlet, hogy fogjuk meg, és tegyük fel a futóra a hátulját, és már kész is. Namármost, aki látott már ilyen futót, az tudja jól, hogy ez cseppet sem ennyire egyszerű művelet. U profil, amibe bele kell tenned a kereket, közben sehol semmi fellépő felület, amire ráléphetnél/támaszkodhatnál…
A három plusz fő viszont jött, én tartottam a motort középtájt, ők pedig emeltek és toltak. Tényleg feldobtuk csupán egy mozdulattal a gépet a futó tetejére, de valami kicsit furcsa volt. Mintha furcsán állt volna a gép. A helyére kerülés után a három emelő ember pillanatok alatt el is engedte a gépet, én meg ott álltam a futón, fogtam a motort, és nem mertem elengedni, mert valami tényleg furcsa volt. Amint ezt kimondtam, kezdtem úgy érezni, mintha távolodni szeretne a gép, és próbáltam jelezni nekik, hogy valami nem stimmel, csak jöttek a visszajelzések, hogy „minden rendben van, jól áll a gép, nem kell ilyen erősen fogjam”. Na, mire erre tiltakozni tudtam volna, borult is az egész, és tőlem távolodva borult el a motor a jobb oldalára. Persze közben engem is magára rántott, az első próbálkozás során jól felmelegített kipufogóhoz nyomva. A motor menthetetlenül eldőlt, én kvázi ráestem, és még a lábam is leégettem, hurrá a köbön!

Így került fel végül a gép, mi pedig az utastérbe...  Így került fel végül a gép, mi pedig az utastérbe...
Így került fel végül a gép, mi pedig az utastérbe… 

A jelenet végére visszalépett mindenki, és gyorsan elkezdték felszedni a gépet az oldaláról. Az újbóli kerékre állításnál kiderült, hogy a kereket befogó „U” profil keskenyebb, mint maga a kerék, és ezért nem tud rendesen elhelyezkedni benne. Így történhetett, hogy az U profil egyik szárára tettük fel a gépet, és így hát persze hogy eldőlt. Közben az eső gondoskodott a méreg, idegesség és minden egyéb lehűtésén, majd némi további szenvedés után végül sikerült szépen, mereven rögzíteni a motort a futón. Körbe ellenőrzés, és megnyugvás: az eldőlés során a jobboldali henger védőjére dőlt a vas, amin csak apró karcok keletkeztek. Megúsztuk! Beszállhattunk, végre! A hetedik és a nyolcadik utas voltunk a fedélzeten, és persze nem egymás melletti helyekre. „Na, hát szép kis út lesz”, gondoltuk; de legalább a társaság jófejnek tűnt.

Az indulás pillanatai után a sofőrünk feldobta, hogy inkább Bosznián keresztül menjünk, mert semmi értelme az autópályán állni a dugókban, és a futó miatt amúgy sem tudunk 100-nál többet menni, így fölösleges kiadás lenne. Mi ketten még az előző események hatása alatt voltunk, így nem szóltunk bele a mérlegelésbe, a többi utas pedig szintén ráhagyta a sofőrre. Oké, akkor irány Bosznia!
Ha már az irányokról beszéltünk, feldobtam a kérdést sofőrünk, hogy Budapest elérése után egy Bp-Győr plusz kör megoldható-e, és ha igen, akkor milyen költségekkel?! Kis gondolkodás után jött is a válasz, hogy megoldható, ha egy részt bevállalok a vezetésből, az áron pedig még gondolkodik. Bp-Győr, 130 km, hát persze, hogy vállalom, ha ez kell ahhoz, hogy a motort hazáig vihessük! – hangzott tőlem kapásból a válasz!
Az öreg diesel Ducato üvöltő motorral robogott Bosznia felé, keresztül a Split környéki hegyeken, és közben az árat is megkaptuk a plusz körre, amit bár kicsit sokalltunk, elfogadtunk.. Végül is vissza is kell mennie, benne van. Közben megtudtuk, hogy a sofőrünk előző nap reggelén indult Pécsről Budapestre, ahonnan felszedve az utasokat egyenesen indult is Horvátországba, persze Bosznián át. Több parti várost útba ejtve tette le a őket, majd szedte fel az újakat többek között Splitben, és indult velünk vissza. Késő délután volt ekkor, ami azt jelenti, hogy már közel 30 órája volt úton, a volán mögött, komolyabb szünetek / pihenések / étkezések nélkül, egy újabb, sok-sok órás út elején. Ezen infók után azért némi csend ült a fedélzeten utazókra, de jött a megerősítés, hogy ezt így szokta, hozzá van szokva, no para… Húha!

Valahol még Horvátországban - az első megálló, hevederek ellenőrzése
Valahol még Horvátországban – az első megálló, hevederek ellenőrzése

Csend egyébként ritkán honolt az utastérben, jó beszélgetős társaságba csöppentünk, és alapvetően nem volt gond a hangulattal, miközben szeltük a kilométereket Bosznián át. Az első pihenőnél ellenőriztem a hevedereket, és a motor rögzítését, minden oké, végre megnyugodhatunk, valahogy lassan csak hazajutunk… Közben jött egy SMS az addig teljes egészében eltűnt és elveszett, részünkről már el is temetett biztosítótól: „Tisztelt Ügyfelünk! Kérem az alábbi postai címre legyen kedves elküldeni az eredeti számlákat, … A levelében kérem röviden írja le a történteket” – Hát hülyék ezek?! Ott hagynak minket szó nélkül, és akkor ennyivel lerendezik? Na.. hát, volt időnk út közben a szaftos és ropogós panaszlevél megírására, amit inkább a felügyeleti szervüknek címeztem, biztos ami biztos.
Az eset mesélése és a levél megírásának végére megérkeztünk egy benzinkúthoz az egyre sötétedő Boszniában. Fedélzetünkön utazott velünk egy utastárs a lányával, aki éppenséggel képben volt a helyi nyelvekkel, és őt kérlelte sofőrünk, hogy segítsen neki az „ügyintézésnél”. Nem értettük, hogy mi olyan bonyolult ebben, mígnem kiderült, hogy emberünk nem ám dieselt akar tankolni a gépezetbe, hanem a fele annyiért kapható, és itt a kúton is lévő fűtőolajat. „Hát ez a gép mindig azzal megy”. – vagy úgy… Így már mondjuk érthető volt, hogy miért volt a szerencsétlen jármű végsebessége 100 körül.




Az a bizonyos benzinkút 🙂

Ahogy egyre sötétedett, a beszélgetésekben egyre gyakrabban merült fel, hogy hát ugye megígértem, hogy átveszem a volánt, és hogy mikor venném át… Mivel nem akartam, hogy elalvásos balesetben végezzük mindannyian, persze mondtam is, hogy bármikor, csak szóljon időben. Erre az alkalomra egy kisebb eltévedéses malőr, és úton utánfutóval forgolódáskor relatíve hamar sor is került, nagyjából éjfél-1 óra magasságában, valahol a Bosznia abszolút közepén. Ja, hogy innentől? … Uhh, hát jó! Gondoltam kicsit pihen, aztán visszacseréljük a volánt. Végülis személyautó jogsival vezethető a szekér, és nekem meg az van, mi baj lehet?!

Így történt, hogy a Orbászvár (avagy Banja Luka) előtt jóval, épp egy kis dimbes-dombos szerpentines részen vettem át az éjszaka közepén a vasat, 8 fővel a fedélzetén, és egy meglehetősen súlyos utánfutóval, motorostól. Egy tökéletesen idegen járművet, egy tökéletesen idegentől. Ez, és ennek felelőssége csak akkor tudatosult, amikor az egyik emelkedőn hármasban, padlógázzal, 70-nel és ordenáré füstfelhővel (fűtőolaj, ugye..) túljutva, egy lejtőn megpillantottam az est első sztárvendégét az út közepén. Emlékeim szerint talán egy róka volt, így heves fékezésbe, de legalábbis fékpedál taposásba kezdtem.
Namármost ez a járműszerelvény, a maga kitudja hány tonnájával jó, ha új korában alkalmas volt a szélsebes 90 km/h közeli sebességről tisztességes távon belül megállni, de itt ez az eset egyáltalán nem forgott fenn. Hirtelen lefutott előttem, ahogy talán a fékrendszerben is kiváló fűtőolaj csordogál, és próbálja a már esetleg fémen futó fékpofákat a kissé elkopott tárcsákra szorítani. – A lassulás minden esetre nem szorított a kormányhoz, így volt időm mindezt végiggondolni, miközben vonyító fékrendszerrel és izzadó tenyérrel kikerültük a róka komát. Oké, egy sztárvendég pipa.

Ezek után kérem egy fél állatkert tiszteletét tette az autó előtt. Volt itt őz, kutya, macska, sün, de a legjobb az út közepén ülő bagoly (!) volt, ami előtt konkrétan meg kellett álljak, és csendben elosonhattam mellette, hogy nehogy felébresszem őkegyelmét. Füle botját se mozdította, vadászatban volt. Eleinte villogtam, közelebb értve óvatosan dudálgattam, semmi. Persze a rókás jelenet után készültségben voltam, visszavettem az őrületes 70-80-as tempóból, és ha bármi rezzent, azonnal fékeztem. Álmosság? Áhh, esélye sem volt, az adrenalin tágra nyílt pupillákkal ébren tartott.

Egyik éjszakai megállónk, fölöttünk a csillagos égbolt Egyik éjszakai megállónk, fölöttünk a csillagos égbolt
Egyik éjszakai megállónk, fölöttünk a csillagos égbolt 

Emberünk közben a helyemre befeküdve kiválóan aludt, egyik fékezésre sem horkant fel, csak amikor már Horvátországban voltunk, hogy „jaaj, a GPS-be elfelejtettem belőni Pécset!”. „Na, és?” kérdeztem, mire a már említett, sok nyelvet beszélő utastárs horkant fel, hogy a megállapodás szerint őket ott kel kitegyük. „Juhéjj, akkor még egy kis kitérő is lesz!”, majd Anna mellettem ülve, mérhetetlen türelemmel, a helyzetbe beletörődve, elkezdte bepötyögni az új köztes célt. Plusz pár óra veszteség, semmiség. Így kalandos a nászút, nemde?!
Pécsett egy jót nyújtóztunk, míg a fedélzeti létszám két fővel csökkent, de igazán ennek ex-sofőrünk örülhetett, ugyanis így egy teljes üléssor állt rendelkezésére, hogy innentől még zavartalanabbul aludhasson. Hurrá, akkor visszük a vasat tovább, irány Budapest, és itt már az autópályát is választhattuk, és így legalább konstans 100-110-es észveszejtő végsebességen közelítettünk. „Csak ne kelljen megállni, gondoltam”.

A megállásokkal egyébként sem voltam jóban, mivel a gépezet az első sebességi fokozatot csak egy kétkezes mutatvány keretében volt hajlandó bevenni. Ehh, nekem meg csörög a váltó a BMW-ben, és már trélerezünk.. Hát, izé. Sebaj, ekkor már tényleg látszott némi fény az alagút végén. Budapesthez közeledve a fedélzet ébren lévő, cseppet sem nyugodt utasai folyamatosan és fennhangon szidták emberünket. Ilyentájt ugyanis már nem kicsi, hanem 5 órás késésben voltunk a kiírtakhoz képest, az út menetideje pedig a 14. órájánál tartott. A kiírásba “elfelejtett” megemlíteni pár apróságot (mint pl a Boszniát, a végsebességet és a rengeteg kínlódást). Kiszállásnál inkább gyors, szó nélküli távozást választották, így emberünket nem zavarta miattuk holmi idegeskedés sem a tovább alvásban.

Ahamm, tehát akkor még most sem… Hát jó, célba vettük az M1-est, és elindultunk a szerelvénnyel Győr felé, hármasban, mélyen szundikáló „utassal”. Anna tartotta bennem az éberséget, ő sem aludt egy percet sem, hogy én biztosan kibírjam hazáig. Győrbe már egy laza másfélórás út után 7:30 magasságában meg is érkeztünk, így a ház elé begurulva szólt az ébresztő, hogy ideje lepakolni a gépet, megjöttünk. A levétel műveletére ezúttal csak ketten voltunk, mivel megbeszéltük, hogy nem szarakodunk, leszereljük a futóról az egyik U profilt, és azt fogjuk rámpának használni. Ha kell, az én otthoni szerszámaimmal. Ebből pedig nem engedtem.

Pécsett, pisilős-benzinkutas megálló, az éjszaka közepén.
Pécsett, pisilős-benzinkutas megálló, az éjszaka közepén.

A futó plusz tartója pikk-pakk le is jött, mögé tettük a motornak, lazítottuk a hevedereket, majd egyesbe téve (hátsókerék fékezés) szépen kupplungolva elkezdtük leengedni a motort. Látszólag minden flottul ment, mígnem Anna “állj!” kiáltása törte meg az idilli helyzetet. Elkezdett ugyanis szétcsúszni az újdonsült rámpánk épp a két kerék között. Azaz ha tovább haladunk lefele, a rámpa leesik, és megint eldől a gép, csak most egy kellemetlenebb pozícióban. Megmerevedés, és rámpa igazgatás után végül csak sikerült a földre hozni a szörnyet, amit gyorsan el is kezdtem betolni a helyére. A csomagjaink felcuccolása után emberünk érdeklődött, hogy egy kávéra felugorhat-e, amíg rendezzük a fizetni valókat. Végülis, miért ne?! Bár én ekkor már a kb 7-8 órányi vezetéstől kissé elcsigázott voltam. Arra még mondjuk volt lélekjelenlétem, hogy a történtek ismeretében, és az út jelentős részét teljesítve belefogjak egy alkudozásba a végösszeget tekintve, amire úgy gondoltam, hogy jó esélyekkel indulok.
Na, hát ezek a gondolatok szerte foszlottak, és igazából úgy jutottunk el a végére, hogy igazából ő tett szívességet, hogy eljöhettünk vele, úgyhogy alkunak helye nincs, kávénak viszont annál inkább. A fáradtságomnak, és a “tököm tele van” érzésemnek köszönhetően ráhagytam, és egy kellemetlen, túl hosszúra nyúlt kávézás után végre megszabadultunk a szituációtól. Ott ültünk a konyhában, totál kimerülve, egymást nézve, és csak pislogtunk, hogy talán vége. Hazaértünk. El se hisszük!

Győr előtt, kényszermosollyan, fáradtsággal, majd pedig már otthon... Győr előtt, kényszermosollyan, fáradtsággal, majd pedig már otthon...
Győr előtt, kényszermosollyan, fáradtsággal, majd pedig már otthon…

Hogy ez az idill se tartson sokáig, zizegett is hamar a telefonom: a saját magamnak (piszkozat jelleggel) elküldött levél érkezett meg a wifit megneszelve, amit a biztosító felügyeleti szerve felé írtam még az út elején… Vége lenne?! Áhh, ez még csak most kezdődik; de az ismét egy következő poszt lesz! 🙂
Stay tuned!


Montenegróiból lett Horvát nyaralás – lerobbanásos nászút, 3. rész

A nászutas sztori ezen fejezetének eredetileg az “egy hét lerobbanás”, vagy a “félúton ragadás” címek valamelyikét akartam volna adni, de az az igazság, hogy mindkét eset jelentősen túldramatizálta volna az egyébként korántsem olyan viszontagságos helyzetet. Egy szó mint száz: A tengerparton ragadtunk… Na, hát ugye, hogy nem is olyan vészes az, akkor pedig miért harangoznám be annak?!

Egy-két apró felhőcske azért csak besodródott a határtalan boldogságunk egére: egyrészt ugye szinte jármű nélkül maradtunk, másrészt igen messze voltunk még a biztos és 40%-ában kifizetett szállásunktól, harmadrészt már hétfő késő délután volt, amikor is az előző poszt végén kijöttünk a szervizből, rogyadozó lábakkal, remegő kézzel és hanggal, és leültünk egy pizza&coffee helyre. Éppen csak pizzát, valamint ételt nem lehetett ott kapni, így az ijedtségre megittunk két jó erős rostos üdítőt, és próbáltunk úrrá lenni az arcunkba robbant káoszon.

Miután az előzőekben lement függöny kezdett kicsit újra felemelkedni, próbáltam összeszedni a gondolatokat: Egy. Nem jutunk ma már el Montenegróba. Kettő. Egyáltalán nem jutunk már el Montenegróba (holnap vagy azután sem). Három. Spliten kívül igazából sehova se jutunk már el. Négy. Kell egy szállás ma estére. Öt. Le kell mondani a Montenegrói szállást. Hat. Higgadtan fel kellene hívni a biztosítót, mielőtt áthúzom az ügyintézőt a telefonvonalon. Hét. Túlélni és hazajutni.


Az említett helyszín és a korábbi szállásunk látképe

Nagyot hörpintve a hűsítő barackleven belekezdtem a listába, és elkezdtem előbányászni az előző esti szállásadónktól kapott papírfecnit. Ezen szerepelt egy horvát telefonszám, így kis gondolkodás után hívtam is a számot. Felvette a korábbi szállásadó, akinek előadtam a helyzetet (angolul), és próbáltam érdeklődni, hogy szabad-e még a szoba ma estére. A telefonvonal sajátosságai miatt a kézzel-lábbal mutogatás, ami korábban a személyes kommunikációnál a beszélgetés pillérének számított, most mérsékelten volt hatásos, így a vonal másik végén teljes reménytelenségből kitörő hang ismételgette azt, hogy “sister, sister”. Ebből levágtam, hogy a már korábban is telefonról hallott testvérével kellene inkább beszéljek, aki legalább egy kicsit tud angolul, de arra nem számítottam, hogy ezzel meg is szakad a vonal. Néztem a lecsapott telefont, pislogtam értetlenül, majd a meglepődésből felocsúdva kezdtem volna a B terven gondolkodni, amikor is egyszer csak egy horvát számról jött hívás. A “sister” volt az, aki küzdelmes de kedves angolsággal kérdezte, hogy miben segíthet. Újra kezdve a mondókámat, ezúttal sikeresen átjuttattam az információt, majd megállapodtunk abban, hogy egyeztet, és utána visszajelez, ha szabad még valamelyik szoba (a kettőből). Ez után még nem mertem felhívni a montenegrói szállásunkat, hiszen mi van, ha egész Splitben nem találunk helyet magunknak?! – De mire ezt végiggondoltam, már jött is az SMS: Vár minket a szobánk.

Oké, a túlélést akkor máris jó esélyekkel teljesítjük, jöhetett a következő tenni való, azaz a montenegrói szállás felhívása. A beszélgetés előtt hosszasan és alaposan átgondoltam, hogy mit mondjak, valamint sokat vártam, míg a szükséges higgadtsági szintet sikerült elérni, így egész óvatosan, lassan és türelmesen tudtam a telefont felvevő recepciósnak mondani a problémát. Sokáig nem hagyott viszont beszélni, mert ő is segítségért kiáltott (szó szerint), és hívta valamelyik angolul tudó kollégáját. Neki is elmondtam, hogy lerobbantunk, és a foglalt szállásunkat nem fogjuk tudni átvenni, le kell mondjuk a foglalást, amire egy szinte nem várt, beletörődő nyugtázás jött a vonal másik végéről. Még mielőtt örülhettem volna, hogy akkor ezt ennyivel megúsztuk, jött a visszakérdezés tört angolsággal, hogy “akkor most nem jönnek?”. Ok; a jelek szerint itt is szükséges lenne a non-verbális kommunikáció kézzel-lábbal űzött formája, így tőmondatokra butítva futottam neki újra. Így már kevésbé volt beletörődő a reakció, de kvázi annyit mondtak, hogy sajnálják, és hogy akkor törlik a foglalásunkat.

A következő lépés igen sokat váratott magára, mire elegendő erőt éreztünk magunkban, hogy visszamenjünk az út túloldalán lévő szervizbe, összepakoljuk a motort, és elinduljunk a szállásunkra. A csomagokat újra felmálházva, a motort irányba állítottam, és még egy szóra odaértem a rendkívül korrekt szerelőhöz megköszönni neki a segítséget, és informálni arról, hogy megfogadtuk a tanácsát, és nem megyünk tovább. Kérdezte, hogy lett-e szállásunk, majd az “igen” válaszom után egy megnyugtató vállveregetéssel és “have a nice stay”-jel búcsúzott. Ennek visszhangjával gurultunk ki a szervizből, el a sorompó mellett, ami egy életre beleégett az emlékezetembe. A szállásig a lehető leglassabban haladtunk, nehogy ezen a kis távon robbanjunk le végleg, majd visszaérve a motort a szállás melletti parkoló leghátsó zugába raktam le, hogy kicsit mi is kevésbé lássuk.


Erkélyi hangulat & ügyintézés

A szálláson az idegességtől kifáradva egy ágynak dőléssel kezdtünk a légkondi alatt, de amíg Anna aludt, addig nekem a hazajutás problémáján járt az eszem, és erre próbáltam megoldást találni. Hagyományos trélerrel eléggé borsos árakba szaladtam, így a baráti körrel megosztva az eseményeket ötleteltünk tovább. Két kiváló ötlet is született: Orlandó barátom már ült is volna autóba egy “mentőakció” keretében; Taki barátom pedig egy másik jó ötletet dobott fel: OSZKÁR. A telekocsi rendszer. Azaz: Hátha van valaki, aki Bp-Split távon mozog, és tudna egy utánfutót vinni. A szállás wifijén mindez könnyedén ellenőrizhető volt, és láss csodás, több sofőr is volt, aki a pár napon belül megfordult Budapest és Split között. Mind az ötnek írtam is üzenetet, felvezetve a furcsa kérdést: ki tudnának-e menteni minket egy lerobbant motorral, Splitből. Ami igazán meglepett, azok a válaszok voltak: öt sofőrből három kapásból azt mondta, hogy megoldjuk.

Egyikük viszont pont akkor be is telt, így két szálon futott tovább a történet. Egyikük azonnali válaszokkal tűnt szimpatikusnak, majd egy egész kellemes árat is írt, ami után annyit kért, hogy foglaljak nála két helyet, aztán telefonon megbeszéljük. “Ám legyen!” gondoltam, és 5 perc múlva már csörgött is a telefon. Hosszasan beszélgetve végig dumáltuk, hogy mi is történt, majd mondta, hogy neki konkrétan van motorszállító utánfutója, motorozik, szokott motort szállítani és mondta, hogy a hét végé érkezik. “Meg vagyunk mentve!” gondoltam, és végre én is kidőltem pihenni egyet.

Este az erkélyről, két sörrel felvértezve néztük a naplementét, és éreztem a pillanatot kellően nyugodtnak ahhoz, hogy végre felhívjam a biztosítót. Motoros biztosításunk volt, direkt ilyen esetekre, tehát nem lehetett gond, bár amikor a szervizben hívtam fel őket, és nyomták fel az agyvizemet, akkor már éreztem a bajlós árnyakat. Elővettem hát a biztosítási kötvényt, a motor papírjait, és tárcsáztam a megadott számot. 5-10 percnyi zenehallgatás után (külföldről történő hívásnál csupa öröm ez) sikerült eljutni az ügyintézőhöz, akinek részletesen elmondtam a nap eseményeit, majd kérdeztem, hogy mik a lehetőségeink. Válasz helyett visszakérdezés volt: “tehát nem lerobbantak, hanem maguktól mentek be a szervizbe?” – Válaszoltam rá, hogy igen, motornál így megy ez, ha veszélyes a tovább közlekedés; nem várod meg, míg eldobod. “Arra sajnos nem vonatkozik a biztosítás, nem tudunk segíteni!” … hosszú csend, nálam függöny az előzetes nyugtatás ellenére is lement, majd próbáltam újra szóhoz jutni az elöntött idegtől: “Jó, akkor kedves Uram, kezeljük másképp a helyzetet, és kezdjük elölről. Vegyük úgy, hogy nem voltunk szervizben. Most hallottuk meg a hangot a motorból, és az út szélén állunk. Segítség kell, nem merünk tovább menni. ” – “Rendben, küldjük akkor az autómentőt, aki majd megpróbálja a helyszínen megjavítani az autót” – “Nem autó, motor; de biztosak vagyunk benne, hogy ezt akár még egy motormentő sem fogja tudni megjavítani” – “Elnézést. Ezt majd a szerelő eldönti, és ebben az esetben el fogják szállítani az autót a legközelebbi szervízbe” – “Nem autó, motor; és abban is biztosak vagyunk, hogy ott sem fognak tudni vele mit kezdeni, se időpontjuk, se kapacitásuk. Ilyenkor?” – “Elnézést (szerk: ez is az “autó” kifejezésre vonatkozott).”  majd elmondta, hogy ebben az esetben lehetőség lesz autót bérelni 3 napra, szállást rendezni 3 nap erejéig, amíg megjavítják az autót (áhh…) illetve a helyi közlekedés költségeit rendezik, ha mégsem bérlünk autót. “Tehát a hazajutás és motor hazajuttatása nincs benne?!” – “Nem, azt nem tartalmaza a biztosítás” jött a könyörtelen válasz. Igazából, ekkor már ezt sejtettem, mert a délutáni szervizből indított beszélgetés során is mondta már fél szóval a némileg értelmesebb ügyintéző, amikor éppen lecsaptam a telefont, mert két irányból beszéltek hozzám.

Még párszor nekifutottam annak, hogy nincs értelme bevinni újra a szervizbe a motort, de csak erősködött az ügyintéző, hogy ez a folyamat, csak így lehet. Mondtam, hogy OK, akkor ne húzza tovább az időmet, küldje az autómentőt, de gyorsan. Persze, ha ez így menne,,, Először “fedezet ellenőrzést” kellett végrehajtania, amihez kellett neki a motor alvázszáma. Nem értettem, hogy mit akar ellenőrizgetni, amikor kifizetett biztosítási papír van a kezemben, de ám tegye, ellenőrizzen amit akar, csak haladjunk. Nem ment ám ez sem gyorsan, még kért egy rakás adatot, majd végre azt is, hogy mikorra jöjjön a sárgaangyal és hova. (Végre!) Mondtam, hogy akár most rögtön (este 9-10 körül volt), de jó a reggel is, majd mondta, hogy visszajeleznek, amint végeztek a fedezet ellenőrzéssel. Ok, és végre letettük. – Na, hát a biztosítóról többet a nyaralás végéig nem hallottunk… Se autómentő, se szerelő, se visszahívás, se semmi… Ha rajtuk múlt volna, akkor egészen nyugodtan dögölhettem volna meg az út szélén, ha épp arról lett volna szó.

Ennek tudatában jeleztük másnap a szállásadónknak, hogy pár napra még biztosan maradunk, majd egy pihenőnapot rendeltünk el nagy alvásokkal és tengerben lubickolással. Persze szigorúan csak árnyékban maradva és kerülve a déli napot, hiszen esküvő előtt egyáltalán nem szerettünk volna szénné égni. A pihenőnap végén a környékbeli lehetőségeket is megpróbáltuk felfedezni a már ismert turistainformációnál, de mérsékelt sikerrel jártunk. Elmagyarázták, hogy honnan és hogyan megy a helyi busz Split belvárosába, és azt is, hogy ha valami programra vágynánk, akkor a közeli kemping recepcióján próbálkozzunk, ők igazából csak szállás ügyben tudnak segíteni. Végülis valahol érthető; Stobreč csak egy kis elővárosi “faluja” a nagy Splitnek. Így hát másnap arra jutottunk, hogy kipróbáljuk a tömegközlekedést, és bemegyünk a városba turistáskodni, meg egyúttal egy írásos állásfoglalásért is a BMW szervizbe, hátha jó lesz még később címmel.



Pihenőnap a kellemesen tiszta tengerben

Egy ragasztott papírokból összefénymásolt menetrenddel felvértezve álltunk be a turistainformáció melletti buszmegállóba, majd vártunk. És vártunk. Meg még vártunk; de egy kanyi busz sem jött arra a megadott időpontban. Ezért elmentünk a messzebbi, de nagyobb járatsűrűséggel rendelkező buszmegállóba, hátha. Persze mindezt 35 fok fölötti hőségben, végig napon, mert úgy a jó, viszont ott már sikerült elérnünk egy buszt, így a pusztító hőséget egy klíma nélküli üvegkalickában élvezhettünk a belvárosig. Ott a kő és betonrengetegről visszasugárzó hő tüzelte tovább a hangulatot, de csak bejártuk Split várának részeit, és érdekességeit, mígnem egy parkban dőltünk ki kicsit pihenni. A visszafele úton gyalog útbaejtettük a BMW szervizt, ami teljes meglepetésünkre és megdöbbenésünkre zárva volt. Teljesen. Egy lélek se volt a környékén. Ekkor már kezdett gyanús lenni valami, de csak a visszafele tartó buszon, az ellenőröktől (!!! – bizony, voltak!) tudtuk meg, hogy ünnep nap van Horvátországban; 20 éve volt a háborújuk, és ezért van minden zárva, valamint járnak másképp a buszok. Vagy úgy…



Spliti hőség és a bezárt szervíz… ezek tényleg nem vicceltek!

A visszafele séta keretében útba ejtettük a kemping recepcióját, hátha tudnak valami jó programot. Volt is vagy kétféle hajókirándulás, de nem ijedtünk meg a kínálattól, nekünk elégnek bizonyult. Már javában a szerdai napon voltunk, így azt számolgattuk, hogy igazából már csak csütörtökön tudunk egy egész naposat kirándulni, így arra foglaltunk volna, ha lett volna hely… Ezzel ki is fújt a programajánlat, így másnapra is pihenőnap lett. Mindezt egy új strand felfedezésével és az információs idegeire menéssel kombináltuk, amikor robogó kölcsönzési lehetőségről próbáltuk faggatni. Elvégre sisakunk van, cuccunk van, csak működő motorunk nincs, és mégiscsak jó lenne a közeli tengerpart, és a kanyargós út megismerése. Persze ezt is csak a kempingben lehetett, így a pénteki napot ott kezdtük, hogy egy robogót szerezzünk. Hát persze, hogy egy sem volt kölcsönözhető… (Furcsa amikor ott áll az ember pénzzel a kezében, és bármit kérdez, arra azt mondják, hogy nincs, elfogyott, nem is volt. Pedig nem mindig csak pisztáciát kértünk.)

Szomorúan vettük tudomásul, hogy Stobreč városa nem akarja, hogy elhagyjuk kirándulás célzattal, sem pedig azt, hogy itt hagyjuk a Montenegróra szánt pénzünket, így inkább nekikezdtünk csomagolni, hiszen péntek késő délutánra vártuk a mentőakciónkat, és az oszkáros sofőrünket. Átgurultam a motorral egy könnyen megközelíthető helyre, kijelentkeztünk a szállásról, majd lementünk a partra fürdeni. Egy kellemes éttermezés után az időponthoz közeledve a motor mellett tengődtünk az árnyékban, és vártuk, hogy érkezzen az emberünk, de csak nem jött a hívás… Amikor már a 2-3 órás megjelölt érkezési időintervallum is órákban mérhetően eltelt, mégiscsak rátelefonáltam, holléte felől érdeklődve, mire kiderült, hogy lassan indul… Pécsről. Másnap jön. … Itt egy kicsit megállt a levegő remegése, meg bennem a véráram, de az elszakadt idegszálak még csak meg sem feszültek. Hogy mi? Másnap? … “Igen, másnap, miért?” – “ja nem, semmi, semmi” hangzott részemről a teljesen elbizonytalanodó, dezignált válasz. Idegeskedni?! Minek?! A telefon után megnézve az oszkáros levelezéseket kiderült, hogy valóban elkeveredés történt, így “nyertünk” még egy napot. Épp csak fedél nélkül.

 
Várakozás közben szemtelenül elénk parkolt egy mozgékony kolléga… Plusz egy kis naplementézés

Kezdésnek így a plusz napunk rögtön szálláskereséssel kezdődhetett, és az óriási szerencsénknek köszönhetően az előző szállásunkon ismét csak volt egy szabad szoba 1 napra; ezúttal “a másik” (a kettő közül). Bánatunkban sétáltunk még egy hatalmasat a naplementés tengerparton, majd a valódi hazautazás napján lejátszottuk ismét a tengerpartos + motor mellett várakozós programot. A folytatás viszont már egy másik posztra marad. És ez még csak a történet fele. Stay Tuned!


Egy lerobbanásos nászút története – második rész, BMW szerviz 2

Hétfő reggel a felcuccolás és a szállásadótól elköszönés után elcsattogtunk (szó szerint) a Split kvázi központjában található hivatalos BMW szerviz -be. A kereskedést könnyen megtaláltuk, letettük előtte a gépet, és bementem valamiféle recepciót keresni, hogy jelezzem érkezésünket. Kissé zavartan végigbotorkáltam a kihalt kiállítótermen, keresztül a vadonatúj, gyönyörű BMW-k között, majd egy eladó hölgyet végre találva sikerült megtudnom, hogy a szerviz bejárata az a sorompóval lezárt rész, ami a díszes üvegajtó mellett volt. Hmm, olyan kicsi?! A sorompó mellett szemre is elfértem, és a hölgy is mondta, hogy menjek csak.. Ám legyen! Becsattogtunk a szűk BMW szerviz bejáraton, bent pedig egy kisebb káosz fogadott: mindenhol, mindenféle nációjú motorok és autók, minden négyzetméteren, valamint sürgő-forgó szerelők, és kétségbeesett arcú tulajdonosok… Megérkeztünk!

BMW_szerviz
G
oogle Mapsról lementett kép, az említett BMW szerviz -ről.

Némi zavartsággal letettem a motort a többi közé, mellettem egy szerelő szaladgált oda-vissza a hátsó helyiség és egy veteránkorú BMW motor, valamint tulaja között. Valamit hangoltak. Megláttam egy iroda szerű helyet, ahová bementem, és egy szemüveges úrnak elkezdtem mondani angolul tömören, röviden, hogy mi a helyzet, és hogy írtam emailt, és hogy segítsenek. Korrektül meghallgatta, majd mondta, hogy a kint szaladgáló szerelő a motoros; amint végzett, foglalkozik velünk is, addig pakoljunk le, és foglaljunk helyet. Örültünk. Közben az irodába egy inges, szemüveges, fiatalabb fickó is ki-be szaladgált; a szemem sarkából láttam, hogy néha talán azt kérdezgeti a műhelycsarnokban lévő emberektől, hogy kik vagyunk, néha pedig a motorra mutogat. Talán valami főnök volt, de nem sokat foglalkozott velünk, mi se vele. Talán nem is tud angolul/németül?!

Az irodában lévő másik fickó is ki-be szaladgált, de valahányszor elment mellettünk, szólt hozzánk valamit, és vízzel kínált. Elfogadva kimentünk az irodából, majd visszafele tartva, ránk köszönt az inges, szemüveges fickó, és úgy fogadott, mintha most léptünk volna be a csarnokba: kérdőn, és értetlenül, mintha eddig nem ott ültünk volna 10-15 percet az orra előtt. Köszöntem neki angolul, majd tört angollal megkérdezte, hogy mit szeretnénk. Mondtam, hogy a motorszerelőre várunk, hogy megnézze a gépet, és azzal a motorral vagyunk, ott ni; Magyarországról. Csattog, csúnyán, és írtunk emailt is. Tudomásul vette, bólintott, majd folytatta a rohangálást.

Kb fél óra múlva a szerelő a veteránmotoros fickót elküldte “testride”-ra, így bejött az irodába, és neki is elmondtam, hogy mi a helyzet. Kimentünk a motorhoz, beindítottam neki, hallgatta, húzott pár gázt, figyelgette, majd leállította, és felém fordult. Igazi jó, 45-50-es éveiben járó szakember ábrázata volt, praktikus kettévehető szemüveggel (könnyen pakolászta le s fel), és korrekt angolsággal. “Próbáltad terhelés nélkül, levett dobozokkal is?” – kérdezte. Miután mondtam, hogy úgy még nem, folytatta: “Akkor most azt fogjuk csinálni, hogy először te mész vele egy próbakört, dobozok és utas nélkül. Ha így is zajos, akkor megnézem én is. Lehet csak a terhelés miatt a kardánnak van ilyen zaja. A próbakör legyen jó hosszú, húzz nagy gázokat, ejtsd el durván, legyen erős motorfékezés is benne, és figyelj mindent! Figyeld a zajt, hogy mikor jön! Fokozatban? Húzáskor? Motorféknél is? Emelkedőn? Lejtőn? Ezeket tudnunk kell!” – Örültem az ötletnek, és gyorsan kapkodtam is le mindent a motorról, és tettem le ott, a szerviz közepén egy oszlop tövébe a cuccokat. Az öröm egészen az indításig tartott, mert már akkor rögtön hallottam is újra a zajt. “De hátha elmúlik!” – gondoltam.

Elsuhantam ismét a sorompó mellett, és kimentem a forgalomba az immáron könnyű géppel. Csináltam mindent, amit kért a szerelő, a zaj pedig élesen meg volt minden egyes helyzetben továbbra is, változatlanul. Szomorúan konstatáltam, hogy a probléma nem ilyen egyszerű, de legalább minden kérdésre lett válasz: mindig van zaj. Visszaindultam, de bejutni már nem volt egyszerű. A sorompó előtt egy mini és egy BMW is állt, elállva az utat, vezetőjük pedig sehol sem. Ráadásul szemből is valaki ki akart jönni, így volt némi sakkozás, míg eljutottam én is a sorompóig. Nyitva volt, így berobogtam, erre egyszer csak a korábbi inges előtorpant, és beállt elém széttárt kézzel. Tárogatta szét a kezét, kérdőn nézett rám, és vonogatta a vállát. Verbális kommunikáció semmilyen formájával nem próbálkozott, így nem derült ki, hogy mi a kérdés, és hogy az milyen nyelven kérdés. A járó motor nyergéből, a sisakot felemelve üdvözöltem hát angolul, de az csak folytatta a pingvinezést. (Avagy továbbra is vonogatta a vállát, nyitogatta szét a kezét és kérdőn nézett) Nem nagyon tudtam mire vélni, így elkezdtem mondani, hogy az előbb küldött el tesztkörre a szerelő, és beszéltük meg, hogy visszaérve megnézi a gépet. Ezen kvázi felháborodott tekintettel kérdezte, hogy bejelentkeztünk-e előre, van-e időpontunk? Mondtam, hogy az nincs, de tegnap küldtem emailt. “Tegnap vasárnap volt, nem dolgoztunk!” förmedt rám, majd mondta, hogy a szerelő most nem ér rá, dolga van, várjuk meg míg végez, és a sarokba parancsolt, hogy oda tegyem le a vackomat a motort.

Tudomásul vettem; elvégre tényleg nem jelentkeztem be, majd szépen visszaültem a menyasszonyom mellé, és vártam, amíg a szerelő egy talán új, vagy alig használt R1200 GS motort ad át és mutogat végig boldog, új tulajának. Ahogy ezzel végzett a szerelő, bejött az irodába, és nekifogott valamilyen papírmunkának, és egy pici türelmet kért. Amint végzett mondta, hogy jöjjek gyorsan, és a nyomába eredve mentünk a motorhoz. A motor mellett (közvetlen a bejárat melletti sarokban) megkérdezte, hogy mi volt a testride-on. Elmondtam, hogy a zaj változatlan, és mindig megvan, de főleg a második fokozatban hallani nagyon. Elszaladt, hozott egy T-kulcsot, egy nyomatékkulcsot, rongyot, és egy fehér papírt, majd a váltó olajbetöltő csavarját kivéve engedett pár csepp olajat a papírra, gyorsan visszatekerte, lehúzta és letörölte a csavart. “Alapos!” gondoltam. A papíron a pár cseppet széthúzgálta, és közben kérdezgetett, hogy mikor volt olajcsere. Mondtam neki, hogy a váltóban 3000 kilométerrel ezelőtt, amikor vettem a motort lett lecserélve az olaj (ahogy minden más is), amire először legyintett, utána pedig elkezdte rázni a fejét. “3000 km az semmi, ennek még újnak kellene lennie. Az olaj színe… Nem túl jó! De legalább nincs benne fém darabka, ezt keresem itt a papíron” – és közben teregette szét a szinte fekete színű olajat. Hát, az biztos, hogy nem ilyen volt, amikor belekerült. “Ebben a váltóban már valami gond van, valami súrlódik, de elviszem egy körre, megnézem!” és már hozta is a sisakját, ült fel a gépre. Csattogva tűnt el a sorompón túl, én pedig visszamentem az irodába a menyasszonyomhoz.


Még felcuccolva a BMW R1150 RS, de a tanktáska épp lekerült – hangulatfotó is lehetne.. de ez most nem az a bejegyzés

Sok idő telt el, míg újra felbukkant, én óráknak éreztem, de inkább csak 10-15 perc lehetett. Ahogy odaléptem hozzá, rázta a fejét, miközben vette le a sisakját. “Not good!” kezdte a mondandóját, fancsali arccal. “It will be worse!” – avagy nem épp a nyugtató technikával kezdve mondta, hogy ez csak rosszabb lesz. Valamiért ekkor még az agyam hozzá tette a “not” tagadószócskát az értelmezéshez, és első pillanatra még örültem is, hogy azt mondja, nem lesz rosszabb. De nem; azt csak hallani akartam! Elmagyarázta, hogy valamelyik csapágy adhatta meg magát. “Nem tudni melyik, de akármelyik is, ez rosszabbodni fog. A golyóscsapágy elkezdett lógni, és a lógása miatt hallhatóak a csattanások, ahogy valószínűleg az épp nem kapcsolásban lévő fogaskerekek ütik egymást. Ahogy a meghibásodott tengely kapja a terhelést, úgy lesz egyre rosszabb, mígnem a leváló darabok és szennyeződések miatt megszorul, és jó eséllyel megfogja az egész hajtásláncot, miközben a csapágy külső házát is megforgatva tönkre teszi a váltó aluminium házát.” – és közben a kezével is mutogatta. Na, itt rántotta ki alólam először a padlót, amibe én még kapaszkodva mondogattam, hogy “de ma el kell jussunk Montenegróba!”. Mondta, hogy oké, de ő ezzel a járművel nem ajánlja… Talán láthatta, hogy elfehéredek, ezért nem folytatta, hanem beszaladt az irodába, és mondta, hogy üljünk le egy kicsit.

Leültem, és kezdtek előjönni az olyan kérdések bennem, hogy “most mi lesz?”, “hogy megyünk tovább?” és társai. Még mielőtt ezek felszínre törtek volna, az inges szemüveges fickó ismét ránk köszönt a felhúzott szemöldökével és kérdő tekintetével. Fogadtam a köszönést, erre megint megkérdezi, hogy mit szeretnénk?! … Hát ez hülye?! Elmondtam neki, hogy itt vagyunk egy ideje, és hogy a szerelő épp most mondta el a rossz hírt, hogy baj van a váltócsapággyal. Tudomásul vette, és tovább szaladgált. A szerelő közben vadul elkezdett telefonálgatni, majd egy-két alkalommal kiment a motorhoz is megnézni valamit rajta, telefonnal a fülén. Közben én lázasan a biztosítási papírjainkat túrtam, hiszen kötöttünk ám motoros utasbiztosítást, ami kifejezetten a motoros bajokra lett kitalálva. Meglett a papír, ott is volt rajta vastaggal a telefonszám, és gondolkodás nélkül hívtam is. Nagy nehezen eljutottam egy ügyintézőig, akinek elkezdtem ecsetelni, hogy épp egy BMW szerviz -ben vagyunk, és pont most mondták, hogy nem ajánlott a motorral tovább menni, és érdeklődtem, hogy mik a lehetőségek. A telefon másik végén türelmesen végighallgatták a mondókát, majd egy éles kérdés hangzott el: “akkor tehát önerőből ment be a BMW szerviz -be, és nem lerobbant?”. Vesztemre rávágtam, hogy igen; mire a másik végén az jött, hogy hát erre nem vonatkozik a biztosítás, csak lerobbanásra, de talán tudnak kivételt tenni. Na, itt elindult nálam a függöny lefelé, közben a szerelő szólt, hogy jöjjek ki vele, beszéljünk. Kvázi lecsaptam a telefont, és ugrottam.

Félrehívott úgy, hogy az irodából nézve ne legyünk szem előtt, majd belekezdett: “Ezzel a motorral nem hogy Montenegróig, de semeddig se kellene menni.” kezdett bele, majd folytatta, hogy a csapágy bármikor megállhat, nem tudja előre megmondani, hogy mikor, de azt sem, hogy pontosan melyik csapágy. Ami biztos, hogy a javítása nem kis munka, minimum 2 nap, és utána még attól is függ, hogy mikorra kapnak alkatrészt, ráadásul a legközelebbi szabad időpont az mintegy 3 héttel későbbre van ekkora munkára. Viszont nem is nagyon ajánlja, hogy velük javíttassuk, mert a csapágycsere indokolatlanul sok munkaköltséget okozna, így okosabb lenne szerezni bele egy használt váltót, és betenni.” Körbekérdeztem az összes BMW szerviz -t, az ismerősöket, és a nem hivatalos szerelőket is, de csak Zágrábban van egy darab váltó, és ott sem tudnának fogadni pár héten belül” … Nem vacakolt sokat, túl akart esni a rossz híreken, így kvázi egy szuszra öntötte a őket, majd kicsit lazította: “De nyugi, pár év múlva nevetsz majd ezen az egészen! Ráadásul Split nagyon szép város, rengeteg turista jön ide, és a tömegközlekedés is nagyon jó! Keressetek itt egy szállást, aztán intézzetek egy trélert, amivel hazaviszitek a motort, otthon pedig mehet bele a használt váltó, ami meg benne van utána ráérsz javíttatni. A motor nyugodtan maradhat itt a műhelyben amíg ideér, kedvezményes áron eltároljuk bármeddig. Egyébként Görögországig mi vagyunk az utolsó BMW szerviz, Montenegróban nincs egy sem.” Kissé bent akadt nálam a levegő, de ami kijött az is még csak a ragaszkodás hangja volt: “De nekünk ma estére kifizetett szállás van Montenegróban. Ez a nászutunk, le kell oda jussunk!” – Erre elmosolyodott, barátilag megveregette a vállamat, és hozzátette: “Fiatalok vagytok még, sokat kell még tanulnotok! Szállást nem szabad előre kifizetni. Ez a motor életveszélyes, de a Ti döntésetek, hogy mit csináltok. Én mindenesetre nem ajánlom, nagy baj lehet belőle, ha kanyarban áll meg a kerék, és emiatt baleseteztek!” — Na, ebbe belegondolva, itt tört el bennem valami. Az eddigi összes remény, bizalom a BMW -ben, az elpusztíthatatlan motorban, a stabilitás érzése, és a “megoldjuk!” életszemlélet kártyavárként dőlt össze. A lábon maradásért kezdtem el küzdeni, és a menyasszonyomra támaszkodni. Halkan még jöttek a kérdések, hogy “de nem lehetne valahogy rendbe tenni?” “Mi van ha nem is olyan nagy a baj?”, amiket nagyjából eleresztett a szerelő a füle mellett, és atyai stílusban folytatta: “Menjetek, igyatok szemben egy kávét, és gondoljátok végig a lehetőségeket. Szemben az ott egy jó kávézó, ajánlom, üljetek ott le egy kicsit, de attól a motoros nadrágtól szabadulj meg, hiszen megsülsz! Nézd a menyasszonyodat, milyen okosan már rövidnadrágban van, öltözz át te is, sokkal jobb lesz úgy!” – Férfiasan bevallom, hogy ekkor már a könnyekkel, és a lábon maradással küzdve csak annyit tudtam mondani, hogy oké, jó lesz így is, köszönjük, és kiléptünk a sorompó felé, ahol az összerogyást megelőzvén a sorompóval szembeni BMW szalon üvegfalának dőlve próbáltam úrrá lenni a helyzeten.

Kis tanakodás és mély lélegzetek után Annám noszogatott, hogy menjünk át az út túloldalára, a kávézóba, és együnk valamit, jobb lesz úgy.. Ezért aztán felkerekedtünk, és beültünk az “pizza&cofee” feliratokkal ellátott, egyébként csak mérsékelten bizalomgerjesztő helyre. … A történetnek itt még koránt sincs vége, viszont ez a bejegyzés is jó hosszú lett, ezért innen folytatom hamarosan! 🙂 Stay Tuned!


Egy lerobbanásos nászút története – első rész 2

Közel 13 évnyi motorozás során (melyből 11 éve nagyobb motort is hajtva, messzebb is merészkedtem az országhatártól) ezidáig egyszer sem fordult elő, hogy valahol a gép úgy cserben hagyjon, hogy a motort szégyenszemre tréleren kelljen hazahozni. Nos, ez a jég az elpusztíthatatlannak hitt, örök darabnak becézett bajor rettenettel (BMW R1150 RS) jelentem: megtört, lerobbantunk! Aki követi a blog facebook oldalát, az értesülhetett róla, hogy az előző bejegyzésben taglalt új korszakot hozó BMW-vel egy szép nagy túrára készültünk ebben az évben, melynek célja a Fekete Hegyek országa, azaz Montenegró volt. Nem kisebb apropóból, mint az esküvőnket megelőző elő-nászút kapcsán kerekedtünk fel, és céloztuk meg az otthontól közel 1200 kilométerre fekvő Dobra Voda tengerparti városát. Nászút ide vagy oda; motorral terveztük az út megtételét, majd ott kis gyalogtúrákat, és nagy tengerparti pihenéseket terveztünk a 11 napos útra. Nos, ennek egy része végül is megvalósult, de korántsem úgy, mint ahogy terveztük. Augusztus eleje ugyan már messze van, de csak mostanra sikerült az eset kapcsán annyira lehiggadni, hogy nyugodtan tudok róla írni, így fogadjátok szeretettel a csúfos lerobbanásunk történetét, minden részletével.

grob3
(Az eredeti elképzelés elnagyolt tervezete – nagyjából 3000 km-es túra)

Az esküvőre készülődés hajrája előtt kb fél évvel korábban még jó ötletnek tűnt eltűnni 11 napra pihenni a legnagyobb hajtás előtt közvetlenül, ám az Augusztus elsejei időponthoz közeledve egyre kevésbé tűnt lazaságnak ez az elképzelés. Bár a szervezést bőven idejében elkezdtük, és a túrára is csak sikerült összedobálni a cuccokat, de nem volt egy nászmenet. Útvonaltervek és napi beosztás most nem készült, ám a montenegrói szállást nagyjából 2 hónappal előtte lefoglaltam. A terv úgy szólt, hogy első nap lemegyünk ameddig csak tudunk, Zadar vagy Split magasságáig, egy fenékkel, ott alszunk egyet valahol, majd a Horvát tengerparton kényelmesen motorozva lemegyünk Dubrovnikba. A szerelmesek városában keresünk egy szállást, kicsit felderítjük, majd másnap irány Montenegro, és Dobra Voda városában a tengerparti szállásunk nászutas lakosztálya. (De legalábbis a legszebb, tengerre néző szobája) Ehhez ugyan kellett 40% előleget is fizetni a szállásra, dehát ugye „mibaj lehet?“, szépen ki is fizettük egy internetkártyáról. (Ez még később fontos lesz) Innen pedig csillagtúrázgatás, pihengetés, gyalogtúrázás, majd valahogy haza.

Az előző bejegyzés és ezen túra indulása között addigra nagyjából 2600 kilométernyi közös motorozás volt a hátunk mögött az új vassal, így többé-kevésbé már megismertük. Kardános boxer a drága, aminek egy saját lelkivilága van, és saját technikája (véleményem szerint), amitől kényelmes lesz a motorozás, és nem rángatózás a 95 lóval a feneked alatt. Meg kellett egymást ismerjük, amihez ez a 2600 bemelegítő kilométer szerintem elég is volt. Egy kellemes kis példa erre például ez a rövid kis videó, amit épp kameratesztelés célzattal készítettem:

Így pakoltuk fel a gépet előző nap, Július utolsó napján, és indultunk el másnap, szombaton. A terv az volt, hogy a gyors lejutás, és első nap minél nagyobb táv megtételének reményében autópályán megyünk, így mind Magyarországon, mind a Horvát határt elérve, gyönyörű időben pályáztunk. Egészen a Horvát autópálya első cirka 50 kilométeréig még forgalom se nagyon volt, így nyugis tempóban, folyamatosan haladva tudtunk jönni, élvezni a kényelmes ülést, a relatíve jobb szélvédelmet (a Hondához képest), a kevesebb rezgéseket, és az intercomunk nyújtotta lehetőségeket (zene+beszélgetési lehetőség). Aztán egyszercsak utolértük a forgalmat, és a kvázi feltorlódott kocsisort, akiket kerülgetve haladtunk tovább, ekkor már mérsékelt tempóban. – Az itt felhördülőknek jegyezném meg, hogy míg a klímás autóban ücsörögve kellemes hőmérsékleten, csendes környezetben beszélgetve evéssel és ivással vegyítve elvan az ember az autóban, addig a motoron nem ilyen örömteli a lassú tempó: egyensúlyozol a 350 kiló fölötti ösztömeggel, küzdesz a tűző nappal, és se inni, se enni nincs esélyed. De nincs is ezzel semmi gond, csak egy: nem állok meg 🙂 – avagy csak pihenőben, ahol “el is vesztem” az álló autók mellett óvatosan elgurulással összeszedett előnyömet. Így a jó.


Indulás előtt közvetlenül, teljes felszereléssel.

Karlovac magasságában az egyik fizetőkapunál a betonterelők közé behajtva valami furcsa zajra lettem figyelmes, bár eleinte ügyet se vetettem rá, gondolván, hogy a mögöttünk jövő autóból jön. Ahogy előrébb álltunk, akkor hallottam, hogy a mi fordulatszámunkkal együtt változik a zaj… Gyorsan ki is rántottam a sisak kábelcsatlakozóját, és ez után elég hamar egyértelművé vált: a zaj tőlünk jön. Kopogó / csattogó zaj volt, teljesen véletlenszerű előfordulással. A fizetőkapu után rögtön félreálltunk, sisak le, és a motort körbefülel: váltó/kuplung magasságából érkező igen hangos fém a fémet kalapáló hang volt, ami a kuplung behúzásával elcsendesedett. Na, ekkor volt az első talajkirántás alólam.

Ott álltunk Karlovac magasságában, Horvátország közepén, egy ismeretlen kopogó hanggal úgy, hogy még csak a túra elején voltunk… Szombat koradélután volt, így szerelőhöz már esélytelen volt elvinni a gépet, ráadásul a navigációval csak szakszervízeket tudtam hirtelen keresgélni, amikből a legközelebbi visszafele, Zágráb felé volt. Útbaeső, de legalábbis nem kitérővel számolós szervízként Splitben láttam egyet, röpke 320 kilométeres távolságra, tehát nyitva lévő szervíz felkeresése esélytelen volt. Úgy döntöttünk, hogy folytatjuk az utat, hátha nem annyira vészes a kopogás, nameg sebességi fokozatban még nem tudtam ellenőrizni, hogy van-e, így inkább tovább mentünk, Split felé.

A továbbindulás után sokáig próbáltam tesztelgetni a gépet, hogy mikor nagyon és mikor kevésbé hallható a zaj, ám nagyjából 50 kmh fölött a szélzaj minden esetben elnyomta; így autópályán haladva nem sok lehetőségem nyílt vizsgálódni. Bár a pályán száguldás nem tartott sokáig, ugyanis hirtelen meglett a magyarázat az eddig szinte üres pályákra: mindenki a tengerhez vezető maradék párszáz kilométeres dugóban állt. Így tehát az út hátralévő részét autók között, mellett lassan csorogva hol 30 hol 80 km/h-ás sebességgel tettük meg, végeláthatatlan és szűnni nem akaró dugóban. Minden egyes pihenőnél fülelgettem a gépet, és sajnos javulást nem lehetett tapasztalni, ellenben hangosodott a zaj, és lassú tempónál, például kettesben gurulva érezni is véltem a lábtartón egy plusz, elszórt rezgést. Így érkeztünk meg este 8 óra magasságában, legkevésbé sem boldogan Split városába.


Az a bizonyos zaj…

Mivel nem akartam sokat kanyarogni a városban ilyen zajjal (nem akartam kipróbálni milyen, ha egy kereszteződésnél elszáll a váltó), ezért a főúton kicsit tovább haladva Makarska irányába, túlmentünk Spliten, és a legvégén kanyarodtunk csak le a főútról egyenesen a tengerpart irányába. Így lyukadtunk ki Split Stobreč nevű elővárosában. A tengerpartra leérve, és az első “SOBE” feliratot meglátva félreálltunk, letettük a motort, és nekikezdtünk szállást keresni. Az első próbálkozás nem volt túl pozitív: szállásuk már nem volt szabad, és a kérdésre, hogy hol találhatunk még üres szobát, az volt a válasz, hogy a környéken valószínűleg sehol, esküvő miatt. Ettől függetlenül pár utcával feljebb mégiscsak megpróbálkoztunk a következő “SOBE-Zimmer” felirattal ellátott háznál, és már találat is volt: Némi alkudozással egész jó áron kaptunk is rögtön egy légkondis, wifis szobát.

Este a teljes K.O. előtt (mégiscsak letoltunk 750 km-t motoron, egy nap alatt), átterveztük a következő napokat. Megnéztük, hogy a szállásunkat jól választottuk, mert csupán 5 km-re volt tőle a szervíz, ami hétfő reggel nyitott. Úgy döntöttünk, hogy ezt mindenképp megvárjuk, és addig sehova se megyünk a motorral, tehát a dubrovniki séta és éjszaka kiugrott a programból, ám a terv az volt, hogy hétfőn mindenképp le kell jussunk a Montenegrói szállásunkra, hiszen az már részben kifizetve vár minket hétfő estétől. Ennek tudatában rendeltünk el vasárnapra egy kellemes pihenőnapot, amit egyedül a szállásunk egynapos mivolta árnyékolt be: reggel közölte a szállásadónk, hogy sajnos csak egy éjszakára volt szabad szobája, és következő éjszakára már foglalt. Így délelőtt neki kellett induljunk a környéket gyalog bejárni, hátha találunk szállást. A környék összes “Sobe / Zimmer” lehetőségét bejárva vagy túl magas ár, vagy pedig teltház miatt álltunk tovább, mígnem a helyi túristainformációban szolgáltak nekünk jó hírrel: van occsóért szabad szoba. Pár perc múlva jött is értünk a szállásadónk.

Nos, többé-kevésbé sikeresen kommunikálva a hölggyel megbeszéltük, hogy nincs autónk, és a motorunkat is csak kis távra mozgatnánk, így először elfoglalnánk a szállást, megnéznénk, hová lehet letenni, és majd csak akkor hozzuk át. Neki is indultunk gyalog, és ahova vezetett minket, az maga volt az álom! Egy kívülről félkész, vakolatlan, terasza burkolatlan és korlátok nélküli épülethez vezetett minket, ahol már korábban is próbálkoztunk a csengővel, csak akkor sikertelenül. Az épület felső két szintje még nem volt kész, csak az “alsó” szint üzemelt (ehhez is másfél emeletnyi lépcsővel feljutva), és itt is csak két szoba. Az épület másik fele valamint a felső szintek még építési területek voltak. A “SOBE **” felirat a bejáratnál nem volt túl bizalomgerjesztő, de ami aztán fogadott minket…….

   
K
ilátás az erkélyről, kilátás a bejárati ajtótól, majd pedig egy kis naplemente feeling újra az erkélyről 🙂

Pazar kilátás; tökéletes, kényelmes, légkondis, hűtős és wifis szoba, tengerre néző erkéllyel, székekkel, napernyővel, asztallal. Hát mi kellhet még?! Még hogy két csillag?! Az ár minden esetre a két csillagra vonatkozott, így örültünk a dolognak. Igaz, a szállásadóval csak úgy tudtunk kommunikálni, hogy felhívta a nővérét, odaadta a telefont, a nővérével megbeszéltem angolul, visszaadtam, majd ugyanígy fordítva. De legalább megoldottuk. Megbeszéltük vele, hogy csak 1-2 estére maradunk itt, aminek nem örült, de kis felárral meg lehetett oldani ezt is. Ez után az előző szállás parkolójában a gépet beindítva, óvatosan csörögve-csattogva átmentem vele úgy, hogy amint lehetett, gyorsan le is állítottam… ne járjon ilyen zajjal feleslegesen. (Egyébként is úgy néztek rám a járókelők, mintha valami ronccsal érkeztem volna)

Vasárnap a plusz pihenőnap jegyében egy igen jó, egész naposat strandoltunk, bár le kell szögezzem, hogy az árnyékból éppen csak ki-ki merészkedve, nehogy pont az esküvő előtt égjünk szénné. A felismerés, hogy a tengeri cipő kimaradt a felszerelésből az első csobbanás során beütött, ugyanis a gyönyörű, és tiszta tenger sziklás partjai megkövetelik a lábbelit a vízben, ami nélkül a vízbe indulások kicsit küzdelmesen teltek (mert ugye nehogymár az esküvő előtt sérüljünk le).


Szállásunk a tengerből nézve, majd némi halraj, és végül egy kép a délutáni zord tengerről.

 Vasárnap este egy kényelmes séta után már pakoltunk is össze, hiszen másnap indulni készültünk a szervízbe, ahonnan majd tovább Montenegróba. Biztos, ami biztos, még szombaton írtam egy emailt telefonról a szervíznek, hogy mi történt, és hogy érkezni fogunk, és próbáljanak meg minket előre venni, mert gyorsan kellene tovább álljunk. Ennek tudatában nyugodtan feküdtünk le aludni, és keltünk másnap, hétfőn egész korán. Összepakoltuk a maradék cuccunkat is, felmálháztuk a motort, elköszöntünk a szállásadónktól, felültünk a gépre, és a lehető legóvatosabban elindultunk az  5 kilométernyi távolságban lévő hivatalos BMW szervízbe……

Innen pedig folytatás következik, hiszen ez a poszt már így is épp elég hosszúra nyúlt. 🙂 Stay tuned!