Egy lerobbanásos nászút története – első rész 2
Közel 13 évnyi motorozás során (melyből 11 éve nagyobb motort is hajtva, messzebb is merészkedtem az országhatártól) ezidáig egyszer sem fordult elő, hogy valahol a gép úgy cserben hagyjon, hogy a motort szégyenszemre tréleren kelljen hazahozni. Nos, ez a jég az elpusztíthatatlannak hitt, örök darabnak becézett bajor rettenettel (BMW R1150 RS) jelentem: megtört, lerobbantunk! Aki követi a blog facebook oldalát, az értesülhetett róla, hogy az előző bejegyzésben taglalt új korszakot hozó BMW-vel egy szép nagy túrára készültünk ebben az évben, melynek célja a Fekete Hegyek országa, azaz Montenegró volt. Nem kisebb apropóból, mint az esküvőnket megelőző elő-nászút kapcsán kerekedtünk fel, és céloztuk meg az otthontól közel 1200 kilométerre fekvő Dobra Voda tengerparti városát. Nászút ide vagy oda; motorral terveztük az út megtételét, majd ott kis gyalogtúrákat, és nagy tengerparti pihenéseket terveztünk a 11 napos útra. Nos, ennek egy része végül is megvalósult, de korántsem úgy, mint ahogy terveztük. Augusztus eleje ugyan már messze van, de csak mostanra sikerült az eset kapcsán annyira lehiggadni, hogy nyugodtan tudok róla írni, így fogadjátok szeretettel a csúfos lerobbanásunk történetét, minden részletével.
(Az eredeti elképzelés elnagyolt tervezete – nagyjából 3000 km-es túra)
Az esküvőre készülődés hajrája előtt kb fél évvel korábban még jó ötletnek tűnt eltűnni 11 napra pihenni a legnagyobb hajtás előtt közvetlenül, ám az Augusztus elsejei időponthoz közeledve egyre kevésbé tűnt lazaságnak ez az elképzelés. Bár a szervezést bőven idejében elkezdtük, és a túrára is csak sikerült összedobálni a cuccokat, de nem volt egy nászmenet. Útvonaltervek és napi beosztás most nem készült, ám a montenegrói szállást nagyjából 2 hónappal előtte lefoglaltam. A terv úgy szólt, hogy első nap lemegyünk ameddig csak tudunk, Zadar vagy Split magasságáig, egy fenékkel, ott alszunk egyet valahol, majd a Horvát tengerparton kényelmesen motorozva lemegyünk Dubrovnikba. A szerelmesek városában keresünk egy szállást, kicsit felderítjük, majd másnap irány Montenegro, és Dobra Voda városában a tengerparti szállásunk nászutas lakosztálya. (De legalábbis a legszebb, tengerre néző szobája) Ehhez ugyan kellett 40% előleget is fizetni a szállásra, dehát ugye „mibaj lehet?“, szépen ki is fizettük egy internetkártyáról. (Ez még később fontos lesz) Innen pedig csillagtúrázgatás, pihengetés, gyalogtúrázás, majd valahogy haza.
Az előző bejegyzés és ezen túra indulása között addigra nagyjából 2600 kilométernyi közös motorozás volt a hátunk mögött az új vassal, így többé-kevésbé már megismertük. Kardános boxer a drága, aminek egy saját lelkivilága van, és saját technikája (véleményem szerint), amitől kényelmes lesz a motorozás, és nem rángatózás a 95 lóval a feneked alatt. Meg kellett egymást ismerjük, amihez ez a 2600 bemelegítő kilométer szerintem elég is volt. Egy kellemes kis példa erre például ez a rövid kis videó, amit épp kameratesztelés célzattal készítettem:
Így pakoltuk fel a gépet előző nap, Július utolsó napján, és indultunk el másnap, szombaton. A terv az volt, hogy a gyors lejutás, és első nap minél nagyobb táv megtételének reményében autópályán megyünk, így mind Magyarországon, mind a Horvát határt elérve, gyönyörű időben pályáztunk. Egészen a Horvát autópálya első cirka 50 kilométeréig még forgalom se nagyon volt, így nyugis tempóban, folyamatosan haladva tudtunk jönni, élvezni a kényelmes ülést, a relatíve jobb szélvédelmet (a Hondához képest), a kevesebb rezgéseket, és az intercomunk nyújtotta lehetőségeket (zene+beszélgetési lehetőség). Aztán egyszercsak utolértük a forgalmat, és a kvázi feltorlódott kocsisort, akiket kerülgetve haladtunk tovább, ekkor már mérsékelt tempóban. – Az itt felhördülőknek jegyezném meg, hogy míg a klímás autóban ücsörögve kellemes hőmérsékleten, csendes környezetben beszélgetve evéssel és ivással vegyítve elvan az ember az autóban, addig a motoron nem ilyen örömteli a lassú tempó: egyensúlyozol a 350 kiló fölötti ösztömeggel, küzdesz a tűző nappal, és se inni, se enni nincs esélyed. De nincs is ezzel semmi gond, csak egy: nem állok meg 🙂 – avagy csak pihenőben, ahol “el is vesztem” az álló autók mellett óvatosan elgurulással összeszedett előnyömet. Így a jó.
Indulás előtt közvetlenül, teljes felszereléssel.
Karlovac magasságában az egyik fizetőkapunál a betonterelők közé behajtva valami furcsa zajra lettem figyelmes, bár eleinte ügyet se vetettem rá, gondolván, hogy a mögöttünk jövő autóból jön. Ahogy előrébb álltunk, akkor hallottam, hogy a mi fordulatszámunkkal együtt változik a zaj… Gyorsan ki is rántottam a sisak kábelcsatlakozóját, és ez után elég hamar egyértelművé vált: a zaj tőlünk jön. Kopogó / csattogó zaj volt, teljesen véletlenszerű előfordulással. A fizetőkapu után rögtön félreálltunk, sisak le, és a motort körbefülel: váltó/kuplung magasságából érkező igen hangos fém a fémet kalapáló hang volt, ami a kuplung behúzásával elcsendesedett. Na, ekkor volt az első talajkirántás alólam.
Ott álltunk Karlovac magasságában, Horvátország közepén, egy ismeretlen kopogó hanggal úgy, hogy még csak a túra elején voltunk… Szombat koradélután volt, így szerelőhöz már esélytelen volt elvinni a gépet, ráadásul a navigációval csak szakszervízeket tudtam hirtelen keresgélni, amikből a legközelebbi visszafele, Zágráb felé volt. Útbaeső, de legalábbis nem kitérővel számolós szervízként Splitben láttam egyet, röpke 320 kilométeres távolságra, tehát nyitva lévő szervíz felkeresése esélytelen volt. Úgy döntöttünk, hogy folytatjuk az utat, hátha nem annyira vészes a kopogás, nameg sebességi fokozatban még nem tudtam ellenőrizni, hogy van-e, így inkább tovább mentünk, Split felé.
A továbbindulás után sokáig próbáltam tesztelgetni a gépet, hogy mikor nagyon és mikor kevésbé hallható a zaj, ám nagyjából 50 kmh fölött a szélzaj minden esetben elnyomta; így autópályán haladva nem sok lehetőségem nyílt vizsgálódni. Bár a pályán száguldás nem tartott sokáig, ugyanis hirtelen meglett a magyarázat az eddig szinte üres pályákra: mindenki a tengerhez vezető maradék párszáz kilométeres dugóban állt. Így tehát az út hátralévő részét autók között, mellett lassan csorogva hol 30 hol 80 km/h-ás sebességgel tettük meg, végeláthatatlan és szűnni nem akaró dugóban. Minden egyes pihenőnél fülelgettem a gépet, és sajnos javulást nem lehetett tapasztalni, ellenben hangosodott a zaj, és lassú tempónál, például kettesben gurulva érezni is véltem a lábtartón egy plusz, elszórt rezgést. Így érkeztünk meg este 8 óra magasságában, legkevésbé sem boldogan Split városába.
Az a bizonyos zaj…
Mivel nem akartam sokat kanyarogni a városban ilyen zajjal (nem akartam kipróbálni milyen, ha egy kereszteződésnél elszáll a váltó), ezért a főúton kicsit tovább haladva Makarska irányába, túlmentünk Spliten, és a legvégén kanyarodtunk csak le a főútról egyenesen a tengerpart irányába. Így lyukadtunk ki Split Stobreč nevű elővárosában. A tengerpartra leérve, és az első “SOBE” feliratot meglátva félreálltunk, letettük a motort, és nekikezdtünk szállást keresni. Az első próbálkozás nem volt túl pozitív: szállásuk már nem volt szabad, és a kérdésre, hogy hol találhatunk még üres szobát, az volt a válasz, hogy a környéken valószínűleg sehol, esküvő miatt. Ettől függetlenül pár utcával feljebb mégiscsak megpróbálkoztunk a következő “SOBE-Zimmer” felirattal ellátott háznál, és már találat is volt: Némi alkudozással egész jó áron kaptunk is rögtön egy légkondis, wifis szobát.
Este a teljes K.O. előtt (mégiscsak letoltunk 750 km-t motoron, egy nap alatt), átterveztük a következő napokat. Megnéztük, hogy a szállásunkat jól választottuk, mert csupán 5 km-re volt tőle a szervíz, ami hétfő reggel nyitott. Úgy döntöttünk, hogy ezt mindenképp megvárjuk, és addig sehova se megyünk a motorral, tehát a dubrovniki séta és éjszaka kiugrott a programból, ám a terv az volt, hogy hétfőn mindenképp le kell jussunk a Montenegrói szállásunkra, hiszen az már részben kifizetve vár minket hétfő estétől. Ennek tudatában rendeltünk el vasárnapra egy kellemes pihenőnapot, amit egyedül a szállásunk egynapos mivolta árnyékolt be: reggel közölte a szállásadónk, hogy sajnos csak egy éjszakára volt szabad szobája, és következő éjszakára már foglalt. Így délelőtt neki kellett induljunk a környéket gyalog bejárni, hátha találunk szállást. A környék összes “Sobe / Zimmer” lehetőségét bejárva vagy túl magas ár, vagy pedig teltház miatt álltunk tovább, mígnem a helyi túristainformációban szolgáltak nekünk jó hírrel: van occsóért szabad szoba. Pár perc múlva jött is értünk a szállásadónk.
Nos, többé-kevésbé sikeresen kommunikálva a hölggyel megbeszéltük, hogy nincs autónk, és a motorunkat is csak kis távra mozgatnánk, így először elfoglalnánk a szállást, megnéznénk, hová lehet letenni, és majd csak akkor hozzuk át. Neki is indultunk gyalog, és ahova vezetett minket, az maga volt az álom! Egy kívülről félkész, vakolatlan, terasza burkolatlan és korlátok nélküli épülethez vezetett minket, ahol már korábban is próbálkoztunk a csengővel, csak akkor sikertelenül. Az épület felső két szintje még nem volt kész, csak az “alsó” szint üzemelt (ehhez is másfél emeletnyi lépcsővel feljutva), és itt is csak két szoba. Az épület másik fele valamint a felső szintek még építési területek voltak. A “SOBE **” felirat a bejáratnál nem volt túl bizalomgerjesztő, de ami aztán fogadott minket…….
Kilátás az erkélyről, kilátás a bejárati ajtótól, majd pedig egy kis naplemente feeling újra az erkélyről 🙂
Pazar kilátás; tökéletes, kényelmes, légkondis, hűtős és wifis szoba, tengerre néző erkéllyel, székekkel, napernyővel, asztallal. Hát mi kellhet még?! Még hogy két csillag?! Az ár minden esetre a két csillagra vonatkozott, így örültünk a dolognak. Igaz, a szállásadóval csak úgy tudtunk kommunikálni, hogy felhívta a nővérét, odaadta a telefont, a nővérével megbeszéltem angolul, visszaadtam, majd ugyanígy fordítva. De legalább megoldottuk. Megbeszéltük vele, hogy csak 1-2 estére maradunk itt, aminek nem örült, de kis felárral meg lehetett oldani ezt is. Ez után az előző szállás parkolójában a gépet beindítva, óvatosan csörögve-csattogva átmentem vele úgy, hogy amint lehetett, gyorsan le is állítottam… ne járjon ilyen zajjal feleslegesen. (Egyébként is úgy néztek rám a járókelők, mintha valami ronccsal érkeztem volna)
Vasárnap a plusz pihenőnap jegyében egy igen jó, egész naposat strandoltunk, bár le kell szögezzem, hogy az árnyékból éppen csak ki-ki merészkedve, nehogy pont az esküvő előtt égjünk szénné. A felismerés, hogy a tengeri cipő kimaradt a felszerelésből az első csobbanás során beütött, ugyanis a gyönyörű, és tiszta tenger sziklás partjai megkövetelik a lábbelit a vízben, ami nélkül a vízbe indulások kicsit küzdelmesen teltek (mert ugye nehogymár az esküvő előtt sérüljünk le).
Szállásunk a tengerből nézve, majd némi halraj, és végül egy kép a délutáni zord tengerről.
Vasárnap este egy kényelmes séta után már pakoltunk is össze, hiszen másnap indulni készültünk a szervízbe, ahonnan majd tovább Montenegróba. Biztos, ami biztos, még szombaton írtam egy emailt telefonról a szervíznek, hogy mi történt, és hogy érkezni fogunk, és próbáljanak meg minket előre venni, mert gyorsan kellene tovább álljunk. Ennek tudatában nyugodtan feküdtünk le aludni, és keltünk másnap, hétfőn egész korán. Összepakoltuk a maradék cuccunkat is, felmálháztuk a motort, elköszöntünk a szállásadónktól, felültünk a gépre, és a lehető legóvatosabban elindultunk az 5 kilométernyi távolságban lévő hivatalos BMW szervízbe……
Innen pedig folytatás következik, hiszen ez a poszt már így is épp elég hosszúra nyúlt. 🙂 Stay tuned!