Nap szerinti archívum: 2012-10-23


Házi barkács lábtartóval a számozott kanyarok szerpentinjein 1

Az akadozó freeblog ellenére én kitartok mellette, és nagyon szurkolok a csapatának, hogy rendbe hozzanák a felmerült technikai problémákat. Addig is a türelmeteket, és szurkolásotokat kérném; és e mellé a Szlovén túra következő, utolsó előtti posztja:

Az előző napi hegyi csapatások, és a lábtartó törés után kicsivel korábban sikerült felkelnünk, és reggeliznünk, hogy aztán minél előbb mehessünk szerelőhöz/alkatrészeshez, hiszen nagy tervek voltak mára: Vintgar szoros, és Vrsic hágó. Utóbbinál 50 darab számozott kanyar,  amit semmiképpen sem szerettem volna lábtartó nélkül, levegőben tartott lábbal kipróbálni, így komoly volt a tét.

Elmentünk hát az „M+S Production” nevű helyre, és már attól elfáradt a lábam, hogy ezen a 4-5 kilométeren tartani kellett. A céghez érve sehol egy lélek nem volt, ellenben a parkoló autók, és az épületből jövő zaj megnyugtatott, hogy itt valami lesz. Nekifutottam az üzlethelyiség bejáratának hitt, belül ducati feliratot rejtő ajtónak, de nem jártam sikerrel. Ez után egy másik épületrészhez érve bementem egy ajtón, ami viszont egy lépcsőházba vezetett, különösebb feliratok nélkül. Épp fejvakarva, tanácstalanul néztem, hogy merre menjek, amikor egyszer csak felbukkant egy fiatal fickó, egy kardnak látszó tárggyal. Elsőre kicsit meglepődtem, aztán felismertem az eszközt: egy „forgácskaparó” volt, amit nagyobb forgácsológépekhez használnak, a felrakódott forgácsok eltávolításához.

Rögtön meg is szólítottam angolul, és mondtam neki, hogy motor alkatrészt keresnék. Tökéletes angolsággal jött a válasz: az itt felejtős, itt biztosan nem találok motor alkatrészt… És már haladt is el mellettem. A bejárati ajtón kifelé haladva, félvállról még azért megkérdezte, hogy milyen alkatrész kéne, ha vóna, és amikor mondtam, hogy lábtartó, akkor kis irányváltással a motor felé indult.

Na, gyorsan mutattam is neki a problémát majd rám nézett, elmosolyodott, és mondta, hogy lábtartó az itt nincsen, de csinálhatnak. Ugyan nem aluból, és nem ilyen szépet, mint volt, de lesz, ha kell. Igazából meg se várta a lelkes válaszom, már vette is elő oldalzsebből a tolómérőt, és kezdte felvenni a szükséges méreteket. Közben előbukkant még 1-2 munkásruhában lévő dolgzó, nézték ők is, mérték ők is, majd valamit, az épület mögé mutogatva kezdtek el beszélni.

Segítőm mondta is gyorsan, hogy jobb lenne, ha hátravinnénk a motort az épület mögé… hmm. Érdekes kérés volt, de hátra álltam vele az árnyékba, aztán ott még egy kamera miatt aggódtak, de mondták, hogy jó lesz. A kardos segítőnktől jött is az infó, hogy pár perc, és kész lesz, addig érezzük jól magunkat az árnyékban. Éltünk is a dologgal, beszélgettünk, el voltunk, majd a következő pillanatban felbukkanó emberünk hangos „Love is in the air!” énekléssel, kaján vigyorral, és szélesre tárt karokkal jelent meg a ház sarkánál. Nagy nevetés lett belőle, és aztán egy olyan pillanat, amit talán már sose feledünk.

Kezében egy vascsővel jött, amire már rá is volt hegesztve egy villaszerű képződmény, amit odapróbált, majd mért, aztán megint eltűnt. Köszörűhang, beszélgetés, még egy is köszörülés, és jött ismét, de még mindig nem volt méreten. Közben felbukkant egy farmernadrágos, láthatóan valami műszakvezető féle, aki köszönés után hümmögve méregette körbe a motort, majd valamit beszéltek, kicsit ingerültebben. Az egészből annyit vettünk ki, hogy valószínűleg leszidta az emberünket, és mondta neki, hogy ez volt mára a szünet ideje.. Na, innentől már kevésbé mosolygósan, de végül csak elkészült az új, házibarkács lábtartó, és amikor próbáltam volna pénzt adni emberünknek, nem hagyta, és olyan nagy léptekkel ment vissza az üzembe, hogy nem is tudtam volna utolérni. Mondta, hogy ne adjak neki pénzt.. Még ilyet?!

Ez után újra kényelmesen indulhattunk neki mai napi második célpontunknak, a Vintgar szorosnak. Igazából erről a szorosról nem sokat tudtunk, én a nevét el is felejtettem, és csak útközben, a terelő táblát meglátva vettük igazán célba. Pár fotót láttam róla a neten, de valamiért nem néztem utána. Hát, nagy hiba volt, de szerencsére korrigáltuk!

A 4 Eurós belépő után valami olyat kaptunk, amit el se tudtunk képzelni. Gyönyörű hely!! (Lásd a bejegyzés eddigi képei) A több kilométernyi gyalog út (fa pallókon, kis hidakon, olykor ösvényeken), a Vintgar hegyi patak/folyó mellett/fölött halad végig, az egyre keskenyedő sziklafalak között. A folyó mellett közvetlenül meglehetősen hideg volt ráadásul, így jól jött ki, hogy teljesen beöltözve indultunk neki a túrának. A végére viszont, ahol már kiszélesedik a szoros, melegebb az idő, és ott már kevésbé esik jól a motoros nadrág. Jól szellőző nadrág kell ide.
Végül a teljes hosszon, ami turistáknak ajánlott végig mentünk, több órát itt eltöltve, és a motorhoz visszaérve meg is éheztünk, hiszen már dél körül járta. Igazából nem gondoltuk előre, hogy ez ilyen hosszú túra lesz.

Így aztán elterveztük, hogy ma lesz az igazán éttermes nap, így a szoros bejáratától párszáz méterrel feljebb lévő halas éttermet vettük célba. A motor, folyó melletti leparkolásakor épp mellettünk ment el a séf, aki a víztől hozott fel jópár halat egy hálóban. Ez ám a friss áru! Kedvesem rá is rabolt a hőn áhított halra, én pedig az igazi szlovén kaját próbáltam ki: A csevapcsicsát. (fasirthoz hasonlít, de csak darálthúst tartalmaz – mellé ajvár, mustár és nyers hagyma; meg esetleg krumpli)


Jóllakva indultunk tovább a túra fénypontjának ígérkező Vršič hágó felé. Ez a Triglav Nemzeti Park kellős közepén található, számozott hajtű kanyarokkal, amik egyik oldalon macskakővel vannak kirakva, a másikon viszont kiváló csapatásra lehetőséget adó aszfaltból készült. Ez  egyébként Szlovénia legmagasabb hágója (1611 m), és elméletileg az év nagy részében hóval borított.
Már a Nemzeti Parkos szakasz gyönyörű és látványos volt, ahogy egyre közelebb kerültünk a kicsipkézett gerincű hegyekhez, viszont sokszor nem álltunk meg, hiszen a reggeli akció, és az elnyújtott szorosozás miatt kicsit meg voltunk csúszva az idővel.

A szerpentin viszont hirtelen egy nagy egyessel kezdetét vette (fizetőkapu nélkül 😉 ), és lelkesen számoltuk vele a kanyarokat. A látvány hihetetlen volt, sokszor kényszeríteni kellett magamat arra, hogy az utat nézzem, ne a környező hegyeket. Próbáltam egy látványos megállót találni pihenésre és fotózásra, de mindig csak utólag vettem észre a jó kiállókat, így végül “csakazértis” jelleggel álltunk meg. Így kb fél úton, a 2547 méteres Prisojnik hegy lábánál sikerült parkolni, és nézelődni.

Innen már egyenesen a hágó tetejére mentünk, ahol békés együttélésben voltak birkák, pásztorok, turisták, boltosok és autók egyszerre. A motort lerakva sétáltunk egyet, birkákat simogattunk, meg beszereztük az elmaradhatatlan hűtőmágneseket is a fenti kis bódékban. A kilátás gyönyörű volt, az autók árnyékában pihengető birkák pedig meglepőek.

A lefele ereszkedés, a bovec-i oldalon igazi jó kis csapatás volt; bár szerpentinen csapatás mindig inkább felfelé kellemes, mintsem lefelé, ezért utólag okosabb lett volna fordítva jönni, és ezen az oldalon felfelé kapaszkodni. “Legközelebb!”
Több ilyen kijelentést is ejtettünk a szállás felé vezető út során, mivel rengeteg “turistalátványosságra” utaló táblát láttunk. (Ugyanolyanokat, mint ami alapján a Vintgar szorost is megtaláltuk) Egyet meg is próbáltunk nézni, de a földút elbizonytalanított minket, így majd legközelebb. Ezek közül az érdekesebbeket viszont jó lenne valahogy összegyűjteni, mert tényleg rengeteget látnivaló van még.

A szerpentin után elnyújtott, hosszú kanyarokon és egyeneseken ereszkedtünk tovább, amiből az ereszkedést leginkább csak fülünk kattogásán tudtuk tetten érni. Óriások lábánál haladtunk végig, a 206-os úton, mesébe illő tájakon. Persze pihenőnek valót itt sem a legjobbat sikerült választani, de azért kicsit a motor mellé leülve kellemesen elnézegettük még a hegyeket.

Még rengeteg kilométer volt hátra, a nap meg megint könyörtelenül elindult lefele, így folytattuk utunkat a 203, 102, majd pedig a már ismert 403-as utakon. Sajnos itt már tényleg, csak egy-egy telefonos fotó erejéig húzódtunk le, de az biztos, hogy ezek a kb másfélsávos hegyi utak bevésődtek az emlékezetünkbe. A 403-asról a szintén már ismert 909-esre tértünk rá, és egy már korábban kifigyelt dombtetőn lévő kanyarban álltunk meg pihenni egyet.

Míg én épp csak a fényképezőgépet bányásztam ki a helyéről, addig Kedvesem a domboldalba dobta motoros kabátját, majd arra lettem figyelmes, hogy a következő pillanatban rajta is fekszik. Szembe napsütéses, szuperzöld dombok, mindenhonnan áradó nyugalom; hát, ezt nekem is ki kellett próbálni! Így aztán még itt is pihengettünk egy jót, mielőtt tovább indultunk volna Bohinj felé, a már éjszakából, és az előző napról jól ismert úton.

Bár már fáradtak voltunk, és sötétedett is, mégis úgy döntöttünk, hogy a Bohinji tóra csak vetünk egy pillantást. Így Bohinjban nem jobbra (a szállás irányába) kanyarodtunk, hanem balra; ahonnan még 6-7 kilométert motorozva megérkeztünk a hegyek közé zárt tóhoz. Mire odaértünk, a nap már le is ment, így épp csak megnéztük, mennyire meleg (nagyon!), egy icipicit sétáltunk a partján, és már indultunk is haza. Fáradtak voltunk, és immáron már nyűgösek is, így siettünk a szállásunkra, hogy kidőlhessünk. Másnap haza indulás, de hágón át, így a túra záróposztjára is maradt egy kis érdekesség. Hamarosan! 🙂

A napi útvonal, Google Mapson: http://goo.gl/maps/GNSnb

Ezen a napon megtett táv: ~200 km
Eddigi össz: ~1100 km
Átlagfogyasztás: 4,77l/100 km (szerpentinezésre termett 🙂 )