Újra itthon, Egerben, egy kalandos és izgalmas MZ-s Tátra túra után. Nem mondom, mindenből kijutott, cseppet sem volt eseménytelen, talán még egy mozifilmre is elég lenne a túra élmény halmaza.

Eleve belevágni 12 kétütemű, korosodó motorral egy 1000 kilométeres túrába, máris izgalmasan hangzik. Hát még a látvány a Balassagyarmati Tesco parkolójában, amikor elindul a banda. Igen, az a jellegzetes kék füst… beterített mindent. Ezzel pedig elkezdődött a II. Tátra túra, ami talán már sokkal inkább volt Malopolskie (Kislengyelország) túra.

Balassagyarmat után Besztercebányán álltunk meg legközelebb a belvárosban sétálni egyet, és egy olcsó, kicsit menza jellegű helyen kajálni. Túravezetőségem ellenére én is először voltam itt (ahogy a legtöbb helyen), úgyhogy érzésre ment a hely kiválasztása mind a parkoló, mind az étterem terén. Ez után a következő megálló tulajdonképpen Árva vára volt, ahogy a tervben is szerepelt. Elég jól sikerült belőni egy kis helyet parkolásta (persze ingyér), és már itt jelentkeztek az első technikai problémák. Volt egy kis gyújtás állítás, de ami aggasztóbb volt: a csapat egyetlen trophyjában lévő akksi cellazárlatos lett, ami kicsierélése nem volt egy egyszerű feladat: csütörtök délután szerezz egy 6V-os motor akksit Szlovákia közepén.

Közben felmentünk a várba, fotóztunk, csodálkoztunk, és közben ketten csodák csodájára akksit szereztek. Ezek után a 30km-re lévő szállásra mentünk át, aminek megtalálása nem volt egyszerű. Volt hozzá GPS koordináta és cím is, de egyik se nyert. Szlovákiában egyébként is furcsák a címek: kis településeken nincsenek utcanevek, csak házszámok: a házak építési sorrendjében. A házszám így megújúl, sőt, még tán hordozható is. GPS legyen a műholdján, amelyik cím alapján elnavigál!

Nos, az enyémnek sem sikerült, mígnem egy kedves helybélit megkérdezve felajánlotta, hogy odanavigál, és már ült is fel mögém. Nemsemmi! A szállás csodás volt, és bár semmilyen nyelven sem beszéltek, csak szót értettünk velük, amikor csapágyhibára gyanakodva Nyakas nekiesett az egyik motor szétszedésének. Én ugyan kételkedtem, de végül csak bebizonyosodott, hogy ott komoly gond volt, és elengedhetetlenné vált egy főtengely csapágy csere. Ott, a Magas Tátra nyugati lábánál, Habovka háta mögött. (Még némi törött csomagtartó és szivárgó tank orvoslása mellett) Másnap, péntek reggel bizony még csapágy híján állt, széthúzva a blokk, így a csapat ketté vált: 8-an az eredeti tervet követve Lengyelországnak vettük az irányt (az Árvai víztározó(k) mellett haladva), 4-en pedig maradtak segíteni csapágybeszerzésben, és a motor összerakásában.

Ezalatt mi 8-an végigsétáltuk Auschwitzot és Birkenaut, majd Krakkóba indultunk a GPS tanácsait követve. Itt már nem volt gond a szállás megtalálásával: hiába volt az isten háta mögött, szinte egy sikátorban, mégis pontosan odanavigált a GPS, célbaértünk a GoodByeLenin hostelnél. Igazi student hostel, igazi diákszállás, igazi szocreál, mégis rettentően kreatív szállás volt ez. 6 személyes, emeletes ágyas szobák, közös zuhanyzók és WCk, viszont olcsó bár az alagsorban, ingyen csocsó, 5 zlotyis barbacue vacsora, angolul perfektül beszélő recepció, és irtó kreatív, vicces, szoci díszítés mindenhol.  Az olcsó vacsi után bementünk egyet sétálni a péntek esti nyüzsgésben lévő belvárosba, ami szintén közel volt. A kb 5 km-es séta után hullafáradtan dőltünk az ágyba, hiszen bőven megvolt a napi gyalogos kilométer.

Másnap, szombat reggel bejártuk ugyanazt az útvonalat a belvárosban, plusz a Wawel, királyi palotát útbaejtve. Alkudoztunk ajándékvásárláskor, elutasítgattuk a tucatnyi elektromosautós városnézéssel letámadókat, majd ebédnek valót bevásárolva visszamentünk elhagyni a szállást.
1 órára volt időpontunk a Wialiczkai sóbányába, ahová kicsit késve érkeztünk, mert minden parkolóban alaposan le akartak húzni minket súlyos eurókkal. A végén megláttam egy parkolót, és gondolkodás nélkül beálltam a mellette lévő kertes ház előtti széles járdára, nem érdekelve, hogy zöld mellényes figurák integetnek a háttérben. A ház tulaja kijött, de pár kézzel-lábbal  történő információ csere után jóváhagyta, hogy otthagyjuk a motorokat, sőt, felajánlotta, hogy akár be is vihetjük a sisakokat, cuccokat a ház udvarára.

Ezek után egy másik motoros magyar csapatot sikerült beszervezni, így faragva le az idegenvezetés egyfőre eső költségét, nameg így szerezve nekik olcsóbb belépőt. Plusz az eredetileg 10 főre foglalt idegenvezetés 23 főre duzzadása miatt még egy magyar idegenvezetőt is előkerítettek nekünk, és soron kívül sikerült mindent intézni. (dagadt a mellem ám, nem kicsit.. 🙂 mégiscsak én intéztem) Így aztán magyar nyelven kaptuk a narrációt a 3 órányi föld mélyén sétálás során. Lefele 130 méter lépcsőn, majd felfele 140 méter egy olyan lifttel, ami kb 10-15 másodperc alatt letutdta az imént említett szintkülönbséget. Ráadásul úgy, hogy nem is éreztünk gyorsulást és lassulást sem! Odalent a bánya óriási termei eszméletlen látványt nyújtottak, és amit láttunk csupán az 1%-a volt annak a 300 km-nyi járatnak, amit csákánnyal ástak a föld mélyébe.

Egy kis pihegés és kávézás után tovább indultunk Szlovákia felé, a Magas-Tátra aljában lévő Ótátrafüred irányába, ami mintegy 140 kilométerre volt innen. Útközben sajnos a csapat szétszakadt, és a zárómotorost, apumat, még rádión sem értem el. Egy kellemesen csapatós kanyar után csak megálltunk, és ekkor kaptam az SMS-t, hogy jópár kilométerre megállt az egyik motor. Nyakas és Gabsic visszaindultak egyrészt csapatás céljából, másrészt a lemaradtak felkutatására. Kisvártatva Vörcsit jelző és navigátorként hátrahagyva tovább indultunk, hogy elérjük a szállást időben.

Mesés és lélegzet elállító volt, ahogy a Magas-Tátra Keleti oldala egyre közelebb jött hozzánk, és ahogy a lábánál elmotoroztunk Tátralomnicon át HornySmokovec-ig, azaz Ótátrafüredig. Az igazán megdöbbentő csak ekkor jött: Új építésű, csodás szállás, gyönyörű panorámával a Tátrára, nagy, tágas apartmanokkal, és alacsony árral. Lepakolás, és pihegés után megérkezett a lemaradó csoport is, méghozzá Krieger motorja miatt, aminek egy igen röhejes hiba miatt volt gondja: eldugult a benzincsapja. De ugye elsőre erre senki sem gondol, így elég bosszantó tud lenni ezen apró hiba felfedezése.

A szállást késő éjszaka végre elfoglalva a társaság egy része elment pizzázni, mi pedig páran az otthonról hozott konzervek elpusztításába kezdtünk. Wifi itt is volt, ahogy a Krakkói szálláson is, szóval az MZ-s fórumon adtunk is hírt magunkról (stílusosan: PDA-ról, ágyban fekve).

Másnap reggel gyönyörű panorámára ébredtünk, a Magas-Tátra legszebb csúcsai tornyosodtak fölöttünk. Isteni reggeli (4 eurórért mégjobban ízlett) után összegyűjtöttem a banda szállás pénzét, majd rendezés után a motorhoz kijőve már a csapat egyetlen trophyja alaposan meg volt bontva. Első fék bowden újraforrasztás történt vele éppen, ami még előző nap szakadt el egy erősebb fékezés során. Így aztán, hogy tartsuk az ütemtervhez képesti 1 órás csúsást, a két szerelő embert hátrahagyva átmentünk a szinte szomszédos Tátralomnic nevű településre, ahol a fizetős parkolót ismét kihagyva, egyszerűen az út szélén, egy szélesebb járdán leraktuk a motorokat (nehogymár 3 eurót fizessünk motoronként! Pff!). Én előreszaladva felcaplattam a jegyekre összegyűjtött pénzekkel, és megvettem 9 retúr jegyet a társaságnak.

Ezúttal én lent maradtam a motorokkal, hiszen pont ezen a libegőn voltam 1 héttel ezt megelőzően, így most kihagytam. A motorokra vigyázás közben alig párméterre tőlünk jött ki egy szarvas az ő őzikéjével az erdőből, és legelészték a derékig érő füvet, fittyet hányva az őket fotózó embercsoportra. Jóformán még pózoltak is.
Az egy órás csúszásunkat megtartva dél körül el is indultunk a Csorba tóhoz, de ekkor már sejtettük előre, hogy nem ússzuk meg szárazon. A Tátra nyugati oldala reggel óta morgott, vészjósló dörgéseket hallatott magából. A tóhoz közeledve az út egyre vizesebb lett, így amikor beértünk az esőfelhőbe megálltunk, és mindenki felvette az esőruháját (már aki hozott, persze).

Csorba tóhoz érve már kellemesen esett, így a tó megnézése előtt inkább egy éttermet szavaztunk meg magunknak. A fizetős parkolót itt csak egy kis behajtani tilos árán sikerült kikerülni, viszont így eljutottunk az étterem parkolójába, ahol már nem kellett fizetnünk. Itt aztán a tervezett 7 eurós büdzsén belül jól be fokhagymaleveseztünk és sztrapacskűáztunk, miközben odakint elszabadult a pokol: Egyszercsak lekapcsolták odakint a világítást, a környékre ijesztő sötétség borult a déli órákban, és egy hatalmas vihar vette kezdetét. Az, hogy “ömlött a víz”, édeskevés kifejezés ehhez, aggódva néztünk kifelé az ablakon a hatalmas özönvizet látva. A kávét már nem is kértük ki a végén, csak fizettünk, és igyekeztünk az eső egy apró enyhülését kihasználva elindulni (a Csorba tó ismételt kihagyásával).

Ez viszont nem volt olyan egyszerű. A 12 motorból 2 egyáltalán nem, míg egy pár másik csak nehezen indult. Nos, a kettő közül az egyik az enyém volt, amin jócskán meglepődtem, hiszen éltem én már át vele nagy esőket, és soha semmi gondja nem volt velük, azt leszámítva, hogy anno Szlovéniában is kicsit makacskodott. Na, itt egy picit se pöffent, esze ágában nem volt beindulni. Nyakas tanácsára levettem a gyertyapipát, megtörölgettem a gyertyát és a pipát egyaránt (a hengerfejben állt a víz), és visszatéve pöcc-röff indult is. Közben Vörcsi küzdött a trophyval, ő nem adtam agát ilyen könnyen, hosszas tologatások, és kínlódások kellettek a beindításához.

Végül a szakadó esőben csak elindultunk, de nem jutottunk messzire, mert alattam ismét leállt a paripa, pár kilométerrel arrébb. Ekkor már nem volt kétség, a gyertyapipát cserélni kellett, túl sok vizet kapott. Pipp-pakk meg is csináltam, és már vonultunk is tovább a szakadó esőben. Ekkor már konkrét tervek voltak a hazaút egyszerűsítésére, az Alacsony-Tátra kihagyásával, és inkább megkerülésével. Elvégre szakadó esőben nem vágytunk szerpentinezésre.

Egy kereszteződéshez leérve azonban az eső már csak szemerkélt, és ekkor úgy látszott, hogy fölösleges megkerülni, visszatértünk az eredeti tervhez, ezt mondták a többiek is. Így aztán vettünk egy elegáns balrát az Alacsony Tátra legszeb vidékeit célba véve, ami pár kilométerrel később már nem tűnt olyan jó döntésnek.

A motor zaját hangos mennydörgések kezdték elnyomni, és a hegyi etap első részénél megpillantottuk az ellenséget: Igen komoly viharfelhőket a völgyben, amikkel frontálisan, szembe megyünk. Itt már nem volt megállás, jött, aminek jönnie kellett: Beértünk egy olyan viharba, ahol eleinte azt hittem jégeső hullik, annyira csípett a motoros kabáton keresztül, de igazából csak _kicsit_ nagyszemű eső volt. Teltek a kilométerek, a vihar fokozódott, a tempónk lassult. Elhaladtunk egy étterem mellett, aminél megfordult a fejemben a megállás lehetősége, de aztán a késésünkre, és arra, hogy így is este fogunk hazaérni, úgy döntöttem, hogy nem állunk meg. Elvégre egy völgyben egy ilyen vihar sokáig is eltarthat, nem maradhatunk végig ott, másnap munka.

Kemény kilométerek jöttek ez után. Az Ördöglakodalma hágó felé közeledve nagyon erős szél volt, tej köd (benne voltunk a felhőben), és óriási szemű szakadó eső, plusz villámok. A bajt csak tetézte, hogy a szemüvegem és a plexim is teljesen bepárásodott, plusz az úton nem voltak felfestések, így szinte vakon mentem 30-cal a csapat élén. Csak a körülöttünk záporozó villámokat láttam, amiktől még életemben soha nem féltem ennyire, mint most. A hágóra felérve besokalltam, és nyíl egyenesen az ott lévő éttermet céloztam meg, ekkor már felnyitott sisakkal, arcomba ömlő vízzel, mert még így is többet láttam. Félreállva vettem csak észre, hogy csupán két motor jön mögöttem, a többi 9 sehol sincs.

Egymásközt beszéltük, hogy ezt biztos nem csinálta mindenki végig, tuti megálltak, mire jött egy SMS NagyOsitól, a záró motorostól, hogy egy motor megállt… benne a viharban. Nyakas és KisBocsi, akik jöttek velem, visszaindultak amint enyhült egy kicsit a vihar. Alig 2 kilométerre ott álltak a többiek (tehát csak bevállalta mindenki), és Máté motorjának estek neki, akinek a látszat szerint beázott a gyújtása. Másfél órát szereltek a szakadó esőben, amíg elértek a trafóig, az ment tönkre. Közben akik teljesen eláztak, csatlakoztak hozzám az étteremnél (ahol én végig a motor mellett állva, kint vártam a többieket), és elszaladtak átöltözni…. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez elhamarkodott döntés volt..

Miután meglett mindenki, tovább indultunk, szomjazó paripákkal, egyeseknek már tartalék állásban lévő benzincsappal. GPS szerint 10 kilométerre volt a következő benzinkút, amit be is céloztunk, bár mint kiderült az valszeg légvonalban volt. Épp kiszámolva értünk be Breznóra, és itattuk meg a lovakat. Itt ismét rendesen esett, és kis szünet után ismét esőben indultunk tovább. A maradék dombos-lankás részre ismét jutott nagy vihar, felhőszakadás, és még egy gyújtásbeázás, ami miatt gyakran meg kellett állnunk. Az egyik útszakaszon épp előttünk oldották fel az útzárat, akkor lett vége a helyi rallynak. A rallysok csak néztek, hogy szakadó esőben 12 motoros félreáll, és nézik, hogy mi gondja lehet az egyik motornak.

A feszültség a gondok és az időjárás miatt egyre nőtt mindenkiben, és 5-10 kilométer múlva ismét lemaradt a vége. Ekkor csak Kriegernek tömődött el újra, így, tankolás után a benzincsapja, amit egy kis orvoslás után sikerült is megoldani. A szakadó eső egyre enyhült, de a feszültség megmaradt, mindenki meggyötörten, elázva, és az órájára aggodalmasan pislogva jött tovább, és állt meg, ha baj volt. A Detva utáni elágazáshoz már száraz úton értünk, ez volt az a hely, ahol a Budapest felé, és az ország Keleti részébe igyekvőknek szét kellett válniuk (Kriván után nemsokkal).

Félreálltunk, elköszöntünk, kiázott, a kesztyű miatt hulla színű kezekkel kezet fogtunk, és 5en leválva tovább indultunk. Balassagyarmatra már közel sötétben érkeztünk, ahol egy meki parkolóban ismét tovább oszlottunk. Samu és Nyakas egy telefon után rögtön tovább is indultak, mi NagyOsival még egyet mekiztünk, Perec pedig meglátva, hogy mennyi van még neki Orosházáig, egy kicsit pihenni készült. Innen már a hazai utakon azt hittük tempósan haladunk majd, de eleinte szinte teljesen vakon kellett menjek: nem láttam ki a sisakon, meg egyébként is szürkületben kevés volt a reflektor (nem volt elég kontraszt 🙂 ). Egy sisaktisztításra és egy fényszóró állításnyira megálltunk, és innen hazáig már nem állíthatott meg semmi sem! (pedig azért páran megpróbálták: róka, macskák, és még egy vaddisznó is)

Nem mondom, izgalmas és kalandos egy túra volt, amikből a technikai kalandokat és/vagy az elázást szívesen kihagytam volna, de akkor most mit írtam volna le ide ilyen hosszan és drámaian?! 🙂 Ugye, hogy át kellett ezt élni, hogy aztán legyen mit mesélni! 🙂

A túra teljes távja mintegy 800 kilométer lett nekem és NagyOsinak, átlagosan nekem 5,2 literes fogyasztással, NagyOsinak pedig 4 liter körül. Köszönöm mindenkinek aki eljött, és remélem idővel a bosszúságokat elfelejtve mindenki csak a szépre fog emlékezni!
A rengeteg élményről készült bőőven fotó, amiket itt tekinthettek meg.