Nappal ámulás, éjjel vad szerpentinezés
Lassan, de biztosan ledolgozom a hiányosságaimat, hétről hétre egyre több fotó kerül fel a képtárba, így most végre már egy kis blog írás is belefér, így a telefonról előkotorva egy félig megírt posztot, veszem fel a Szlovéniai kirándulásunk fonalát:
A vasárnapi eső-, és pihenőnap után hétfőre pár természeti műremek megtekintését terveztük be. Az indulás most is kissé későre sikerült, de legalább adtunk lehetőséget az időnek melegedni a hajnali kb 10 fokról. Bőséges reggeli, és némi szendvics bekészítés után indultunk el Postojnába, Európa egyik legnagyobb cseppkőbarlangjába (itt a blogon tán még 2007ben írtam is róla dögivel 🙂 ).
A motorostura.hu, és egyéb oldalak ajánlásai helyett mi inkább a hegyeken át mentünk, mintsem az unalmas autópályán. Nem is értem, hogy egy ilyen gyönyörű országban, ebben a motoros paradicsomban, mi visz rá valakit arra, hogy Bledből Postojnáig autópályán menjen… Utunkat úgy terveztem, hogy amíg melegszik az idő, addig inkább a hegyeket kerülve csorogjunk Kranj felé, majd onnan egy elegáns jobbossal kezdődjön a kaland. Ilyenkorra már az erdőkben is felszáradtak az utak, így kellemesen lehetett csapatni a jobb szakaszokon. Ebből pedig nem volt hiány, bár volt jópár rossz minőségű erdei út is akadt, amik viszont a látvánnyal kárpótoltak minket.
A tervekhez képest késésben voltunk, így ritkán álltunk meg fotózkodni, akkor is sokszor eléggé szerencsétlen helyen, így egyre jobban egy fedélzeti kamera be-/kölcsön szerzésén gondolkodtam útközben. Például amikor egy tehenekkel bőségesen tarkított keskeny útszakaszra értünk, gondoltuk megállunk pár képet csinálni, a jószágokkal a háttérben. Ahogy megálltunk, tarkónkon éreztük az összes állat tekintetét, és ahogy készültem leszállni a motorról, hogy elővegyem a fényképezőgépet, kánonban kezdtek el bőgni… Akármit is akartak mondani, nem vártuk meg, hogy kiderüljön mondanivalójuk lényege, hanem inkább gyorsan visszaültünk motorra, és mentünk tovább… 🙂
Következő ilyen alkalommal kicsit messzebb álltunk meg inkább, és a gyorsaság végett a sisakot se vettük le a fotóhoz. 🙂 Ez lett belőle:
Utunk során a GPS ismét megajándékozott minket egy kis kavics úttal, ahogy Postojna környékén eddig mindig, minden GPS tette. Most viszont nem volt vészes: kavics út ide vagy oda, de jól le volt döngölve, így igazából jó tempót tudtunk rajta haladni, és még tetszett is.
A barlanghoz érve kis küzdelem után sikerült a parkolóban hozzázárni a sisakokat a motorhoz, így kényelmesebben vághattunk neki a nem túl olcsó, de annál látványosabb vidékeknek. Megdöbbentő, hogy ez a különleges cseppkőbarlang mennyi újat tud mutatni még harmadik látogatáskor is. Beneveztünk AudioGuide-ra is (talán 1 Euró volt / fő), ami így exkluzív, magyar idegenvezetést biztosított végig; bár utolsó csoportként kicsit sietős volt a végére. Tényleg annyi érdekességet elmond így ez a kis kütyü, hogy bátran ajánlom mindenkinek!
A barlangászás után kicsit beszaladtunk Postojnába; megkerestük a legközelebbi boltot, és jól bevásároltunk: előre elkészített szendvics, és gyümölcslé. Kiváló ebéd volt, jó áron, ami után a Lovagvár végigmászása következett.
Itt egy kicsit elcsúsztunk idővel, mert amikor kijöttünk, bizony már fél 7 volt. Ráadásul előző este úgy terveztem meg az útvonalat, hogy visszafelé legyenek a szerpentinek, és a hegyi csapatások. Odafelé így is több, mint 2 óra volt, így volt némi aggodalomra ok visszainduláskor.
Postojna közelében a 409-es út egy fantasztikus szerpentines csapatással indul (már odafelé is ismerkedtünk vele egy kicsit), ami aztán a 102-es úton Idrijáig folytatódik. Egyenes szakasz nincs benne, csak sok gyors, néhol viszont technikás, szűk kanyar. Ráadásul jó ritmusban, és jó minőségben. Alig győztem nyomkodni a GPS-en az “ide még visszajövünk” jelölőket, a gumi meg csak gömbölyödött. 🙂
Idrijában aztán megálltunk kicsit pihenni, és megitatni a lovakat. Tudomásul vettük, hogy bizony ránk sötétedik félúton, majd mentünk tovább a 102-esen. Eleinte még úgy voltam vele, hogy hát van lámpa a motoron, sőt vadriasztó sípok is (ami akár kamu, akár nem, bízni lehet benne 🙂). 102-es, 210-es, majd 912-es út, egyre durvult (másfél sávos erdei és hegyi utak), de a minőségére nem volt panasz, csak az útjelzők hiányára. Szerpentineken ez például kissé kellemetlen tud lenni.
Már jó ideje mentünk teljesen sötétben, amikor egy útelágazáshoz értünk. A GPS azt mondta, hogy “há, amikó’ bírsz, dzsanázzá’ be jobbra” (Cigányvajda navi 🙂 ), viszont jobbra egy bazinagy behajtani tilos éktelenkedett egy útlezárás közepén. Útépítés… “Jessz, pont ez hiányzott!” Gyors GPS nézegetés: nincs menekülő út… Pontosabban van egy meglehetős kerülővel kecsegtető lehetőség, amin egy szakaszra viszont a GPS is földutat jelöl. Ha már szerinte is földút, akkor nem lehet túl jó választás éjszakára. B opcióként a visszafordulás fel sem merülhetett, mert több órát veszítettünk volna vele, míg visszajutunk egy olyan elágazásig, ahol a megfelelő irányba haladhatunk tovább.
Így hát nem maradt más, csak az előre! El a tábla mellett, kormányt megszorít, fékre kéz-láb előkészít, összes lámpa felkapcsol, és hajrá; lesz, ami lesz!
Sokáig kellemesen tudtunk haladni, sehol semmiféle útépítésnek jele nem volt, és amikor már kezdtem örülni, hogy téves riadó az egész, akkor jött az első meglepi: kőomlás. Nem is kicsi, keresztül az egész útpályán, ameddig a reflektor ellát, végig, de volt az úttest mellett egy autónyi hely, ahol el lehetett menni.
“Hát menjünk! .. hátha csak ennyi az egész!” – gondoltam ekkor még… Kiérve a kőomlásról kezdtem örülni, hogy ezt olcsón megúsztuk, majd jött a következő. Itt már tele volt minden alvó munkagépekkel is; minden 20 méterre jutott egy bazinagy markoló, csakúgy az úton, a kőomlás tetején hagyva; vagy épp az út mellett, a fák között bújva. Nem mondom, hogy nem volt ijesztő a látvány, de ekkor még élveztem.
A gépek mellett haladva látható volt, hogy a kőomlás nem a véletlen műve: Ezeket a sziklákat használják a támfal építéshez… Az készül itt. Egy idő után aztán a jobboldali sziklafalat sötétség, és vízcsobogás váltotta fel. Mondanom sem kell, hogy se szalagkorlát, se komoly jelzés nem volt, csak néhol egy-egy karó, és szalag, ami az út szélét, és a mélység kezdetét jelezte. Még ez sem volt igazán ijesztő, viszont amikor teljesen elfogyott a beton út, kezdett kevésbé vicces lenni a dolog.
Továbbra is otthagyott, alvó munkagépek voltak mindenhol (honnan szereztek ezek ennyi lánctalpas markolót?!), majd újra kezdtünk sziklafalat látni jobboldalt, aztán baloldalt is; de a vízcsobogás csak nem szűnt meg. A két sziklafal előttünk egyre szorosabban zárult, az út keskenyedett, és a jobboldali sziklafal felé egyre zavaróbbá kezdett válni a sötét mélység. Ott a patak! … Lent!
Egy szorosban voltunk, ahol a legszűkebb részén cirka 5 méter lehetett a szélesség, jobbra mellettünk pedig pár méterrel mélyebben egy patak csordogált. Itt-ott a patak közepén állt egy-egy munkagép, az út oldalához felnyúló markolóval, de pont a legszűkebb résznél az úton is volt hagyva egy gép. Na, hát itt izzadt a tenyerem, szorítottam a kormányt, és próbáltam se fel, se le nézni, hanem inkább csak előre a földúton.
Ezen szakasz után kicsit kiszélesedett az út, itt-ott kidöntött fák velünk egymagasságú gyökerei szegélyezték, és úgy döntöttünk, itt megállunk szusszanni egyet, meg kicsit kiengedni a görcsöt a kézből. Itt készítettem is pár fotót, ahol hiába állítottam a fényképezőgép érzékenységét maximumra, és csináltam 20-30 másodperces expozíciókat, alig lett belőle valami. Lefordítva: tényleg teljesen koromsötét volt itt.
(A baloldali képen a motor hátsólámpája világít be kicsit a megállónk -jobboldali kép- mögötti kanyarra)
Fotózás közben egyszercsak távoli fényre lettünk figyelmesek: egy autó jött. Gyorsan elkezdtünk összepakolni, mert nem tudtam, hogy ez most vajon egy rendőrautó, aki jön kérdőre vonni, hogy mit keresünk ott, vagy csak egy hasonszőrű eltévedő. Rajtra készen, motoron ülve, egyesbe téve vártam meg, míg közel ér, de gondolkodás nélkül elhaladt mellettünk.
“Háhááá! Felvezető!” – és már próbáltam is felvenni az érezhetően helyi lakos tempóját. Nem mondom, innentől többszörös tempóval haladtunk, de volt pár pont, ahol már nagyon a feladás, és visszafordulás járt a fejemben. Voltak szakaszok, amik a patak közelsége miatt sártengerré váltak, és ezeken egyre inkább aggódtam, hogy meddig durvul a süppedős sár. Egy bizonyos határ után nem szabad tovább mennünk, és én ezt a határt kerestem. Szerencsére nem értük el, és a felvezetőnkkel is tudtunk lépést tartani, így végül teljes épségben kikeveredtünk ebből a lezárt útszakaszból, 1-2 évnyi öregedés árán.
A 403-as útra sikerült így kijutni, ami egy újabb hegyi/erdei út volt, szegényesen tarkítva útjelzőkkel, ám annál gazdagabban szerpentinekkel. Koncentráció 150%-on, továbbra is, a gondolatok a lámpa fényében fel-fel bukkanó fák tetejéről pedig elnémítva. Bele se mertem gondolni, hogy milyen helyeken megyünk, és hogy milyen mélység van a másfélsávnyi aszfaltcsík mellett, ha a kanyarokba mindig csak a fák tetejét látom…
Ennél durvább már csak a 909-es út volt, ahol szerpentin fel, szerpentin le, a településeken meg rendszeresen játszottak el olyat, hogy az úton egyszercsak egy ház van, és mellette épp egy nagyobb autónyi helyen lehetett tovább haladni. Persze közvilágítás a legtöbb helyen nem volt (hegyekbe minek is :)), így ezek eléggé jó figyelem fokozó meglepetések voltak két szerpentin között.
Ezek után megkönnyebbülve, és boldogan érkeztünk be a”civilizációba”, azaz a lakott területre, Bohinjba. Közvilágítás, emberek, autók, forgalom, két sávos út, középen felfestés, whoaaa! … Ez egyszerre sok is volt, úgyhogy meg kellett állnunk pihenni. Igazából azért is, mert megpróbáltam megigazítani a sisakomat, és kishíján elejtettem a bal kezemet, annyira elfáradt. A koncentráció mellett kissé görcsös is volt a testtartás, ezért fáradt el brutálisan a kezem. Annyira az útra figyeltem, hogy eddig észre se vettem… Jó döntés volt megállni.
Kinyújtózás, pihengetés, majd irány a 209-es országút, Bled felé, ami a csövön kifér tempóval, hogy minél hamarabb pihenhessünk végre. Este a szállásra érve mégegyszer megnéztem térképen az útvonalat, amin jöttünk, “Whoa!”, majd pedig meg is beszéltük, hogy másnap ide visszamegyünk napközben.
Na, hát így telt ez az életre szóló élményekkel teli nap, és ilyen tervekkel estünk be az ágyba, hulla fáradtan. Folytatás innen következik; végül a kisregény méretű poszt lezárásaként a túra számokban:
Ezen a napon megtett km: 265 km
Eddig megtett össz km: cirka 790 km
Átlagfogyasztás: 5,3 l/100km (szereti a hegyeket :))
ui: Jaigen, a túra összes fotója, köztük telefonos, GPS koordinátákkal ellátott fotókkal, ITT érhető el!
