Mission:Ingo, Kultúr#2 – Munkamorál
Egy kis hétvégi beszámolózás után ismét visszakanyarodok a kultúrkülönbségek feszegetésére. Persze le kell szögezzem, hogy nyilván az általam átélt tapasztalatok szigorúan csak abban a közegben állják meg a helyüket, amelyekben én voltam, vagy amelyekről még kollégák révén hallottam, és ebből levonni általánosításokat nyilván nem helyes. De ez most így marad, nemhelyesen. 🙂
Szóval mostani témám a munka világa, és a munkabeli különbségek:
Kicsit nehéz a téma, mert mindenkinek a fejében van egy kép a német precíz munkáról, az echte germán munkavégzésről, hiszen valamilyen úton-módon mindenki láthatta már az egyik oldalát. Ebbe pedig a futó, szétszórt, szervezetlen, mindig késő, vagy épp túlterhelt, és túlpörgő emberek nem illenek bele, pedig éppúgy vannak itt is, mint otthon, csak talán az arányok mások. Itt ilyenből kevesebb van.
Az emberek előtt viszont nézzük a (munka)környezetet: MÁS. Itt is nagy légterű, egybe irodák vannak, 30-40 főnek, csak míg itt mindenkinek jól elszeparált zuga van, egymástól szekrényekkel elválasztva, de mégis szellősen, addig otthon ugyanekkora irodába 50 embert is bezsúfolnának. Otthon ugyan nagy asztalokat, de közvetlen egymás mellé raknak, 4-5 fős “szigeteket” képezve, elszeparáltság nélkül, tulajdonképpen zsúfolva.
Én speciel egy egész új építésű irodaházban dolgozok, ahol minden high-tech. Ahogy észrevettem, ugyanez a jól felszereltség jellemzi viszont a régebbi irodákat is, ahol javarészt monitor előtt ülős munkák vannak. Tehát itt elektromosan állítható asztalok vannak (fel lehet állítani magasra, hogy lehessen állva is dolgozni; vagy gyors megbeszélést tartva kollégákkal, ami közben nem kell a monitorhoz görnyedni; hanem az asztal emelkedik fel az álló emberekhez). Mindenhol automatikus “redőnyök” vannak, ami fénymennyiségtől függően sötétít, az egész szinten, az egybefüggő ablakoldalt. (Ez momentán nálunk teljesen sztochasztikusan működik; az érzékelője valószínűleg megbolondult) Ha betűz a nap, jön le a roló, és beáll olyan szögbe, hogy világos legyen, de tűző nap nem. Így nyáron a rekkenő hőség idején is kevesebbet kell hajtani a klímát, mégis mindkét oldalt összefüggő ablaksor van.
Na, és aztán az emberek: Alap teória, hogy a németek rettentő pontosak. Namost ahogy én látom, ez a határidőkre igaz is, szigorúan és jól tartják, viszont a megbeszélések kezdeténél általános dolog a minimum 5 perces késés. Nem tudom, hogy ez a már túl sok magyar hatás miatt lehet-e, de a saját, csak német megbeszélésekről is a társaság nagyobbik része 5 perceket késik…
Határidők terén viszont tényleg úgy tartják ezeket, hogy nem szaladnak, nem feszülnek meg. Persze itt is előfordul, hogy nem jönnek jól össze a dolgok, és este 7-ig is bent vannak, mert határidő van, és el kell készülni, de alapvetően ez ritka. Egy kellemes példán keresztül talán látható lesz, miért: nagyon jól ismerik a Pareto elvet. Azaz itt helyesbítek: Ők másképp ismerik. Míg a Pareto (avagy 80-20) elv nálunk elsősorban egy gazdasági, másod sorban egy ok-okozati összefüggés, addig náluk ez inkább egy időgazdálkodásra vonatkozó jó kis összefüggés.
Ez kimondja, hogy az eredmények 80%-át a teljes ráfordított idő 20%-a alatt el lehet érni, míg a maradék 20% igényli az időráfordítás 80%-át. (Nálunk -és az angoloknál- pedig a wikipediáról idézve: “számos jelenség esetén a következmények 80%-a az okok mindössze 20%-ára vezethető vissza.”) A kettő alapja, gyökere ugyanaz, mégis szerintem jól tükrözi a projektközpontúbb gondolkodást az itteni megközelítés.
Persze ez most csak egy példa volt; egy elv más értelmezésétől nem fog minden máris jobban működni; csak ezen keresztül talán már lehet érzékelni, hogy mitől is működik sokminden jobban. Másképp állnak a feladatokhoz.
És ha már másképp állás: Itt akármi is van, a jó hangulat alapfelszereltség. Persze vannak dühös, mérges megbeszélések, vagy épp lecseszések; de német és német között ezeknek is javarészt nevetés a vége (és persze a tanulságok levonása); de a lényeg, hogy míg egyik pillanatban erős szavakkal odamondják egymásnak, amit kell a munkához, addig a következőben már jópofán viccelődnek, vagy -tényleg viccesen, és felnőtten- ugratják egymást. Nem végződött még úgy megbeszélés, hogy valami poén ne lett volna, amiből nekem az jön le, hogy idegeskedés itt alapvetően nem jellemző. Túlzott gesztikuláció, és hangos szó előfordul, de idegeskedés, stressz és feszültség jelentősen kevesebb!
Ennek egyik kulcsa lehet talán az, hogy heti rendszerességgel többször is teret adnak a csapatépítésre, javítva az emberi kapcsolatokat. Ezt persze minden terület egyénileg válogatja; nálunk mindenesetre heti egyszer van kellemes bajor-kajálás, sós pereccel, Weißwursttal (vagy annak társaival) és édesmustárral. Péntek reggel, bent az irodában. Aki előre rendelt, a körbeküldött outlook-terminben található linken keresztül kaját, az reggel beérkezés után, 8.30-kor az iroda hátsó részében gyűlik, és eszik, jóhangulatú beszélgetések közepette. (Havonta egyszer pedig rendezi a kajájának költségeit)
Ezen kívül hetente egyszer tartanak a főnökök is csapatmegbeszéléseket, ami kimondottan lelkesítő, ötletelő, és problémamegoldó célzattal zajlik, 1,5 órában. A főnök ilyenkor felsőbb körökből érkező hírekkel, tervekkel és a jövőre vonatkozó infókkal motiválja a népet, ahol mindenki véleményt nyilváníthat, amit aztán megvitatnak. Ez után egyesével sorra kerül a csapat minden tagja, és elmondja miket csinál, csinált, és hogy mikkel vannak nehézségei, amihez a többieknek is van egy-egy szava, elsősorban segítő szándékkal. Így leírva csoportterápiának hangzik, pedig szerintem igen hasznos.
Lelkesítés terén viszont van még számos szakmai program, házon belüli kiállítás is; ahol például a versenytársak autóit lehet kívülről-belülről megnézegetni, boncolgatni, vagy épp a fejlesztőközpont mutatja be az aktuális projekteket, hogy mik lesznek majd esetleg még szériában is. Persze a nagy titkokat azért itt se szellőztetik meg; csak esetleg elejét veszik a pletykáknak, és a találgatásoknak, méghozzá belülről.
Ebédnél lassan és türelmesen (egészségesen!) esznek, nem jellemző az a sietős zabálás, mint ránk, magyarokra mindenhol. Ráadásul egészen nyugodtan beszélgetnek még fél órát lent, az ebédlőben, az asztalnál (akkor is, ha tele az ebédlő, és szabad hely már nincs), vagy épp alszanak egyet az irodában, vagy játszanak/olvasgatnak valamit. Adott esetben asztalra feltett lábbal, hátradőlve, fülhallgatóval a fülben pihengetnek egy kicsit. Itt a főnök ezért nem haragszik, mindenkit megillet, viszont nagyjából tartják is a 45 percet, és aztán minden mehet tovább.
Az ajtón kinézve akkor és most, 2 hónap különbséggel…
Viszont hogy ne csak nagy autóipari munkáról beszéljek, érdekes még az, ahogy az építkezések zajlanak. Ahol lakok, körülöttem mindenhol házak nőnek ki a földből, mint a gombák. Brutális tempóban építkeznek, minden nap hazaérve megdöbbenve látom, hogy mennyit haladtak, viszont a munkáról mindig lemaradok. Azaz nem zavar az építkezés, nem zajolnak pihenőidőben (este 6-7 után, és reggel 7 előtt), hanem csak csendben robognak, míg mindenki a munkában van.
Hétköznap pedig reggel 7-kor úgy elkezdik a munkát, mint az atomóra, 7.01 perckor a toronydaru kattogása töri meg a csendet. A “Feierabend” viszont itt szent, azt hiszem este 6-kor áll meg a munka, és hétvégén sem mennek az építkezések.
Éppígy szent a vasárnap: Az üzletek sem nyitnak ki, de még az éttermekből is csak kevés üzemel, nem kis gondot okozva az elkényelmesedett hasonszőrűeknek, mint mi, magyarok. 🙂
Na, de ennyit a munkáról; a folytatásban ismét egy kis hétvégézés érkezik majd. 🙂