A nászutas sztori folytatása egy azóta igen vad lakásfelújítási projekt (hajh, nyitnom kell annak egy külön blogot..) miatt sokat váratott magára, de a mindig csak pár mondattal kiegészülő poszt végre folytatja a történetet, ezúttal a viszontagságos hazajutást elmesélve. Lássuk:
Történt tehát, hogy az újabb ajándéknap után a korábbi szállásunkra ismét egy napra visszatérve ezúttal „a másik” szobában kaptunk helyet, ami még menőbb volt az előzőnél, és még estére egy kiadós nagy sétát is megejtettünk a naplemente fényeiben úszó tengerparton, hogy kicsit javítsuk a közérzetünket. Másnap délutánra vártuk az Oszkáros felmentőnket, így még egy kis lustálkodás, némi pakolás és egy kis fürdőzés is belefért az utolsó napba, majd az előzőekben már ismertetett motor melletti, végeláthatatlan várakozás.
16:15, egyszer csak csörög a telefon, hogy már a közelben vannak, mondjam pontosan, hogy hova és hogyan menjenek. Gondoltam van navigáció, így próbáltam cím alapján a dolgot, de a vonal másik végén inkább telefonos navigálást kértek. Jó, gondoltam kimegyek ahhoz a főúthoz, amihez pár nappal ezelőtt, a busz miatt szaladtunk, és elég lesz csak azon jönniük, én majd irányba terelem. El is kezdtem futólépésekben a kb 1 km-es távot megtenni. Nem tűnt nagy távnak, de félúton egy furcsa forgatagba keveredtem. Zászlókat lobogtató, kiöltözött, elegáns, és láthatóan nem szomjas fiatalok állták el a forgalom elől az utat, amihez dudáló, díszített autók csatlakoztak. Elsőre esküvőnek tűnt, de a forgatagból hiányoztak a hölgyek, így talán inkább valamiféle helyi férfibúcsúztató lehetett. Kis híján én is kaptam valami italt, miközben köztük haladtam el a járdán, ami nem volt túl könnyű menet.
Átjutás után a főúthoz kiérve ott is forgatag volt, ott meg rendőrök álltak mindenhol, és valami delegációnak biztosították a főutat.. Hurrá, itt senki se akarja, hogy megmeneküljünk! Én mindenesetre a kanyarodó sáv elé kiálltam, és vártam egy magyar rendszámos, fehér fiat ducato-t. Meg vártam…. Aztán csak vártam. Közben a rendőrök is elmentek, és az előbb még blokádot képző mulatozók is odaértek. Zászlót lobogtatva, és elég abszurd módon egy rózsaszínbe díszített veteránjárgány tetőablakán kilógó, a pusztának folyamatosan integető vőlegénnyel (?). Hát, ők tudják.. Mindenesetre fehér Ducato egyik forgalmi akadály okozta torlódásban sem volt.
Integet. Hősiesen, mindenkinek. Persze ha lenne itt bárki is…
Jött a telefon, hogy mégis hol vagyok, mert ők itt bolyonganak kis utcákban, és volt itt már buszmegálló, meg turistainformáció, és valami felvonulás is, de nem látnak… Nabasszus, tehát futás vissza, mert más úton jutottak be mögém, viszont ebben a percben meg is pillantottam egy elsőre nem túl bizalomgerjesztő Ducatot. Másodjára sem volt jobb, viszont tényleg ők voltak azok! A motor felől érkeztek, így beszállás után rögtön egy hátraarccal kellett kezdeni. Beszálláskor az autó már szinte tele volt, 6-an már ültek benne, és első blikkre nem is tűntek túl nyugodtnak. Megbeszéltük, hogy visszafelé navigálok a motorhoz, amit közben Anna szorgosan őrzött.
Odaértünk, megálltunk, mindenki szétszéledt, szaladtak a közeli boltba. A sofőrrel kettesben estünk neki a motor felrakásának. Saját futója, és gyakran viszi a saját motorját is, így örültem, hogy tapasztalt emberrel van dolgom, én még nem sokszor trélereztem, pláne nem ekkora motort. Ez a bizalom még akkor sem ingott meg, amikor megtudtam, hogy rámpát nem hozott. „Majd megdöntjük a futót, felgurulsz rá, és lekötözzük, nem lesz vele gond, így szoktuk!”. Hát, azért furcsáltam, de ha így szokták, akkor így szokták…
Gondoltam könnyítsük annyival a dolgot, hogy felállok a járdára, így a padkához tolva, és a végét felemelve a futónak, könnyebb lesz elkezdeni a feljutást. Na, hát az elkezdéssel nem is volt gond. Beindítottam a csörgő-csörömpölő vasat, az első kereket illesztettem az U alakú profilba, majd szépen kis tolással és kis kuplunggal elindult fölfelé. A futó másik végét a magasba emelve tartotta a sofőr, de közben nem is gondoltam arra, hogy ez bizony nem fékes, de pláne nem rögzíthető fékes futó. Félig fel is ment már a motor, amikor is a hátsó kerék következett volna, az szépen, teljes erővel elkezdte eltolni az egész hóbelebancot futóstól, tartóstól, sofőröstől, mindenestől… Na, itt már kissé meginogtam, a bizalmammal együtt. Hát ezt most akkor mégis hogy?!
Kiabálás, megállás, “nemleszígyjó”, “várjálvárjálvárjl!”… Oké, tehát ott állunk, a motor eleje fent, a futó a padkától szépen eltávolodva, a fickó nyög, és tartja a futót, én meg méginkább nyögök, és ágaskodva tartom a gépet. Szuper! És most? Jött a mentő ötlet, hogy kicsit stabilizáljuk így a dolgot, majd hoz segítséget, idehívja a többi utast…. Oké, sok lúd BMW-t győz, hát vártam. Hogy a természet is besegítsen a szívatásba, tökéletes időzítéssel közben elkezdett esni az eső. Először csak simán nagy cseppekben, aztán hirtelen óriási cseppekben, meglehetősen tempósan. Hurrá!
Az elázás közben megérkeztek a vélt megmentők, a többi utas. Három férfiember jött erősítésül, és velük együtt az ötlet, hogy fogjuk meg, és tegyük fel a futóra a hátulját, és már kész is. Namármost, aki látott már ilyen futót, az tudja jól, hogy ez cseppet sem ennyire egyszerű művelet. U profil, amibe bele kell tenned a kereket, közben sehol semmi fellépő felület, amire ráléphetnél/támaszkodhatnál…
A három plusz fő viszont jött, én tartottam a motort középtájt, ők pedig emeltek és toltak. Tényleg feldobtuk csupán egy mozdulattal a gépet a futó tetejére, de valami kicsit furcsa volt. Mintha furcsán állt volna a gép. A helyére kerülés után a három emelő ember pillanatok alatt el is engedte a gépet, én meg ott álltam a futón, fogtam a motort, és nem mertem elengedni, mert valami tényleg furcsa volt. Amint ezt kimondtam, kezdtem úgy érezni, mintha távolodni szeretne a gép, és próbáltam jelezni nekik, hogy valami nem stimmel, csak jöttek a visszajelzések, hogy „minden rendben van, jól áll a gép, nem kell ilyen erősen fogjam”. Na, mire erre tiltakozni tudtam volna, borult is az egész, és tőlem távolodva borult el a motor a jobb oldalára. Persze közben engem is magára rántott, az első próbálkozás során jól felmelegített kipufogóhoz nyomva. A motor menthetetlenül eldőlt, én kvázi ráestem, és még a lábam is leégettem, hurrá a köbön!
Így került fel végül a gép, mi pedig az utastérbe…
A jelenet végére visszalépett mindenki, és gyorsan elkezdték felszedni a gépet az oldaláról. Az újbóli kerékre állításnál kiderült, hogy a kereket befogó „U” profil keskenyebb, mint maga a kerék, és ezért nem tud rendesen elhelyezkedni benne. Így történhetett, hogy az U profil egyik szárára tettük fel a gépet, és így hát persze hogy eldőlt. Közben az eső gondoskodott a méreg, idegesség és minden egyéb lehűtésén, majd némi további szenvedés után végül sikerült szépen, mereven rögzíteni a motort a futón. Körbe ellenőrzés, és megnyugvás: az eldőlés során a jobboldali henger védőjére dőlt a vas, amin csak apró karcok keletkeztek. Megúsztuk! Beszállhattunk, végre! A hetedik és a nyolcadik utas voltunk a fedélzeten, és persze nem egymás melletti helyekre. „Na, hát szép kis út lesz”, gondoltuk; de legalább a társaság jófejnek tűnt.
Az indulás pillanatai után a sofőrünk feldobta, hogy inkább Bosznián keresztül menjünk, mert semmi értelme az autópályán állni a dugókban, és a futó miatt amúgy sem tudunk 100-nál többet menni, így fölösleges kiadás lenne. Mi ketten még az előző események hatása alatt voltunk, így nem szóltunk bele a mérlegelésbe, a többi utas pedig szintén ráhagyta a sofőrre. Oké, akkor irány Bosznia!
Ha már az irányokról beszéltünk, feldobtam a kérdést sofőrünk, hogy Budapest elérése után egy Bp-Győr plusz kör megoldható-e, és ha igen, akkor milyen költségekkel?! Kis gondolkodás után jött is a válasz, hogy megoldható, ha egy részt bevállalok a vezetésből, az áron pedig még gondolkodik. Bp-Győr, 130 km, hát persze, hogy vállalom, ha ez kell ahhoz, hogy a motort hazáig vihessük! – hangzott tőlem kapásból a válasz!
Az öreg diesel Ducato üvöltő motorral robogott Bosznia felé, keresztül a Split környéki hegyeken, és közben az árat is megkaptuk a plusz körre, amit bár kicsit sokalltunk, elfogadtunk.. Végül is vissza is kell mennie, benne van. Közben megtudtuk, hogy a sofőrünk előző nap reggelén indult Pécsről Budapestre, ahonnan felszedve az utasokat egyenesen indult is Horvátországba, persze Bosznián át. Több parti várost útba ejtve tette le a őket, majd szedte fel az újakat többek között Splitben, és indult velünk vissza. Késő délután volt ekkor, ami azt jelenti, hogy már közel 30 órája volt úton, a volán mögött, komolyabb szünetek / pihenések / étkezések nélkül, egy újabb, sok-sok órás út elején. Ezen infók után azért némi csend ült a fedélzeten utazókra, de jött a megerősítés, hogy ezt így szokta, hozzá van szokva, no para… Húha!
Valahol még Horvátországban – az első megálló, hevederek ellenőrzése
Csend egyébként ritkán honolt az utastérben, jó beszélgetős társaságba csöppentünk, és alapvetően nem volt gond a hangulattal, miközben szeltük a kilométereket Bosznián át. Az első pihenőnél ellenőriztem a hevedereket, és a motor rögzítését, minden oké, végre megnyugodhatunk, valahogy lassan csak hazajutunk… Közben jött egy SMS az addig teljes egészében eltűnt és elveszett, részünkről már el is temetett biztosítótól: „Tisztelt Ügyfelünk! Kérem az alábbi postai címre legyen kedves elküldeni az eredeti számlákat, … A levelében kérem röviden írja le a történteket” – Hát hülyék ezek?! Ott hagynak minket szó nélkül, és akkor ennyivel lerendezik? Na.. hát, volt időnk út közben a szaftos és ropogós panaszlevél megírására, amit inkább a felügyeleti szervüknek címeztem, biztos ami biztos.
Az eset mesélése és a levél megírásának végére megérkeztünk egy benzinkúthoz az egyre sötétedő Boszniában. Fedélzetünkön utazott velünk egy utastárs a lányával, aki éppenséggel képben volt a helyi nyelvekkel, és őt kérlelte sofőrünk, hogy segítsen neki az „ügyintézésnél”. Nem értettük, hogy mi olyan bonyolult ebben, mígnem kiderült, hogy emberünk nem ám dieselt akar tankolni a gépezetbe, hanem a fele annyiért kapható, és itt a kúton is lévő fűtőolajat. „Hát ez a gép mindig azzal megy”. – vagy úgy… Így már mondjuk érthető volt, hogy miért volt a szerencsétlen jármű végsebessége 100 körül.
Az a bizonyos benzinkút 🙂
Ahogy egyre sötétedett, a beszélgetésekben egyre gyakrabban merült fel, hogy hát ugye megígértem, hogy átveszem a volánt, és hogy mikor venném át… Mivel nem akartam, hogy elalvásos balesetben végezzük mindannyian, persze mondtam is, hogy bármikor, csak szóljon időben. Erre az alkalomra egy kisebb eltévedéses malőr, és úton utánfutóval forgolódáskor relatíve hamar sor is került, nagyjából éjfél-1 óra magasságában, valahol a Bosznia abszolút közepén. Ja, hogy innentől? … Uhh, hát jó! Gondoltam kicsit pihen, aztán visszacseréljük a volánt. Végülis személyautó jogsival vezethető a szekér, és nekem meg az van, mi baj lehet?!
Így történt, hogy a Orbászvár (avagy Banja Luka) előtt jóval, épp egy kis dimbes-dombos szerpentines részen vettem át az éjszaka közepén a vasat, 8 fővel a fedélzetén, és egy meglehetősen súlyos utánfutóval, motorostól. Egy tökéletesen idegen járművet, egy tökéletesen idegentől. Ez, és ennek felelőssége csak akkor tudatosult, amikor az egyik emelkedőn hármasban, padlógázzal, 70-nel és ordenáré füstfelhővel (fűtőolaj, ugye..) túljutva, egy lejtőn megpillantottam az est első sztárvendégét az út közepén. Emlékeim szerint talán egy róka volt, így heves fékezésbe, de legalábbis fékpedál taposásba kezdtem.
Namármost ez a járműszerelvény, a maga kitudja hány tonnájával jó, ha új korában alkalmas volt a szélsebes 90 km/h közeli sebességről tisztességes távon belül megállni, de itt ez az eset egyáltalán nem forgott fenn. Hirtelen lefutott előttem, ahogy talán a fékrendszerben is kiváló fűtőolaj csordogál, és próbálja a már esetleg fémen futó fékpofákat a kissé elkopott tárcsákra szorítani. – A lassulás minden esetre nem szorított a kormányhoz, így volt időm mindezt végiggondolni, miközben vonyító fékrendszerrel és izzadó tenyérrel kikerültük a róka komát. Oké, egy sztárvendég pipa.
Ezek után kérem egy fél állatkert tiszteletét tette az autó előtt. Volt itt őz, kutya, macska, sün, de a legjobb az út közepén ülő bagoly (!) volt, ami előtt konkrétan meg kellett álljak, és csendben elosonhattam mellette, hogy nehogy felébresszem őkegyelmét. Füle botját se mozdította, vadászatban volt. Eleinte villogtam, közelebb értve óvatosan dudálgattam, semmi. Persze a rókás jelenet után készültségben voltam, visszavettem az őrületes 70-80-as tempóból, és ha bármi rezzent, azonnal fékeztem. Álmosság? Áhh, esélye sem volt, az adrenalin tágra nyílt pupillákkal ébren tartott.
Egyik éjszakai megállónk, fölöttünk a csillagos égbolt
Emberünk közben a helyemre befeküdve kiválóan aludt, egyik fékezésre sem horkant fel, csak amikor már Horvátországban voltunk, hogy „jaaj, a GPS-be elfelejtettem belőni Pécset!”. „Na, és?” kérdeztem, mire a már említett, sok nyelvet beszélő utastárs horkant fel, hogy a megállapodás szerint őket ott kel kitegyük. „Juhéjj, akkor még egy kis kitérő is lesz!”, majd Anna mellettem ülve, mérhetetlen türelemmel, a helyzetbe beletörődve, elkezdte bepötyögni az új köztes célt. Plusz pár óra veszteség, semmiség. Így kalandos a nászút, nemde?!
Pécsett egy jót nyújtóztunk, míg a fedélzeti létszám két fővel csökkent, de igazán ennek ex-sofőrünk örülhetett, ugyanis így egy teljes üléssor állt rendelkezésére, hogy innentől még zavartalanabbul aludhasson. Hurrá, akkor visszük a vasat tovább, irány Budapest, és itt már az autópályát is választhattuk, és így legalább konstans 100-110-es észveszejtő végsebességen közelítettünk. „Csak ne kelljen megállni, gondoltam”.
A megállásokkal egyébként sem voltam jóban, mivel a gépezet az első sebességi fokozatot csak egy kétkezes mutatvány keretében volt hajlandó bevenni. Ehh, nekem meg csörög a váltó a BMW-ben, és már trélerezünk.. Hát, izé. Sebaj, ekkor már tényleg látszott némi fény az alagút végén. Budapesthez közeledve a fedélzet ébren lévő, cseppet sem nyugodt utasai folyamatosan és fennhangon szidták emberünket. Ilyentájt ugyanis már nem kicsi, hanem 5 órás késésben voltunk a kiírtakhoz képest, az út menetideje pedig a 14. órájánál tartott. A kiírásba “elfelejtett” megemlíteni pár apróságot (mint pl a Boszniát, a végsebességet és a rengeteg kínlódást). Kiszállásnál inkább gyors, szó nélküli távozást választották, így emberünket nem zavarta miattuk holmi idegeskedés sem a tovább alvásban.
Ahamm, tehát akkor még most sem… Hát jó, célba vettük az M1-est, és elindultunk a szerelvénnyel Győr felé, hármasban, mélyen szundikáló „utassal”. Anna tartotta bennem az éberséget, ő sem aludt egy percet sem, hogy én biztosan kibírjam hazáig. Győrbe már egy laza másfélórás út után 7:30 magasságában meg is érkeztünk, így a ház elé begurulva szólt az ébresztő, hogy ideje lepakolni a gépet, megjöttünk. A levétel műveletére ezúttal csak ketten voltunk, mivel megbeszéltük, hogy nem szarakodunk, leszereljük a futóról az egyik U profilt, és azt fogjuk rámpának használni. Ha kell, az én otthoni szerszámaimmal. Ebből pedig nem engedtem.
Pécsett, pisilős-benzinkutas megálló, az éjszaka közepén.
A futó plusz tartója pikk-pakk le is jött, mögé tettük a motornak, lazítottuk a hevedereket, majd egyesbe téve (hátsókerék fékezés) szépen kupplungolva elkezdtük leengedni a motort. Látszólag minden flottul ment, mígnem Anna “állj!” kiáltása törte meg az idilli helyzetet. Elkezdett ugyanis szétcsúszni az újdonsült rámpánk épp a két kerék között. Azaz ha tovább haladunk lefele, a rámpa leesik, és megint eldől a gép, csak most egy kellemetlenebb pozícióban. Megmerevedés, és rámpa igazgatás után végül csak sikerült a földre hozni a szörnyet, amit gyorsan el is kezdtem betolni a helyére. A csomagjaink felcuccolása után emberünk érdeklődött, hogy egy kávéra felugorhat-e, amíg rendezzük a fizetni valókat. Végülis, miért ne?! Bár én ekkor már a kb 7-8 órányi vezetéstől kissé elcsigázott voltam. Arra még mondjuk volt lélekjelenlétem, hogy a történtek ismeretében, és az út jelentős részét teljesítve belefogjak egy alkudozásba a végösszeget tekintve, amire úgy gondoltam, hogy jó esélyekkel indulok.
Na, hát ezek a gondolatok szerte foszlottak, és igazából úgy jutottunk el a végére, hogy igazából ő tett szívességet, hogy eljöhettünk vele, úgyhogy alkunak helye nincs, kávénak viszont annál inkább. A fáradtságomnak, és a “tököm tele van” érzésemnek köszönhetően ráhagytam, és egy kellemetlen, túl hosszúra nyúlt kávézás után végre megszabadultunk a szituációtól. Ott ültünk a konyhában, totál kimerülve, egymást nézve, és csak pislogtunk, hogy talán vége. Hazaértünk. El se hisszük!
Győr előtt, kényszermosollyan, fáradtsággal, majd pedig már otthon…
Hogy ez az idill se tartson sokáig, zizegett is hamar a telefonom: a saját magamnak (piszkozat jelleggel) elküldött levél érkezett meg a wifit megneszelve, amit a biztosító felügyeleti szerve felé írtam még az út elején… Vége lenne?! Áhh, ez még csak most kezdődik; de az ismét egy következő poszt lesz! 🙂
Stay tuned!
