Címke szerinti archívum: r1150rs


Egy lerobbanásos nászút története – második rész, BMW szerviz 2

Hétfő reggel a felcuccolás és a szállásadótól elköszönés után elcsattogtunk (szó szerint) a Split kvázi központjában található hivatalos BMW szerviz -be. A kereskedést könnyen megtaláltuk, letettük előtte a gépet, és bementem valamiféle recepciót keresni, hogy jelezzem érkezésünket. Kissé zavartan végigbotorkáltam a kihalt kiállítótermen, keresztül a vadonatúj, gyönyörű BMW-k között, majd egy eladó hölgyet végre találva sikerült megtudnom, hogy a szerviz bejárata az a sorompóval lezárt rész, ami a díszes üvegajtó mellett volt. Hmm, olyan kicsi?! A sorompó mellett szemre is elfértem, és a hölgy is mondta, hogy menjek csak.. Ám legyen! Becsattogtunk a szűk BMW szerviz bejáraton, bent pedig egy kisebb káosz fogadott: mindenhol, mindenféle nációjú motorok és autók, minden négyzetméteren, valamint sürgő-forgó szerelők, és kétségbeesett arcú tulajdonosok… Megérkeztünk!

BMW_szerviz
G
oogle Mapsról lementett kép, az említett BMW szerviz -ről.

Némi zavartsággal letettem a motort a többi közé, mellettem egy szerelő szaladgált oda-vissza a hátsó helyiség és egy veteránkorú BMW motor, valamint tulaja között. Valamit hangoltak. Megláttam egy iroda szerű helyet, ahová bementem, és egy szemüveges úrnak elkezdtem mondani angolul tömören, röviden, hogy mi a helyzet, és hogy írtam emailt, és hogy segítsenek. Korrektül meghallgatta, majd mondta, hogy a kint szaladgáló szerelő a motoros; amint végzett, foglalkozik velünk is, addig pakoljunk le, és foglaljunk helyet. Örültünk. Közben az irodába egy inges, szemüveges, fiatalabb fickó is ki-be szaladgált; a szemem sarkából láttam, hogy néha talán azt kérdezgeti a műhelycsarnokban lévő emberektől, hogy kik vagyunk, néha pedig a motorra mutogat. Talán valami főnök volt, de nem sokat foglalkozott velünk, mi se vele. Talán nem is tud angolul/németül?!

Az irodában lévő másik fickó is ki-be szaladgált, de valahányszor elment mellettünk, szólt hozzánk valamit, és vízzel kínált. Elfogadva kimentünk az irodából, majd visszafele tartva, ránk köszönt az inges, szemüveges fickó, és úgy fogadott, mintha most léptünk volna be a csarnokba: kérdőn, és értetlenül, mintha eddig nem ott ültünk volna 10-15 percet az orra előtt. Köszöntem neki angolul, majd tört angollal megkérdezte, hogy mit szeretnénk. Mondtam, hogy a motorszerelőre várunk, hogy megnézze a gépet, és azzal a motorral vagyunk, ott ni; Magyarországról. Csattog, csúnyán, és írtunk emailt is. Tudomásul vette, bólintott, majd folytatta a rohangálást.

Kb fél óra múlva a szerelő a veteránmotoros fickót elküldte “testride”-ra, így bejött az irodába, és neki is elmondtam, hogy mi a helyzet. Kimentünk a motorhoz, beindítottam neki, hallgatta, húzott pár gázt, figyelgette, majd leállította, és felém fordult. Igazi jó, 45-50-es éveiben járó szakember ábrázata volt, praktikus kettévehető szemüveggel (könnyen pakolászta le s fel), és korrekt angolsággal. “Próbáltad terhelés nélkül, levett dobozokkal is?” – kérdezte. Miután mondtam, hogy úgy még nem, folytatta: “Akkor most azt fogjuk csinálni, hogy először te mész vele egy próbakört, dobozok és utas nélkül. Ha így is zajos, akkor megnézem én is. Lehet csak a terhelés miatt a kardánnak van ilyen zaja. A próbakör legyen jó hosszú, húzz nagy gázokat, ejtsd el durván, legyen erős motorfékezés is benne, és figyelj mindent! Figyeld a zajt, hogy mikor jön! Fokozatban? Húzáskor? Motorféknél is? Emelkedőn? Lejtőn? Ezeket tudnunk kell!” – Örültem az ötletnek, és gyorsan kapkodtam is le mindent a motorról, és tettem le ott, a szerviz közepén egy oszlop tövébe a cuccokat. Az öröm egészen az indításig tartott, mert már akkor rögtön hallottam is újra a zajt. “De hátha elmúlik!” – gondoltam.

Elsuhantam ismét a sorompó mellett, és kimentem a forgalomba az immáron könnyű géppel. Csináltam mindent, amit kért a szerelő, a zaj pedig élesen meg volt minden egyes helyzetben továbbra is, változatlanul. Szomorúan konstatáltam, hogy a probléma nem ilyen egyszerű, de legalább minden kérdésre lett válasz: mindig van zaj. Visszaindultam, de bejutni már nem volt egyszerű. A sorompó előtt egy mini és egy BMW is állt, elállva az utat, vezetőjük pedig sehol sem. Ráadásul szemből is valaki ki akart jönni, így volt némi sakkozás, míg eljutottam én is a sorompóig. Nyitva volt, így berobogtam, erre egyszer csak a korábbi inges előtorpant, és beállt elém széttárt kézzel. Tárogatta szét a kezét, kérdőn nézett rám, és vonogatta a vállát. Verbális kommunikáció semmilyen formájával nem próbálkozott, így nem derült ki, hogy mi a kérdés, és hogy az milyen nyelven kérdés. A járó motor nyergéből, a sisakot felemelve üdvözöltem hát angolul, de az csak folytatta a pingvinezést. (Avagy továbbra is vonogatta a vállát, nyitogatta szét a kezét és kérdőn nézett) Nem nagyon tudtam mire vélni, így elkezdtem mondani, hogy az előbb küldött el tesztkörre a szerelő, és beszéltük meg, hogy visszaérve megnézi a gépet. Ezen kvázi felháborodott tekintettel kérdezte, hogy bejelentkeztünk-e előre, van-e időpontunk? Mondtam, hogy az nincs, de tegnap küldtem emailt. “Tegnap vasárnap volt, nem dolgoztunk!” förmedt rám, majd mondta, hogy a szerelő most nem ér rá, dolga van, várjuk meg míg végez, és a sarokba parancsolt, hogy oda tegyem le a vackomat a motort.

Tudomásul vettem; elvégre tényleg nem jelentkeztem be, majd szépen visszaültem a menyasszonyom mellé, és vártam, amíg a szerelő egy talán új, vagy alig használt R1200 GS motort ad át és mutogat végig boldog, új tulajának. Ahogy ezzel végzett a szerelő, bejött az irodába, és nekifogott valamilyen papírmunkának, és egy pici türelmet kért. Amint végzett mondta, hogy jöjjek gyorsan, és a nyomába eredve mentünk a motorhoz. A motor mellett (közvetlen a bejárat melletti sarokban) megkérdezte, hogy mi volt a testride-on. Elmondtam, hogy a zaj változatlan, és mindig megvan, de főleg a második fokozatban hallani nagyon. Elszaladt, hozott egy T-kulcsot, egy nyomatékkulcsot, rongyot, és egy fehér papírt, majd a váltó olajbetöltő csavarját kivéve engedett pár csepp olajat a papírra, gyorsan visszatekerte, lehúzta és letörölte a csavart. “Alapos!” gondoltam. A papíron a pár cseppet széthúzgálta, és közben kérdezgetett, hogy mikor volt olajcsere. Mondtam neki, hogy a váltóban 3000 kilométerrel ezelőtt, amikor vettem a motort lett lecserélve az olaj (ahogy minden más is), amire először legyintett, utána pedig elkezdte rázni a fejét. “3000 km az semmi, ennek még újnak kellene lennie. Az olaj színe… Nem túl jó! De legalább nincs benne fém darabka, ezt keresem itt a papíron” – és közben teregette szét a szinte fekete színű olajat. Hát, az biztos, hogy nem ilyen volt, amikor belekerült. “Ebben a váltóban már valami gond van, valami súrlódik, de elviszem egy körre, megnézem!” és már hozta is a sisakját, ült fel a gépre. Csattogva tűnt el a sorompón túl, én pedig visszamentem az irodába a menyasszonyomhoz.


Még felcuccolva a BMW R1150 RS, de a tanktáska épp lekerült – hangulatfotó is lehetne.. de ez most nem az a bejegyzés

Sok idő telt el, míg újra felbukkant, én óráknak éreztem, de inkább csak 10-15 perc lehetett. Ahogy odaléptem hozzá, rázta a fejét, miközben vette le a sisakját. “Not good!” kezdte a mondandóját, fancsali arccal. “It will be worse!” – avagy nem épp a nyugtató technikával kezdve mondta, hogy ez csak rosszabb lesz. Valamiért ekkor még az agyam hozzá tette a “not” tagadószócskát az értelmezéshez, és első pillanatra még örültem is, hogy azt mondja, nem lesz rosszabb. De nem; azt csak hallani akartam! Elmagyarázta, hogy valamelyik csapágy adhatta meg magát. “Nem tudni melyik, de akármelyik is, ez rosszabbodni fog. A golyóscsapágy elkezdett lógni, és a lógása miatt hallhatóak a csattanások, ahogy valószínűleg az épp nem kapcsolásban lévő fogaskerekek ütik egymást. Ahogy a meghibásodott tengely kapja a terhelést, úgy lesz egyre rosszabb, mígnem a leváló darabok és szennyeződések miatt megszorul, és jó eséllyel megfogja az egész hajtásláncot, miközben a csapágy külső házát is megforgatva tönkre teszi a váltó aluminium házát.” – és közben a kezével is mutogatta. Na, itt rántotta ki alólam először a padlót, amibe én még kapaszkodva mondogattam, hogy “de ma el kell jussunk Montenegróba!”. Mondta, hogy oké, de ő ezzel a járművel nem ajánlja… Talán láthatta, hogy elfehéredek, ezért nem folytatta, hanem beszaladt az irodába, és mondta, hogy üljünk le egy kicsit.

Leültem, és kezdtek előjönni az olyan kérdések bennem, hogy “most mi lesz?”, “hogy megyünk tovább?” és társai. Még mielőtt ezek felszínre törtek volna, az inges szemüveges fickó ismét ránk köszönt a felhúzott szemöldökével és kérdő tekintetével. Fogadtam a köszönést, erre megint megkérdezi, hogy mit szeretnénk?! … Hát ez hülye?! Elmondtam neki, hogy itt vagyunk egy ideje, és hogy a szerelő épp most mondta el a rossz hírt, hogy baj van a váltócsapággyal. Tudomásul vette, és tovább szaladgált. A szerelő közben vadul elkezdett telefonálgatni, majd egy-két alkalommal kiment a motorhoz is megnézni valamit rajta, telefonnal a fülén. Közben én lázasan a biztosítási papírjainkat túrtam, hiszen kötöttünk ám motoros utasbiztosítást, ami kifejezetten a motoros bajokra lett kitalálva. Meglett a papír, ott is volt rajta vastaggal a telefonszám, és gondolkodás nélkül hívtam is. Nagy nehezen eljutottam egy ügyintézőig, akinek elkezdtem ecsetelni, hogy épp egy BMW szerviz -ben vagyunk, és pont most mondták, hogy nem ajánlott a motorral tovább menni, és érdeklődtem, hogy mik a lehetőségek. A telefon másik végén türelmesen végighallgatták a mondókát, majd egy éles kérdés hangzott el: “akkor tehát önerőből ment be a BMW szerviz -be, és nem lerobbant?”. Vesztemre rávágtam, hogy igen; mire a másik végén az jött, hogy hát erre nem vonatkozik a biztosítás, csak lerobbanásra, de talán tudnak kivételt tenni. Na, itt elindult nálam a függöny lefelé, közben a szerelő szólt, hogy jöjjek ki vele, beszéljünk. Kvázi lecsaptam a telefont, és ugrottam.

Félrehívott úgy, hogy az irodából nézve ne legyünk szem előtt, majd belekezdett: “Ezzel a motorral nem hogy Montenegróig, de semeddig se kellene menni.” kezdett bele, majd folytatta, hogy a csapágy bármikor megállhat, nem tudja előre megmondani, hogy mikor, de azt sem, hogy pontosan melyik csapágy. Ami biztos, hogy a javítása nem kis munka, minimum 2 nap, és utána még attól is függ, hogy mikorra kapnak alkatrészt, ráadásul a legközelebbi szabad időpont az mintegy 3 héttel későbbre van ekkora munkára. Viszont nem is nagyon ajánlja, hogy velük javíttassuk, mert a csapágycsere indokolatlanul sok munkaköltséget okozna, így okosabb lenne szerezni bele egy használt váltót, és betenni.” Körbekérdeztem az összes BMW szerviz -t, az ismerősöket, és a nem hivatalos szerelőket is, de csak Zágrábban van egy darab váltó, és ott sem tudnának fogadni pár héten belül” … Nem vacakolt sokat, túl akart esni a rossz híreken, így kvázi egy szuszra öntötte a őket, majd kicsit lazította: “De nyugi, pár év múlva nevetsz majd ezen az egészen! Ráadásul Split nagyon szép város, rengeteg turista jön ide, és a tömegközlekedés is nagyon jó! Keressetek itt egy szállást, aztán intézzetek egy trélert, amivel hazaviszitek a motort, otthon pedig mehet bele a használt váltó, ami meg benne van utána ráérsz javíttatni. A motor nyugodtan maradhat itt a műhelyben amíg ideér, kedvezményes áron eltároljuk bármeddig. Egyébként Görögországig mi vagyunk az utolsó BMW szerviz, Montenegróban nincs egy sem.” Kissé bent akadt nálam a levegő, de ami kijött az is még csak a ragaszkodás hangja volt: “De nekünk ma estére kifizetett szállás van Montenegróban. Ez a nászutunk, le kell oda jussunk!” – Erre elmosolyodott, barátilag megveregette a vállamat, és hozzátette: “Fiatalok vagytok még, sokat kell még tanulnotok! Szállást nem szabad előre kifizetni. Ez a motor életveszélyes, de a Ti döntésetek, hogy mit csináltok. Én mindenesetre nem ajánlom, nagy baj lehet belőle, ha kanyarban áll meg a kerék, és emiatt baleseteztek!” — Na, ebbe belegondolva, itt tört el bennem valami. Az eddigi összes remény, bizalom a BMW -ben, az elpusztíthatatlan motorban, a stabilitás érzése, és a “megoldjuk!” életszemlélet kártyavárként dőlt össze. A lábon maradásért kezdtem el küzdeni, és a menyasszonyomra támaszkodni. Halkan még jöttek a kérdések, hogy “de nem lehetne valahogy rendbe tenni?” “Mi van ha nem is olyan nagy a baj?”, amiket nagyjából eleresztett a szerelő a füle mellett, és atyai stílusban folytatta: “Menjetek, igyatok szemben egy kávét, és gondoljátok végig a lehetőségeket. Szemben az ott egy jó kávézó, ajánlom, üljetek ott le egy kicsit, de attól a motoros nadrágtól szabadulj meg, hiszen megsülsz! Nézd a menyasszonyodat, milyen okosan már rövidnadrágban van, öltözz át te is, sokkal jobb lesz úgy!” – Férfiasan bevallom, hogy ekkor már a könnyekkel, és a lábon maradással küzdve csak annyit tudtam mondani, hogy oké, jó lesz így is, köszönjük, és kiléptünk a sorompó felé, ahol az összerogyást megelőzvén a sorompóval szembeni BMW szalon üvegfalának dőlve próbáltam úrrá lenni a helyzeten.

Kis tanakodás és mély lélegzetek után Annám noszogatott, hogy menjünk át az út túloldalára, a kávézóba, és együnk valamit, jobb lesz úgy.. Ezért aztán felkerekedtünk, és beültünk az “pizza&cofee” feliratokkal ellátott, egyébként csak mérsékelten bizalomgerjesztő helyre. … A történetnek itt még koránt sincs vége, viszont ez a bejegyzés is jó hosszú lett, ezért innen folytatom hamarosan! 🙂 Stay Tuned!


Egy lerobbanásos nászút története – első rész 2

Közel 13 évnyi motorozás során (melyből 11 éve nagyobb motort is hajtva, messzebb is merészkedtem az országhatártól) ezidáig egyszer sem fordult elő, hogy valahol a gép úgy cserben hagyjon, hogy a motort szégyenszemre tréleren kelljen hazahozni. Nos, ez a jég az elpusztíthatatlannak hitt, örök darabnak becézett bajor rettenettel (BMW R1150 RS) jelentem: megtört, lerobbantunk! Aki követi a blog facebook oldalát, az értesülhetett róla, hogy az előző bejegyzésben taglalt új korszakot hozó BMW-vel egy szép nagy túrára készültünk ebben az évben, melynek célja a Fekete Hegyek országa, azaz Montenegró volt. Nem kisebb apropóból, mint az esküvőnket megelőző elő-nászút kapcsán kerekedtünk fel, és céloztuk meg az otthontól közel 1200 kilométerre fekvő Dobra Voda tengerparti városát. Nászút ide vagy oda; motorral terveztük az út megtételét, majd ott kis gyalogtúrákat, és nagy tengerparti pihenéseket terveztünk a 11 napos útra. Nos, ennek egy része végül is megvalósult, de korántsem úgy, mint ahogy terveztük. Augusztus eleje ugyan már messze van, de csak mostanra sikerült az eset kapcsán annyira lehiggadni, hogy nyugodtan tudok róla írni, így fogadjátok szeretettel a csúfos lerobbanásunk történetét, minden részletével.

grob3
(Az eredeti elképzelés elnagyolt tervezete – nagyjából 3000 km-es túra)

Az esküvőre készülődés hajrája előtt kb fél évvel korábban még jó ötletnek tűnt eltűnni 11 napra pihenni a legnagyobb hajtás előtt közvetlenül, ám az Augusztus elsejei időponthoz közeledve egyre kevésbé tűnt lazaságnak ez az elképzelés. Bár a szervezést bőven idejében elkezdtük, és a túrára is csak sikerült összedobálni a cuccokat, de nem volt egy nászmenet. Útvonaltervek és napi beosztás most nem készült, ám a montenegrói szállást nagyjából 2 hónappal előtte lefoglaltam. A terv úgy szólt, hogy első nap lemegyünk ameddig csak tudunk, Zadar vagy Split magasságáig, egy fenékkel, ott alszunk egyet valahol, majd a Horvát tengerparton kényelmesen motorozva lemegyünk Dubrovnikba. A szerelmesek városában keresünk egy szállást, kicsit felderítjük, majd másnap irány Montenegro, és Dobra Voda városában a tengerparti szállásunk nászutas lakosztálya. (De legalábbis a legszebb, tengerre néző szobája) Ehhez ugyan kellett 40% előleget is fizetni a szállásra, dehát ugye „mibaj lehet?“, szépen ki is fizettük egy internetkártyáról. (Ez még később fontos lesz) Innen pedig csillagtúrázgatás, pihengetés, gyalogtúrázás, majd valahogy haza.

Az előző bejegyzés és ezen túra indulása között addigra nagyjából 2600 kilométernyi közös motorozás volt a hátunk mögött az új vassal, így többé-kevésbé már megismertük. Kardános boxer a drága, aminek egy saját lelkivilága van, és saját technikája (véleményem szerint), amitől kényelmes lesz a motorozás, és nem rángatózás a 95 lóval a feneked alatt. Meg kellett egymást ismerjük, amihez ez a 2600 bemelegítő kilométer szerintem elég is volt. Egy kellemes kis példa erre például ez a rövid kis videó, amit épp kameratesztelés célzattal készítettem:

Így pakoltuk fel a gépet előző nap, Július utolsó napján, és indultunk el másnap, szombaton. A terv az volt, hogy a gyors lejutás, és első nap minél nagyobb táv megtételének reményében autópályán megyünk, így mind Magyarországon, mind a Horvát határt elérve, gyönyörű időben pályáztunk. Egészen a Horvát autópálya első cirka 50 kilométeréig még forgalom se nagyon volt, így nyugis tempóban, folyamatosan haladva tudtunk jönni, élvezni a kényelmes ülést, a relatíve jobb szélvédelmet (a Hondához képest), a kevesebb rezgéseket, és az intercomunk nyújtotta lehetőségeket (zene+beszélgetési lehetőség). Aztán egyszercsak utolértük a forgalmat, és a kvázi feltorlódott kocsisort, akiket kerülgetve haladtunk tovább, ekkor már mérsékelt tempóban. – Az itt felhördülőknek jegyezném meg, hogy míg a klímás autóban ücsörögve kellemes hőmérsékleten, csendes környezetben beszélgetve evéssel és ivással vegyítve elvan az ember az autóban, addig a motoron nem ilyen örömteli a lassú tempó: egyensúlyozol a 350 kiló fölötti ösztömeggel, küzdesz a tűző nappal, és se inni, se enni nincs esélyed. De nincs is ezzel semmi gond, csak egy: nem állok meg 🙂 – avagy csak pihenőben, ahol “el is vesztem” az álló autók mellett óvatosan elgurulással összeszedett előnyömet. Így a jó.


Indulás előtt közvetlenül, teljes felszereléssel.

Karlovac magasságában az egyik fizetőkapunál a betonterelők közé behajtva valami furcsa zajra lettem figyelmes, bár eleinte ügyet se vetettem rá, gondolván, hogy a mögöttünk jövő autóból jön. Ahogy előrébb álltunk, akkor hallottam, hogy a mi fordulatszámunkkal együtt változik a zaj… Gyorsan ki is rántottam a sisak kábelcsatlakozóját, és ez után elég hamar egyértelművé vált: a zaj tőlünk jön. Kopogó / csattogó zaj volt, teljesen véletlenszerű előfordulással. A fizetőkapu után rögtön félreálltunk, sisak le, és a motort körbefülel: váltó/kuplung magasságából érkező igen hangos fém a fémet kalapáló hang volt, ami a kuplung behúzásával elcsendesedett. Na, ekkor volt az első talajkirántás alólam.

Ott álltunk Karlovac magasságában, Horvátország közepén, egy ismeretlen kopogó hanggal úgy, hogy még csak a túra elején voltunk… Szombat koradélután volt, így szerelőhöz már esélytelen volt elvinni a gépet, ráadásul a navigációval csak szakszervízeket tudtam hirtelen keresgélni, amikből a legközelebbi visszafele, Zágráb felé volt. Útbaeső, de legalábbis nem kitérővel számolós szervízként Splitben láttam egyet, röpke 320 kilométeres távolságra, tehát nyitva lévő szervíz felkeresése esélytelen volt. Úgy döntöttünk, hogy folytatjuk az utat, hátha nem annyira vészes a kopogás, nameg sebességi fokozatban még nem tudtam ellenőrizni, hogy van-e, így inkább tovább mentünk, Split felé.

A továbbindulás után sokáig próbáltam tesztelgetni a gépet, hogy mikor nagyon és mikor kevésbé hallható a zaj, ám nagyjából 50 kmh fölött a szélzaj minden esetben elnyomta; így autópályán haladva nem sok lehetőségem nyílt vizsgálódni. Bár a pályán száguldás nem tartott sokáig, ugyanis hirtelen meglett a magyarázat az eddig szinte üres pályákra: mindenki a tengerhez vezető maradék párszáz kilométeres dugóban állt. Így tehát az út hátralévő részét autók között, mellett lassan csorogva hol 30 hol 80 km/h-ás sebességgel tettük meg, végeláthatatlan és szűnni nem akaró dugóban. Minden egyes pihenőnél fülelgettem a gépet, és sajnos javulást nem lehetett tapasztalni, ellenben hangosodott a zaj, és lassú tempónál, például kettesben gurulva érezni is véltem a lábtartón egy plusz, elszórt rezgést. Így érkeztünk meg este 8 óra magasságában, legkevésbé sem boldogan Split városába.


Az a bizonyos zaj…

Mivel nem akartam sokat kanyarogni a városban ilyen zajjal (nem akartam kipróbálni milyen, ha egy kereszteződésnél elszáll a váltó), ezért a főúton kicsit tovább haladva Makarska irányába, túlmentünk Spliten, és a legvégén kanyarodtunk csak le a főútról egyenesen a tengerpart irányába. Így lyukadtunk ki Split Stobreč nevű elővárosában. A tengerpartra leérve, és az első “SOBE” feliratot meglátva félreálltunk, letettük a motort, és nekikezdtünk szállást keresni. Az első próbálkozás nem volt túl pozitív: szállásuk már nem volt szabad, és a kérdésre, hogy hol találhatunk még üres szobát, az volt a válasz, hogy a környéken valószínűleg sehol, esküvő miatt. Ettől függetlenül pár utcával feljebb mégiscsak megpróbálkoztunk a következő “SOBE-Zimmer” felirattal ellátott háznál, és már találat is volt: Némi alkudozással egész jó áron kaptunk is rögtön egy légkondis, wifis szobát.

Este a teljes K.O. előtt (mégiscsak letoltunk 750 km-t motoron, egy nap alatt), átterveztük a következő napokat. Megnéztük, hogy a szállásunkat jól választottuk, mert csupán 5 km-re volt tőle a szervíz, ami hétfő reggel nyitott. Úgy döntöttünk, hogy ezt mindenképp megvárjuk, és addig sehova se megyünk a motorral, tehát a dubrovniki séta és éjszaka kiugrott a programból, ám a terv az volt, hogy hétfőn mindenképp le kell jussunk a Montenegrói szállásunkra, hiszen az már részben kifizetve vár minket hétfő estétől. Ennek tudatában rendeltünk el vasárnapra egy kellemes pihenőnapot, amit egyedül a szállásunk egynapos mivolta árnyékolt be: reggel közölte a szállásadónk, hogy sajnos csak egy éjszakára volt szabad szobája, és következő éjszakára már foglalt. Így délelőtt neki kellett induljunk a környéket gyalog bejárni, hátha találunk szállást. A környék összes “Sobe / Zimmer” lehetőségét bejárva vagy túl magas ár, vagy pedig teltház miatt álltunk tovább, mígnem a helyi túristainformációban szolgáltak nekünk jó hírrel: van occsóért szabad szoba. Pár perc múlva jött is értünk a szállásadónk.

Nos, többé-kevésbé sikeresen kommunikálva a hölggyel megbeszéltük, hogy nincs autónk, és a motorunkat is csak kis távra mozgatnánk, így először elfoglalnánk a szállást, megnéznénk, hová lehet letenni, és majd csak akkor hozzuk át. Neki is indultunk gyalog, és ahova vezetett minket, az maga volt az álom! Egy kívülről félkész, vakolatlan, terasza burkolatlan és korlátok nélküli épülethez vezetett minket, ahol már korábban is próbálkoztunk a csengővel, csak akkor sikertelenül. Az épület felső két szintje még nem volt kész, csak az “alsó” szint üzemelt (ehhez is másfél emeletnyi lépcsővel feljutva), és itt is csak két szoba. Az épület másik fele valamint a felső szintek még építési területek voltak. A “SOBE **” felirat a bejáratnál nem volt túl bizalomgerjesztő, de ami aztán fogadott minket…….

   
K
ilátás az erkélyről, kilátás a bejárati ajtótól, majd pedig egy kis naplemente feeling újra az erkélyről 🙂

Pazar kilátás; tökéletes, kényelmes, légkondis, hűtős és wifis szoba, tengerre néző erkéllyel, székekkel, napernyővel, asztallal. Hát mi kellhet még?! Még hogy két csillag?! Az ár minden esetre a két csillagra vonatkozott, így örültünk a dolognak. Igaz, a szállásadóval csak úgy tudtunk kommunikálni, hogy felhívta a nővérét, odaadta a telefont, a nővérével megbeszéltem angolul, visszaadtam, majd ugyanígy fordítva. De legalább megoldottuk. Megbeszéltük vele, hogy csak 1-2 estére maradunk itt, aminek nem örült, de kis felárral meg lehetett oldani ezt is. Ez után az előző szállás parkolójában a gépet beindítva, óvatosan csörögve-csattogva átmentem vele úgy, hogy amint lehetett, gyorsan le is állítottam… ne járjon ilyen zajjal feleslegesen. (Egyébként is úgy néztek rám a járókelők, mintha valami ronccsal érkeztem volna)

Vasárnap a plusz pihenőnap jegyében egy igen jó, egész naposat strandoltunk, bár le kell szögezzem, hogy az árnyékból éppen csak ki-ki merészkedve, nehogy pont az esküvő előtt égjünk szénné. A felismerés, hogy a tengeri cipő kimaradt a felszerelésből az első csobbanás során beütött, ugyanis a gyönyörű, és tiszta tenger sziklás partjai megkövetelik a lábbelit a vízben, ami nélkül a vízbe indulások kicsit küzdelmesen teltek (mert ugye nehogymár az esküvő előtt sérüljünk le).


Szállásunk a tengerből nézve, majd némi halraj, és végül egy kép a délutáni zord tengerről.

 Vasárnap este egy kényelmes séta után már pakoltunk is össze, hiszen másnap indulni készültünk a szervízbe, ahonnan majd tovább Montenegróba. Biztos, ami biztos, még szombaton írtam egy emailt telefonról a szervíznek, hogy mi történt, és hogy érkezni fogunk, és próbáljanak meg minket előre venni, mert gyorsan kellene tovább álljunk. Ennek tudatában nyugodtan feküdtünk le aludni, és keltünk másnap, hétfőn egész korán. Összepakoltuk a maradék cuccunkat is, felmálháztuk a motort, elköszöntünk a szállásadónktól, felültünk a gépre, és a lehető legóvatosabban elindultunk az  5 kilométernyi távolságban lévő hivatalos BMW szervízbe……

Innen pedig folytatás következik, hiszen ez a poszt már így is épp elég hosszúra nyúlt. 🙂 Stay tuned!