Címke szerinti archívum: motoros túra


Évfordulós motoros túra #2. Alpesi hágózás

A V-strom előző posztban leírt kalandos beszerzése után kicsit kapkodó üzemmódban értem haza, hiszen a kalandoknak hála jócskán késésben voltunk. Bele is csúsztunk az ebédidőbe, és bár nem így volt tervben, csak leültünk még egyet családilag ebédelni. Közben a fejem már kicsit a napokkal korábban eltervezett útvonalon pörgött, hogy mi az, ami még a késés miatt vajon beleférhet.
Pár nappal korábban kicsit bújva az internetet találtam leírást pár olyan útba ejthető hágóról, amiket még eddig nem ismertem (például itt: 1 és itt: 2, amikből összeállítottam egy autópályával kezdődő, de hágót hágóra fűző útvonalat egészen a Mariazellhez közeli szállásig. 316 km, nettó 5 óra 42 perc a terv szerint, ami miatt egyre gyakrabban néztem az órámat, és szőttem a gondolatokat, hogy bele fogunk-e férni sötétedésig.
(((SPOILER: Nem.)))

Motoros-apai beszélgetések, motormegszakértés

Ebéd után érzékeny búcsú következett a gyerekektől és az egyszerre több minden miatt aggódó szülőktől – mégiscsak két korának megfelelően eleven gyerkőc lesz velük egy hétvégén át, akiket ráadásul egy jó nagyszülőkkel-állatkertezésre is alaposan felbújtottunk. Az elindulás utáni pillanatától aztán nekem is aggodalommal telítődtek a gondolatok: ott ültünk a csodás feleségemmel egy szinte új és erős és karakteres, ám számomra még ismeretlen motor nyergében, és indultunk el kettesben, anya-apa, délután, késésben egy ausztriai motorozásra, ahol már szintén években mérhető, hogy mikor jártam utoljára. Na, ha valamikor, akkor most nem volt szabad hülyeséget csinálni!
Az M85-ös útra érve gyorsan le akartam tudni a magyar szakaszt, így gondolatban a telefon kijelzőjén megjelenő “várható érkezés” perceivel verseyeztem – úgy, hogy percekkel az előtt még magát a telefont applikáltam a műszeregység felé, több-kevesebb sikerrel. Nem múlt viszont az a gondolatcunami, hogy valamit most elszúrok, akkor még csak emlékezni sem fog ránk, a szüleire a fiunk és a lányunk is csak alig-alig… Ijesztő és rémisztő. De azt gondolom, hogy egy kétgyermekes apukától legitim gondolatok, ez a motoros túrablog pedig szintén felnőtt már ilyen gondolatokhoz, mégiscsak 17 éves (!!!).

Gyorsan túl akartam lenni a magyar szakaszon, mert az utóbbi években úgy éltem meg a hazai közlekedést, hogy egy régi mottóm pont az ellenkezőjére vált az évek alatt.
Évtizedeken át minden emailem aláírásában ez szerepelt: “A gépjárművezető nem ellenség, a közúti közlekedés nem háború, ebből következően a helyváltoztatás nem túlélési gyakorlat!”. Mégis most úgy érzem, hogy ugyanezen idő alatt Magyarországon sajnos drasztikusan romlott a közlekedési morál, és igenis túlélési gyakorlattá változott a közlekedés, pláne két keréken. Örültem is, amint a határhoz értünk, mert úgy éreztem, hogy ezzel egy veszélyforrás letudva, egy nyugodtabb közlekedő tömegbe érkeztünk, de az aggodalom még mindig ott volt bennem, hiába az addigra már megtett nagyjából 100 kilométer.

A tervezett útvonal — 4-5 hágót ráfűzve

A motorral hamar összeszoktunk. Mindenhol egyenletesen (és nagyon) húz, a gyorsváltóval élmény pakolászni felfelé a sebességeket, amik viszont nekem kicsit rövidek is. Persze, offroadon lehet jól jön a rövid váltó, közúton azért nekem furcsa volt a sok felfelé váltás. Ráadásul sokszor a hetediket is megpróbáltam (nem volt benne), annyira kívánta volna hatodik után a következő fokozatot. Sorkettes ellenére mesés hangja és meglepően kiegyensúlyozott járása volt, szinte semmi rezgés, bár némi kézzsibbadás lett azért az autópályázás után, de máshol nem volt érezhető hatása a rezgéseknek. A szélvédelem volt az, amit kicsit kevésnek tartottam, de legalább volt, és a 35 fokos hőségben, forró aszfalt fölött végül is nem haragudtam a korábban megszokottnál több szélre.
Lassabb manőverezéseknél meglepően hamar ráéreztem akár az ütközésig elfordított kormánnyal kanyarodásra is, tényleg kezesbárány! Annak ellenére is, hogy az őrülten széles kormányt teljesen elfordítva alig értem el elsőre. Fura volt, de nagyon hamar megszerethető!

Ausztriában a települések közötti rövid szakaszok a 100 km/h-s sebességi határral állandó gyorsulgatási szórakozást adtak, a települések előtt elengedett gázzal 50-ig nem túl hangosan, de mégis határozottan dübörögő motorfékezés igazi élmény volt! Hamar eljutottunk így a hegyek kapujáig, Gloggnitz-ig, ahol vettünk egy elegáns jobbkanyart a Rax Hegység majd egy balost a Preiner-hágó felé. Eddig mindig Rax felé mentem, ha erre jártam, most először viszont az egyik fenti leírásban ajánlása alapján célba vettük a Preiner-hágót.
Az Alsó-Ausztria és Stájerország határát keresztező útvonal eleinte kellemesen kanyarog a gyönyörű Rax Hegység mellett, majd pár határozott visszafordítókanyar után vált egy ütemesebb-ritmusosabb csapatásba, egy-egy szerpentines visszafordítóval tarkítva. Ez ennek a motornak a vidéke! Élvezettel húztam a stabil gázt a kanyarokban, majd gyorsítottam ki fülig érő vigyorral, V2-es motorokat megszégyenítő hangzással, kellemes, állandó nyomatékkal. Óriási volt, de valami még mindig nem klappolt; folyton ott motoszkált a gondolat, hogy nem hibázhatok, meg persze az is, hogy haladni kell, hogy sötétedés előtt odaérjünk.

Útvonal-zoom: Preiner hágó
Kávészünet a Preiner-Gschiednél

A kanyargás közepén, a két tartomány határán bukkantunk egy széles parkolóra, szélén egy hüttével. “KÁVÉ!” hangzott a felkiáltás, és álltam is ki a jókora parkolóba. Gyalog és biciklis túrázók jöttek-mentek, vidám hangulatban kávéztak/sütiztek, páran pedig a helyi buszt várták, ami épp idáig hozza ki a túrázókat (profi!!). Kávé mellé süti is dukált, de az aggodalmak ellen nem ez hatott. Fejben itt döntöttem el, hogy elengedem a betervezett útvonalat, és inkább a biztonságos élvezetre hagyatkozva kihagyunk pár hágót, amivel levesszük magunkról az időnyomást, és átengedjük helyét az élvezeteknek. De jó döntés volt!

Azt írja, hogy “isotonische Erfrischung” — hja, innentől én is izotóniás italnak hívom! 🙂

Felszabadultabban, a feszültségeket ténylegesen hátrahagyva mehettünk tovább egy módosított útvonalon, ami innen a Preiner-hágótól az Alpl-hágó és Rettenegg (Pfaffen-hágó) kitérőt és “S” kanyart jelentő iránya HELYETT a 23-as főúton Mariazell felé haladást jelentett. Na, nem lehetett panaszkodni, hiszen errefelé azt gondolom nem létezik olyan út, ami motorral ne lenne élvezetes, úgyhogy itt is fantasztikusat motorozva 19 óra magasságában érkeztünk meg a Sankt Aegyd melletti szállásunkra.

Aki szokott Mariazell felé motorozni, annak jól ismert lehet ez a településnév, hiszen általában ezt meglátva tudja az ember, hogy most jönnek a jó kanyarok. Pont ez járt az eszemben, amikor lefoglaltam a “Reiterbauernhof MAHO” nevű gazdaságban egy gyönyörű szobát. Ahogy a nevéből is sejteni lehet, ez egy lovas hely, a szállás körül istálló és legelésző lovak mindenhol, illetve az általuk is árasztott végtelen nyugalom, a főúttól picivel távolabb. Isteni!

Kilátás az erkélyről

A becsekkolás és cuccunk lepakolása után kerestük fel a meglepően gyorsan, ám annálinkább osztrákul beszélő szállásadónkat, hogy közeli étterem tippeket kérjünk tőle. Namármost a német nyelvben eléggé otthonosan érzem magam, munkanapjaim jelentős részén németül kommunikálok, mégis erősen asztalba kapaszkodós volt a lelkesen mesélő, kedves úriember minden szavának megértése. Tanácsadás és lelkesedés pedig volt: az étterembe is motoros nadrágban és kabátban indulást látva bőszen mesélte a nemrégiben történt bazinagy esését a robogójával, és mutogatta a szinte még friss (nem kicsi) sebeit kezén-lábán. Az “Áhh, dehogy kell kabát!”-nál azért átjött a szarkasztikus önkritika hangja,
nyelvjárás ide vagy oda.
“Ugye hogy ugye?!” jellegű vállveregetés, és már pattantunk is motorra a sötétedésbe burkolózó istállók és hegyek között, hogy még a konyha zárása előtt odaérhessünk a “Gasthof Gschoadwirt”-be (ezt mond ki hangosan és gyorsan!). Igazi jó kis osztrák, motoros étterem, parkolójában egy szikla tetejére kiállított öreg motorral a 21-es út mentén, az igazán kanyargós szakasz kapujában, 10 kilométerre a szállásunktól. Egy kellemes, koraesti forgalommentes kanyargás után éppen 1-2 perccel a konyha bezárása után érkeztünk (hoppá, vagy félreértettük az öreget, vagy 1 órával korábban zár, mint mondta –utóbbi!), de pár percen belül mégis ehettünk egy-egy jó osztrák Knödelt, mindenféle káposztával, hála a korrekt és vendégszerető hozzáállásnak.

Szinte a motor melletti asztalnál ülve vacsorázás közben is lehetett gyönyörködni a motorban, ami leginkább oldalról élvezetes, mintsem elölről, a gnóm és pici lámpáival. Miközben ott ültünk, jöttek-mentek vendégek, akik közül csak mi voltunk motorosok, mégis volt olyan, aki alaposan elidőzött a vas mellett, és körbesétálva nézegette. Arcára írva hasonló lehetett a véleménye, hogy oldalról szép ez igazán, mert a motort elölről megnézve leginkább a meglepődés volt az ürge arcán. Nem csoda… Időközben besötétedett, így alaposan telepakolt gyomorral indultunk vissza a lovak felé a paripával, és itt tudtuk meg, hogy ez a furcsa lámpa nem csak csúnya a motoron, de kanyargós szakaszon kifejezetten kevés is. Kanyarok előtt fékezve, ahogy az első villa összeült, és enyhe bólintásba kezdett a motor, máris csak közvetlenül előttem világított, hiába a reflektor kapcsolgatása, és ott is egy annyira keskeny sávban, hogy a kanyarokban eléggé mérsékelten láttam. Így kellett este is sportosra vennem a figurát: kanyar előtt intenzív fékezés, majd a fékek felengedésével bekukucskálás a kanyarba, majd annak eldöntése, hogy kell-e még fékezni, vagy jöhet a stabil gáz. Hát… valamelyik tesztben kifejezetten dicsérték ennek a lámpának a fényerejét – kétségkívül erős a fénye, de az tuti, hogy a teszten nem sokat kanyarodtak sötétben, mert ez a keskeny fénycsík aligha nevezhető jónak.
Igaz viszont ami igaz, hogy így kellően frissen tartott a szállás felé vezető 10 kilométeren az adrenalin, nameg amikor nem kanyarodtunk, akkor pompás fényárban úszott az út előttünk. Mind a 200 méteren – amennyi egyenes van ugye az Alpok ezen szakaszán…

Szemből nem annyira JUHú

Innen folytatom a terv szerinti mesés szombattal, és a hiánypótló vasárnapi hazaúttal!

Stay Tuned!


Motoros Kalandtúra a Zemplénben

Kettő évvel ezelőtt, még javában egy viszontagságos házfelújítás -még talán kevésbé vészterhes- időszakában volt, hogy a BMW-vel másodjára is részt vettem a Motoros Kalandtúra elnevezésű versenyen,a Bükkben. Részben ex-hazai terep révén elég jól is sikerült, és akkori csapattársammal el is hoztuk a második helyezést. Aki nem ismerné: ez egy különleges motoros tájékozódási verseny, ahol két motorból álló csapatokban kell megfejteni a furfangos és csibész itiner alapján az útvonalat, és bejárva megválaszolni pár mégcsibészebb kérdést, lehetőleg hiba nélkül. Mármint a távban sem szabad hibának lennie, ez benne a nehéz.
Szóval most két év után újra megrendezésre került (a XI. Motoros Kalandtúra), és régi jó baratommal, Ádám ‘bátyámmal’ beneveztünk, hogy én az MZ, ő pedig a TDM 900-asa nyergében teljesítsük a megfelelő távot a Zempléni hegyek között. Mindezt egybekötöttük a családi nyaralással, mert a korábbi ilyen túrák során is olyan szép helyekre jutottunk el, hogy oda aztán mindig elmentünk a családdal is. Így aztán Győrből utánfutón jött eddig az MZ.
Őszintén szólva kicsit tartottam a dologtól, hiszen mégis csak 250 km körüli távra lehet számítani, és mivel gyakran meg kell állni töprengeni, nézelődni, ezért végtelenül sok indításra számítottam. Namármost önindító híján ez nem csak a motornak, de nekem is izgalmas kihívásnak hangzott.

A rajtnál várakozás a 8.25-ös indulásra

Reggel 8.25-kor startoltunk, és rögtön az első 100 méteren benéztünk egy tűzcsapot. “-Tényleg ott volt? – Tényleg!” hangzott el a rövid de velős párbeszéd az első visszafordulásunk során. “Hűha, erős kezdés” – gondoltuk. Ádám ment elől, az ő motorjának km órája lett a mérce, így neki kell vigyázni a plusz kilométerekkel – ezért aztán én szaladtam vissza megnézni azt a drága tűzcsapot, aminél balra kellett volna fordulni.
Az itiner extra csibész volt: mindketten kaptunk egy-egy lapot, amin a pontok nem egymást követve jöttek, hanem teljesen összekeverve, ráadásul hol az Ádámén, hol az enyémen volt a következő. Hosszú napra készültünk. 🙂
Rengeteg élményt adott a túra, eszméletlenül sokat nevettümk, csaptunk fejhez vagy éppen ámultunk. Arról nem is beszélve, hogy hány jó arc motorossal beszélgettünk spontán, és meglepődött helyivel hol magáról a rendezvényről, hol az MZ-ről.
Ja igen! Mintegy 44 csapat indult, csapatonként két motorral, szóval az egész környéken mindenféle ossze-vissza bolyongó és furcsa motorosokat lehetett látni.

“Hány tűzcsap található a településen?” kérdésnél, ekkor még mit sem sejtve.

Élményekből viszont annyira sokat gyűjtöttünk be, hogy csak egy párat emelek ki:
“- Hány tűzcsap van a településen? ” szólt a feladat, és be kellett írni a számot. “Biztos nem lesz itt sok utca, de benézek mindbe!” mondtam, és elindultam felderíteni, amíg Ádám talált egy árnyékos megállót az út mentén a település elején. Jó ötletnek tűnt mindaddig, amíg be nem értem a település központjába, és meg nem láttam a szana meg széjjel szerteágazó utcákat. Persze még ekkor sem adtam fel, a piros MZ-vel, vööőömtömtörömtömtömtöm módon alig feltűnően elkezdtem számolni a tűzcsapokat. Aztán 7-nél mondtam azt, hogy ez nem fog menni, és visszaindultam. Eközben Ádámmal félreértettük egymást, és ő továbbindult, így összetelefonálva a település végén talalkoztunk. Nagy fejvakarásban úgy döntöttünk, hogy csak az útról látható tűzcsapokat írjuk be, az is éppen 7 volt, aztán a következő feladat: “Milyen házak között haladtál el?”… Affene, ezt nem néztük!
Akkor én megint vissza, vööőömtömtörömtömtömtöm, a helyi kocsma előtt ezúttal már talán negyedjére elhúzva megpillantottam a RendezvényHÁZ és a Műszaki ÁruHÁZ feliratokat, így egy árnyékos parkolóhelyre gyorsan be is álltam, tollat ragadtam, és felírtam a választ, majd visszaforudlva elindultam. Ekkor már éreztem a furcsa tekinteteket a kocsma felől, és egy “gyere már, ezt nézd meg!” invitálást is a terasza felől, de ekkor belém hasított az ötlet, hogy talán van sorszám a tűzcsapokon, és az segíthet, így gyorsan félre is álltam, mert ott volt egy tűzcsap. Körbe sétáltam (sisakban, neonos motoros kabátban), de kopott volt, alig lehetett bármit is látni rajta, de talán volt ezen régen sorszám, jó az ötlet! +10-en figyeltek ekkor már a kocsma előtt. Hopp, a tükörben a kíváncsi tömegen túl megláttam még egy tűzcsapot, na tuti azon lesz a sorszám, hátra arc, vööőömtömtörömtömtömtöm a furán néző tömeg előtt, és tőlük kb 50 méterre megint megálltam tűzcsap mustrára. Persze, hogy kopott volt!
Na, gondoltam akkor megyek vissza Ádámhoz (6. alkalom a kocsma előtt, már senki se lehetett bent), talán lesz még útközben tűzcsap, megnézem azt is. Volt, aki már szurkolt és valamit kiabált, de a tömtömtömtörömtől nem hallottam. Tényleg volt még tűzcsap, de sorszám azon sem volt, így maradt a 7 a papíron.

Árnyék! Jó hangulat 🙂
“Mekkora a híd?” kérdésen töprengés. – Elég egyszerű volt a válasz, amint megláttuk a következő táblát: “Kis híd”
1. szakasz utáni pihenőn a Nagyvasak között
Illik a sorba, nem? 🙂

Egy másik jó pillanat:
Egy ideje már kerestük az út mentén a “Hol vásárolhatsz élelmet, ami segíthet a Babaváró program sikereiben?” kérdésre a választ, majd nagy örömmel és homlokcsapással álltunk meg a Gólya Csemege előtt. Innen ismét egy feladvány következett, a “Mi van az Albók alatt?” kérdésre kerestük választ, viszont egy nem várt körforgalomhoz ertünk, és bizony az Albókos kérdés után egy iránymutatás következett, miszerint a 3458. kijáraton kell majd egy körforgalmat elhagynunk. Na, így itt zavarba is estünk, mert akkor ez vagy nem az a körforgalom, és “egyenesen” kell továbbhaladnunk, vagy elnéztük az Albókos kérdést. Na, nem maradt más előre mint a hátraarc, és ismét vegigjártam a Gólya Csemegéig a távot, 200%-ban figyelve minden táblát. Albók nem volt köztük. Ádámhoz visszaérve bementem a benzinkútra, aminek árnyékában várakozott, és feltettem a kutasnak a nagy kérdést. Persze előtte egy kis felvezetéssel, hogy valszeg furán fog hangozni a kérdésem, de épp egy ilyen játék zajlik itt, de nem igazán volt meglepődve. Nagyjából szemrebbenés nélkül válaszolt, hogy Albók a következő településen van az “ahol a szív a viznek szalutál” településen (Nagyhalász – hohohohorgász), és van ott egy salakpálya is, valószínűleg az lesz a válasz. A szemrebbenés nélküliségben kicsit az is benne volt, hogy ezt ma már valószínűleg kérdezték tőle. Talán nem is egyszer, és talán még nagyon sokszor fogják is. 🙂
Igaza volt, Nagyhalászon ott volt a tábla, amin az Albók tó felirat állt, közvetlenül alatta pedig Nagyhalász Speedway Ring felirat szerepelt. Bingó!
Úgyhogy tényleg a következő körforgalomnál kellett a 3458. kijáraton, azaz éppen balra kanyarodni! 🙂

Füzér vára + naplemente + töretlen jókedv. A bal lábam itt már picit kezdett fáradni

Így és ilyen karikákkal lett nekem a táv végül közel 300 km az MZ-vel, amit teljesen hibamentesen teljesített! Azaz egy baki volt csupán:itt derült ki, hogy a benzincsapon a tartalék állás valszeg ismét eltömődött, így alig 100 méterre egy benzinkút előtt kifogyott a benzin (a 250. kilométeremnél). A jó öreg megdöntéses technikával sikerült még egy karburátornyit összeszedni, és éppen a kútig elgurulni, de ezt leszámítva semmmiféle hiba sem volt a géppel! Pedig minden egyes megállásnál rögtön le is állítottam, hogy lehessen tőle beszélgetni, majd pedig mindig újraindítottam. Nagy szerencsémre mindig pöcc-röff volt, de a nap végére így is rendesen éreztem a bal lábamat… (párszáz indítás szerintem megvolt a nap folyamán)
Büszkén értünk be este 7 után a célba, és igazi sztárként, már-már rivaldafényben parkoltam le a vasat az gyönyörű túragőzösök között. Mindenki minket nézett. 🙂

Örülés és motorsereg a célban – placc közepén alig feltűnően az MZ

Az eredményhirdetésnél a 10. helyezésünknek örülhettünk – azért volt benne hibánk, amit már a gyerekekkel együtt hallgattunk mindannyian,egy gyors vacsorát követően. Beszélgetésre sajnos így már kevés idő és erő maradt, pedig haj’ de jó lett volna még ezzel az őrült de nagyon is jó fej motoros közösséggel kicsit dumálni az élményekről… De már nem bírtuk. Reméljük jövőre összejön!

((((Az utolsó képen a leányzó -némileg szándékosan elmosódottat választva- az a kislány, aki az előző blogpost, a nászutas sztori idején még csak talán gondolat volt… Hipphopp, 7-8 év, és már itt is a következő blogpost! Nosztalgia a javából, ahogy az MZ is, de lehet lesz is folytatás)))


A főattrakció, Stelvio meghódítása – Dolomitok túra 3. rész

4. nap: Pihenő helyett Passo dello Stelvio
Lenyűgözően csodás tájra ébredve úgy terveztük, hogy a mai napot pihenéssel fogjuk tölteni. Ki is találtuk, hogy kinézünk a közelben valahol egy libegőt, majd oda elmotorozunk, libegőzünk, kirándulunk, visszajövünk, és pihenünk. Egy gond volt ezzel a tervvel: nem láttunk a közelben sehol sem libegőt.


Ez a táj ébresztett minket. – megszokható!

A reggel hangulatát még fokozta a házigazdák áradó kedvessége és a terülj-terülj asztalkám, amit reggelire kaptunk. Megérkezés után este jól megbeszéltük velük kézzel-lábbal, hogy sokáig fogunk aludni (helyi szleng szerint durmító-zni), és hogy csak későn jövünk reggelizni, így kvázi utolsóként (a kb 5-6 szobányi vendégből) érkeztünk az étkezőbe. A svédasztalos reggelin olyan sonka had vonult fel, amiket eddig mi nem is ismertünk. Különleges olasz sonkák, sajtok, gyümölcspürék és joghurtok, plusz persze a hely pecialitása: almalé, frissen préselve. Itt jegyezném meg, hogy ott úgy termesztik az almát, mint nálunk a szőlőt: meredek hegyoldalba is ültetve, sorokba szedve, sűrűn, felfuttatva, és brutális mennyiségű terméssel. (lásd fotó 🙂 ) Nem mellesleg kerítések nélkül, minden létező négyzetméteren alma, alma és alma, elképzelhetetlen mennyiségben.

A bőséges reggeli, és az “uno é due tojás”, valamint fali képen elmutogatott rántotta magyarázás után próbáltunk tippet kérni környező libegőkről, de inkább csak a wifi jelszót mutogattuk el activity-ben, hogy aztán neten megnézhessük. Nem volt egyszerű egyik feladat sem, ugyanis bármilyen keresőszóval próbálkoztam, nem talált semmit. Így végül azt mondtuk, hogy majd csak találunk valamit, de menjünk már! Motorra fel, és indulás!
Hogy merre? … Hát, amerre süt a nap, és szép a táj! Így választottuk meg az egyik kereszteződésnél a jobbra irányt, ahol korábban balról jöttünk, bőven dél körül járva már.
Navit nem is kapcsoltunk, egyszerűen csak motoroztunk a környéken arra, amerre jól esett, és úgy gondoltuk, hogy ha megunjuk, akkor haza, és pihi… Mégiscsak pihenőnap van!

Amikor megéheztünk, ismét célba vettünk egy Spar-t, ám itt grill rész nem volt, helyette szendvicseket lehetett kérni a sajtos/sonkás pultnál. Persze ismét kézzel-lábbal, mivel olaszon kívül semmit sem beszéltek, de kértünk 2-2 szendvicset, amibe brutális mennyiségű sonkát szeleteltek ezekből az itthon ritka és különlegesnek számító darabokból. Itt viszont már meg is kérték az árát, nameg éreztették, hogy nem szeretik a turistákat.
Ennek ellenére a bolt előtti padon joghurtokkal és üdítővel jól megebédeltünk, majd motoroztunk tovább, a még mindig ismeretlenbe.



Így történt, hogy egyszer csak a Passo Tonale, azaz a Tonale-hágó tetején találtuk magunkat, 1884 méter magason, kissé már hűvösben, borúsabb időben. Itt végre találtunk egy libegőt is, de eléggé borsos ára volt, és ismét kézzel-lábbal megtudtuk a kezelő emberkétől, hogy fent felhő van, és még hidegebb. Ergó semmit se látni. Na, ekkor kapcsoltuk be a navit, és néztem meg, hogy hol is vagyunk. –> “Hát dehát már fél úton a Stelvio felé!” hangzott a felismerés.

Ha már egyszer idáig eljöttünk, akkor csak menjünk végig a körtúrán, és halasszuk egy nappal a pihenőt. Mi baj lehet?!
Ezért aztán libegőzés helyett a motorra ültünk vissza, és immáron a naviba a Stelvio-kört betöltve mentünk tovább, amerre mondta.

—Kicsit hosszú lett a bejegyzés, így klikk az alábbi “bővebben… –>” gombra a folytatáshoz!—

(tovább…)


Útban Olaszország felé – Észak-Olasz Dolomitok – 2. rész

3. Nap: Melegítés a Dolomitokban
Másnap egész korán kelve (lehet volt már 9 óra is!) pakoltunk össze, és indultunk hágókon és hegyi utakon keresztül az észak-olasz Livo település felé.
A tervezés során is láttam, hogy nem mindennapi út lesz, így még indulás előtt a legnagyobbra állítottam a hátsó rugók előfeszítését, nehogy meglepjen egy leérő doboz. Jó döntés is volt; a nemsokkal az indulás előtt feltett új, kétkomponensű hátsó gumi (Bridgestone BT023)  rögtön itt a széléig ki lett használva az olasz Cortina d’Ampezzo után érkező öröm-hágózás során.

Előtte még  Tolmezzo magasságában ebédeltünk egy igazi vad-motoros menüt: A helyi Spar-ba bemenve kifosztottuk a grillpultot (rántott csirkeszárny és sült krumpli keretében), vettünk még egy kis friss fánkot, és jeges kávét, majd a parkolóban, a motor mellett a kerítésen helyet foglalva jól megebédeltünk ketten, főétel+desszert+ital menüsen, nagyjából 10 euróból, összesen. Nem mondom, volt hangulata! Ezt bátran ajánlom mindenkinek!

Kényelmesre véve a figurát gyakran megálltunk pihenni, így a következő pihenőnk egy út széli, igazi, vérbeli olasz kávézóban volt, a csapatós Passo Falzarego-hágó előtt, ahol 2117 méteren is pihengettünk egy kicsit, miután már bizonyított egy nagyot az új gumi.
Következő megállónk a Pordoi-hágón volt, 2239 méter magason, ahol kicsit ismerkedtünk a sisakkamerázás világával, és vettük tudomásul, hogy idő előtt lemerült… Ráadásul fotózni is csak ritkán álltunk meg, így erről az útszakaszról nem készült túl sok vizuális dokumentáció a Dolomitok bemelegítő hágóiról. (Utólag visszanézve derült ki, hogy amikor meg még nem merült le, akkor pedig kvázi a földet vette, mert nem volt még ekkor jól beállítva)

A Passo Pordoi után Bolzanoba beérve már készült lemenni a nap, és még egy igazán döntögetős hegyi út állt előttünk a szállás eléréséig: a Passo Mendola; így nem volt vesztegetni való időnk, és kihagytuk a városnézést.
Azt hiszem ez, a Mendola-hágó tette fel a nap során az i-re a pontot, hiszen ekkora már alaposan ráhangolódtunk a Dolomitok hangulatára. A tökéletes ütemű, mégtökéletesebb aszfaltú gyors szerpentin még némi fáradtsággal is élvezetes volt, pedig az út felétől még egy kis vizes aszfalt is próbálta kedvünket szegni. Nem sikerült neki, és fülig érő szájjal érkeztünk meg a Livo-ba, majd annak kis melléktelepülésére, Franz. Preghenába.

Ehhez hozzájárult az is, hogy a kisvárosban bolyongva kissé nehezen találtuk meg a szállásunkat, ugyanis itt utcanevek nincsenek, hanem csak egymás után jövő házszámok. Azaz egy utcán belül nem sorrendben követik egymást a házak, hanem valamilyen rejtélyes és titokzatos módon. Így történt, hogy a navi bevitt a már macskaköves, óvárosi belső utcákba, amik egyre szűkebbek és egyre meredekebbek voltak. Ekkor még bízva a naviban nekiveselkedtünk egy tényleg durván meredek, és ránézésre csúszós emelkedőnek, aminek az elején már tudtam, hogy ha itt megállok, akkor biztosan borulás lesz a vége, mert nem fogom tudni megfogni a felpakolt motort. Így aztán nem kockáztathattam egy lefulladást, inkább nagy gázt adtam, és tempósan mentünk felfele.
A szűk kis utca egy még szűkebb keresztutcába torokolt merőlegesen, hirtelen letöréssel, amivel szinte ugratva érkeztünk meg a max. 3 méter széles utcácskába, szembe pedig egy komoly támfal fogadott, így gyorsan el kellett dönteni, hogy balra vagy jobbra kívánom elkerülni az elkerülhetetlennek látó ütközést. Jobbra húzva végül sikerült a fal előtt megállni, de ezzel igen látványos belépővel szolgáltunk az arra sétálóknak, mi pedig inkább jót nevetve a csodálkozó tekinteteken (mindenki nyugodjon le, profik vagyunk!) továbbkerestük a szállásunkat, ami kis kérdezősködés után meg is lett.


Az emlegetett emelkedő a fal szemszögéből kicsit később, és a felhajtás oldaláról, sokkal később 🙂

Itt a fülig érő száj földig érő állra váltott a megdöbbenéstől: Egyrészt óriási és gyönyörű szobát kaptunk az almaföldek közepén fekvő Fraz. Preghena kisvárosban, másrészt tartozott hozzá egy hatalmas erkély is, lélegzetelállító kilátással az alattunk fekvő völgyre. Bejött a papírforma; a booking.com-on 9,8-ra értékelt, “Mesés” kategóriájú szállás valóban mindent vitt. Álmunkban se gondoltuk volna, hogy ilyen helyet kapunk, ugyanis az árfekvése magyar szemmel drága, helyi szemmel viszont kedvező/alacsony. Errefelé igen drágák a szállások, és ez a középmezőnyt erősítette a 34 Euró / szoba / éj árral.


Kilátás az erkélyről

A házgazdák valami eszméletlen jófejek, annak ellenére, hogy a közös nyelv elsősorban a kézzel és lábbal való mutogatásban merült ki. Ez egyébként megdöbbentő, mert a szállásunk előtt 10 kilométerrel még zömében németül voltak a feliratok, és németül beszélgettek a kávézókban is, a szállásadók viszont csak olaszul, valamint egyéb praktikák segítségével, de azt majd csak a következő bejegyzésből tudhatja meg a Kedves Olvasó! 🙂

A kimerítő 3. napot végül a kis település egyetlen pizzériájában zártuk, valamiféle olasz feliratokat tartalmazó kártyát lobogtatva (amit a szállásadónktól kaptunk), és így 15% kedvezményt bezsebelve. 🙂 (Nem tudtuk akkor még mire lesz jó, de csak elvittük)

Napi táv: 395 km
Teljes eddigi táv: 855 km


Életre szóló: Észak-Olasz Dolomitok motorral – 1. rész

A következő pár bejegyzésben életünk eddigi valaha legjobb nyaralásának 9 napját próbálom meg belesűríteni, a tél hidegéből a nyár -ezúttal szintén hideg- legszebb emlékeit felidézve. Így próbálok meg itt utólag egy útinaplót összeállítani idei nagy túránkról: az Észak-Olaszország, azon belül is a Dolomitok motoros meghódításáról.

utvonal(Megj: ez csak egy “látványterv”, a valódi útvonal ettől többé-kevésbé eltért)

A terv
Évek óta dédelgetett álom volt a Dolomitok Észak-Olasz szerpentinjein motorral döntögetés, aminek még itt a blogon is akad nyoma egy-egy vadabb túraterv formájában. A pontot az i-re egy tavaly/tavaly előtt érkezett fotó tette fel, amit az egyik kolléga küldött a motorjáról, a Dolomitokból. Ekkor született meg a döntés: a régi vágyat megvalósítjuk.

Az eredeti terv úgy szólt, hogy 2 hetes túrára indulunk, és szigorúan lazára véve a pihenés jegyében. Azaz napi maximum 3-400 km, pihenőnapokat beiktatva, és kényelmes szálláson a korábbi sátras elképzelések helyett, hiszen mégiscsak ez az egyetlen lehetőség pihenni a munka hajrájában.
Ezt a tervet végül egy páromnál közbejövő munkahelyváltás rövidebbre húzta, ugyanis a 2 hétnyi motorozás álma a próbaidő révén szertefoszlott. Így szabtuk át 9 napra: szombati indulás, és egy héttel később, vasárnapi érkezés. Az pont 9, a 14 helyett. Ennek kárát egy-két pihenőnap látta, valamint a távok emelése, hogy egy napba több minden is beleférjen.

A tervet mindig az aktuálisan kinézett szálláshoz igazítottam, és a szállásokat pedig a látnivalókhoz és program ötletekhez. Első szállás így Szlovéniába, a Bledi tó partjára került kiválasztásra, utána egy Észak-Olasz szállás több napra, csillagtúrázáshoz (mindentől azonos távolságra), majd a hazaútra egy útbaeső a táv felére, Ausztriába.
Akit érdekel, az itt eléri a Dolomitok túra részletes exceles kalkulációját, és itt egy majdnem befejezett “itinert” is.



1. és 2. Nap: Irány Bled, és csobbanás a tóban
Míg párom keményen dolgozott az indulás előtti napon is, addig én már szabadságon össze is tudtam pakolni a szombati induláshoz. Reggel ugyan némileg kapkodva, de nem túl korán elindultunk, Ausztria felé véve az irányt. Ausztriában úgy döntöttünk, hogy haladósabbra fogjuk a dolgot, és ezért egy 10 napos; magyar árúval kvázi azonos pályamatricát vettünk a motorra, és csapattunk dél felé. Nem vagyok egy motorral pályázós; ha lehet mindig kerülöm, de ez az osztrák autópálya nem is rossz! Kanyarok, alagutak és viaduktok váltották egymást, gyönyörű tájakon haladva, majd sajnos az esőfelhők is, egy-egy alagút végén rajtaütésszerűen megjelentek. Innentől esőbe be, esőből ki; ugyanígy az esőruhával is, egy extrém esetben az autópálya leállósávjában index mellett öltözködve a szakadó esőben. Nem volt annyira jó buli, de a felszerelésünk ismét jól vizsgázott, a látvány pedig kárpótolt.

A pályáról Völkermarkt után, Klagenfurt előtt tértünk le, és innentől a navin is kikapcsoltuk a fizetős utakat: Szlovénia következett, kellemes, tempós döntögetéssel kárpótolva az autópálya unalmát. Bledet már jól ismertük, és ezúttal a tóhoz egy közelebbi szállást néztünk ki, a kényelmes sétákhoz. Este fél 8-ra érkeztünk meg, kissé fáradtan és elcsigázva; a szállás elfoglalása után mégis elindultunk sétálni üres gyomorral, egy kis kaja reményében.

A tóparton hosszan sétálva sikerült végül több kerülővel, kopogó szemekkel egy gyrosost találni, ahol már esti fényekben végre jól laktunk. Az ez után következő kajakóma ellenére viszont még kb 1 órás séta várt ránk vissza a szállásig, ez már még annyira sem esett jól mint odafelé, de legalább szép és különleges volt: a belvárosban zajló zenei fesztiválon időztünk is egy kicsit.

Másnap szigorúan pihenés, és 11-kor kelés. A reggelit már fürdőruhába öltözve vadásztuk a sarki Merkatorban (helyi CBA), és dobozos jegeskávé valamint jóféle radlerek társaságában, direkt strandolás célra hozott strandplédünkön dögölve töltöttük a komplett napot.
Amikor ezek sem voltak elég a hűtéshez, akkor csobbantunk egyet a kristálytiszta vizű tóban, amit ugyan hegyek vesznek körbe, vize mégis kellemes hőmérsékletű. (Kvázi a Balatonnal azonos)

Túránkon egy kölcsönbe kapott, GoPro utánzatú akciókamera is volt velünk, ami az út javarészén sisakomon, itt pedig a vízben, kezemre kötve volt velem. Egyszer, ha érkezek, a 9 nap alatt felvett kb. 42 gigányi anyagot jól megvágom egy 5 perces kis részletbe. (A kölcsönért külön köszönet Rácz Árpádnak! 🙂 )
Este még egyet sétáltunk a városban, sütizés és útravaló beszerzés célzattal, ezúttal a veszedelmes, “lábtartó törő” Merkatort célba véve.

Másnapra a teljes túra egyik leghosszabb és legizgalmasabb napja várt ránk: Szlovéniából átmotorozás Olaszországba, hágókon átszelve a Dolomitok keleti hegyláncait. Minderről viszont már csak a követező bejegyzésben. (Kövess Facebookon, hogy ne maradj le!)

Napi táv: 460 km
Teljes eddigi táv: 460 km