A V-strom előző posztban leírt kalandos beszerzése után kicsit kapkodó üzemmódban értem haza, hiszen a kalandoknak hála jócskán késésben voltunk. Bele is csúsztunk az ebédidőbe, és bár nem így volt tervben, csak leültünk még egyet családilag ebédelni. Közben a fejem már kicsit a napokkal korábban eltervezett útvonalon pörgött, hogy mi az, ami még a késés miatt vajon beleférhet.
Pár nappal korábban kicsit bújva az internetet találtam leírást pár olyan útba ejthető hágóról, amiket még eddig nem ismertem (például itt: 1 és itt: 2, amikből összeállítottam egy autópályával kezdődő, de hágót hágóra fűző útvonalat egészen a Mariazellhez közeli szállásig. 316 km, nettó 5 óra 42 perc a terv szerint, ami miatt egyre gyakrabban néztem az órámat, és szőttem a gondolatokat, hogy bele fogunk-e férni sötétedésig.
(((SPOILER: Nem.)))

Ebéd után érzékeny búcsú következett a gyerekektől és az egyszerre több minden miatt aggódó szülőktől – mégiscsak két korának megfelelően eleven gyerkőc lesz velük egy hétvégén át, akiket ráadásul egy jó nagyszülőkkel-állatkertezésre is alaposan felbújtottunk. Az elindulás utáni pillanatától aztán nekem is aggodalommal telítődtek a gondolatok: ott ültünk a csodás feleségemmel egy szinte új és erős és karakteres, ám számomra még ismeretlen motor nyergében, és indultunk el kettesben, anya-apa, délután, késésben egy ausztriai motorozásra, ahol már szintén években mérhető, hogy mikor jártam utoljára. Na, ha valamikor, akkor most nem volt szabad hülyeséget csinálni!
Az M85-ös útra érve gyorsan le akartam tudni a magyar szakaszt, így gondolatban a telefon kijelzőjén megjelenő “várható érkezés” perceivel verseyeztem – úgy, hogy percekkel az előtt még magát a telefont applikáltam a műszeregység felé, több-kevesebb sikerrel. Nem múlt viszont az a gondolatcunami, hogy valamit most elszúrok, akkor még csak emlékezni sem fog ránk, a szüleire a fiunk és a lányunk is csak alig-alig… Ijesztő és rémisztő. De azt gondolom, hogy egy kétgyermekes apukától legitim gondolatok, ez a motoros túrablog pedig szintén felnőtt már ilyen gondolatokhoz, mégiscsak 17 éves (!!!).

Gyorsan túl akartam lenni a magyar szakaszon, mert az utóbbi években úgy éltem meg a hazai közlekedést, hogy egy régi mottóm pont az ellenkezőjére vált az évek alatt.
Évtizedeken át minden emailem aláírásában ez szerepelt: “A gépjárművezető nem ellenség, a közúti közlekedés nem háború, ebből következően a helyváltoztatás nem túlélési gyakorlat!”. Mégis most úgy érzem, hogy ugyanezen idő alatt Magyarországon sajnos drasztikusan romlott a közlekedési morál, és igenis túlélési gyakorlattá változott a közlekedés, pláne két keréken. Örültem is, amint a határhoz értünk, mert úgy éreztem, hogy ezzel egy veszélyforrás letudva, egy nyugodtabb közlekedő tömegbe érkeztünk, de az aggodalom még mindig ott volt bennem, hiába az addigra már megtett nagyjából 100 kilométer.

A motorral hamar összeszoktunk. Mindenhol egyenletesen (és nagyon) húz, a gyorsváltóval élmény pakolászni felfelé a sebességeket, amik viszont nekem kicsit rövidek is. Persze, offroadon lehet jól jön a rövid váltó, közúton azért nekem furcsa volt a sok felfelé váltás. Ráadásul sokszor a hetediket is megpróbáltam (nem volt benne), annyira kívánta volna hatodik után a következő fokozatot. Sorkettes ellenére mesés hangja és meglepően kiegyensúlyozott járása volt, szinte semmi rezgés, bár némi kézzsibbadás lett azért az autópályázás után, de máshol nem volt érezhető hatása a rezgéseknek. A szélvédelem volt az, amit kicsit kevésnek tartottam, de legalább volt, és a 35 fokos hőségben, forró aszfalt fölött végül is nem haragudtam a korábban megszokottnál több szélre.
Lassabb manőverezéseknél meglepően hamar ráéreztem akár az ütközésig elfordított kormánnyal kanyarodásra is, tényleg kezesbárány! Annak ellenére is, hogy az őrülten széles kormányt teljesen elfordítva alig értem el elsőre. Fura volt, de nagyon hamar megszerethető!

Ausztriában a települések közötti rövid szakaszok a 100 km/h-s sebességi határral állandó gyorsulgatási szórakozást adtak, a települések előtt elengedett gázzal 50-ig nem túl hangosan, de mégis határozottan dübörögő motorfékezés igazi élmény volt! Hamar eljutottunk így a hegyek kapujáig, Gloggnitz-ig, ahol vettünk egy elegáns jobbkanyart a Rax Hegység majd egy balost a Preiner-hágó felé. Eddig mindig Rax felé mentem, ha erre jártam, most először viszont az egyik fenti leírásban ajánlása alapján célba vettük a Preiner-hágót.
Az Alsó-Ausztria és Stájerország határát keresztező útvonal eleinte kellemesen kanyarog a gyönyörű Rax Hegység mellett, majd pár határozott visszafordítókanyar után vált egy ütemesebb-ritmusosabb csapatásba, egy-egy szerpentines visszafordítóval tarkítva. Ez ennek a motornak a vidéke! Élvezettel húztam a stabil gázt a kanyarokban, majd gyorsítottam ki fülig érő vigyorral, V2-es motorokat megszégyenítő hangzással, kellemes, állandó nyomatékkal. Óriási volt, de valami még mindig nem klappolt; folyton ott motoszkált a gondolat, hogy nem hibázhatok, meg persze az is, hogy haladni kell, hogy sötétedés előtt odaérjünk.

A kanyargás közepén, a két tartomány határán bukkantunk egy széles parkolóra, szélén egy hüttével. “KÁVÉ!” hangzott a felkiáltás, és álltam is ki a jókora parkolóba. Gyalog és biciklis túrázók jöttek-mentek, vidám hangulatban kávéztak/sütiztek, páran pedig a helyi buszt várták, ami épp idáig hozza ki a túrázókat (profi!!). Kávé mellé süti is dukált, de az aggodalmak ellen nem ez hatott. Fejben itt döntöttem el, hogy elengedem a betervezett útvonalat, és inkább a biztonságos élvezetre hagyatkozva kihagyunk pár hágót, amivel levesszük magunkról az időnyomást, és átengedjük helyét az élvezeteknek. De jó döntés volt!

Felszabadultabban, a feszültségeket ténylegesen hátrahagyva mehettünk tovább egy módosított útvonalon, ami innen a Preiner-hágótól az Alpl-hágó és Rettenegg (Pfaffen-hágó) kitérőt és “S” kanyart jelentő iránya HELYETT a 23-as főúton Mariazell felé haladást jelentett. Na, nem lehetett panaszkodni, hiszen errefelé azt gondolom nem létezik olyan út, ami motorral ne lenne élvezetes, úgyhogy itt is fantasztikusat motorozva 19 óra magasságában érkeztünk meg a Sankt Aegyd melletti szállásunkra.

Aki szokott Mariazell felé motorozni, annak jól ismert lehet ez a településnév, hiszen általában ezt meglátva tudja az ember, hogy most jönnek a jó kanyarok. Pont ez járt az eszemben, amikor lefoglaltam a “Reiterbauernhof MAHO” nevű gazdaságban egy gyönyörű szobát. Ahogy a nevéből is sejteni lehet, ez egy lovas hely, a szállás körül istálló és legelésző lovak mindenhol, illetve az általuk is árasztott végtelen nyugalom, a főúttól picivel távolabb. Isteni!

A becsekkolás és cuccunk lepakolása után kerestük fel a meglepően gyorsan, ám annálinkább osztrákul beszélő szállásadónkat, hogy közeli étterem tippeket kérjünk tőle. Namármost a német nyelvben eléggé otthonosan érzem magam, munkanapjaim jelentős részén németül kommunikálok, mégis erősen asztalba kapaszkodós volt a lelkesen mesélő, kedves úriember minden szavának megértése. Tanácsadás és lelkesedés pedig volt: az étterembe is motoros nadrágban és kabátban indulást látva bőszen mesélte a nemrégiben történt bazinagy esését a robogójával, és mutogatta a szinte még friss (nem kicsi) sebeit kezén-lábán. Az “Áhh, dehogy kell kabát!”-nál azért átjött a szarkasztikus önkritika hangja,
nyelvjárás ide vagy oda.
“Ugye hogy ugye?!” jellegű vállveregetés, és már pattantunk is motorra a sötétedésbe burkolózó istállók és hegyek között, hogy még a konyha zárása előtt odaérhessünk a “Gasthof Gschoadwirt”-be (ezt mond ki hangosan és gyorsan!). Igazi jó kis osztrák, motoros étterem, parkolójában egy szikla tetejére kiállított öreg motorral a 21-es út mentén, az igazán kanyargós szakasz kapujában, 10 kilométerre a szállásunktól. Egy kellemes, koraesti forgalommentes kanyargás után éppen 1-2 perccel a konyha bezárása után érkeztünk (hoppá, vagy félreértettük az öreget, vagy 1 órával korábban zár, mint mondta –utóbbi!), de pár percen belül mégis ehettünk egy-egy jó osztrák Knödelt, mindenféle káposztával, hála a korrekt és vendégszerető hozzáállásnak.

Szinte a motor melletti asztalnál ülve vacsorázás közben is lehetett gyönyörködni a motorban, ami leginkább oldalról élvezetes, mintsem elölről, a gnóm és pici lámpáival. Miközben ott ültünk, jöttek-mentek vendégek, akik közül csak mi voltunk motorosok, mégis volt olyan, aki alaposan elidőzött a vas mellett, és körbesétálva nézegette. Arcára írva hasonló lehetett a véleménye, hogy oldalról szép ez igazán, mert a motort elölről megnézve leginkább a meglepődés volt az ürge arcán. Nem csoda… Időközben besötétedett, így alaposan telepakolt gyomorral indultunk vissza a lovak felé a paripával, és itt tudtuk meg, hogy ez a furcsa lámpa nem csak csúnya a motoron, de kanyargós szakaszon kifejezetten kevés is. Kanyarok előtt fékezve, ahogy az első villa összeült, és enyhe bólintásba kezdett a motor, máris csak közvetlenül előttem világított, hiába a reflektor kapcsolgatása, és ott is egy annyira keskeny sávban, hogy a kanyarokban eléggé mérsékelten láttam. Így kellett este is sportosra vennem a figurát: kanyar előtt intenzív fékezés, majd a fékek felengedésével bekukucskálás a kanyarba, majd annak eldöntése, hogy kell-e még fékezni, vagy jöhet a stabil gáz. Hát… valamelyik tesztben kifejezetten dicsérték ennek a lámpának a fényerejét – kétségkívül erős a fénye, de az tuti, hogy a teszten nem sokat kanyarodtak sötétben, mert ez a keskeny fénycsík aligha nevezhető jónak.
Igaz viszont ami igaz, hogy így kellően frissen tartott a szállás felé vezető 10 kilométeren az adrenalin, nameg amikor nem kanyarodtunk, akkor pompás fényárban úszott az út előttünk. Mind a 200 méteren – amennyi egyenes van ugye az Alpok ezen szakaszán…

Innen folytatom a terv szerinti mesés szombattal, és a hiánypótló vasárnapi hazaúttal!

Stay Tuned!