A nászutas sztori ezen fejezetének eredetileg az “egy hét lerobbanás”, vagy a “félúton ragadás” címek valamelyikét akartam volna adni, de az az igazság, hogy mindkét eset jelentősen túldramatizálta volna az egyébként korántsem olyan viszontagságos helyzetet. Egy szó mint száz: A tengerparton ragadtunk… Na, hát ugye, hogy nem is olyan vészes az, akkor pedig miért harangoznám be annak?!
Egy-két apró felhőcske azért csak besodródott a határtalan boldogságunk egére: egyrészt ugye szinte jármű nélkül maradtunk, másrészt igen messze voltunk még a biztos és 40%-ában kifizetett szállásunktól, harmadrészt már hétfő késő délután volt, amikor is az előző poszt végén kijöttünk a szervizből, rogyadozó lábakkal, remegő kézzel és hanggal, és leültünk egy pizza&coffee helyre. Éppen csak pizzát, valamint ételt nem lehetett ott kapni, így az ijedtségre megittunk két jó erős rostos üdítőt, és próbáltunk úrrá lenni az arcunkba robbant káoszon.
Miután az előzőekben lement függöny kezdett kicsit újra felemelkedni, próbáltam összeszedni a gondolatokat: Egy. Nem jutunk ma már el Montenegróba. Kettő. Egyáltalán nem jutunk már el Montenegróba (holnap vagy azután sem). Három. Spliten kívül igazából sehova se jutunk már el. Négy. Kell egy szállás ma estére. Öt. Le kell mondani a Montenegrói szállást. Hat. Higgadtan fel kellene hívni a biztosítót, mielőtt áthúzom az ügyintézőt a telefonvonalon. Hét. Túlélni és hazajutni.
Az említett helyszín és a korábbi szállásunk látképe
Nagyot hörpintve a hűsítő barackleven belekezdtem a listába, és elkezdtem előbányászni az előző esti szállásadónktól kapott papírfecnit. Ezen szerepelt egy horvát telefonszám, így kis gondolkodás után hívtam is a számot. Felvette a korábbi szállásadó, akinek előadtam a helyzetet (angolul), és próbáltam érdeklődni, hogy szabad-e még a szoba ma estére. A telefonvonal sajátosságai miatt a kézzel-lábbal mutogatás, ami korábban a személyes kommunikációnál a beszélgetés pillérének számított, most mérsékelten volt hatásos, így a vonal másik végén teljes reménytelenségből kitörő hang ismételgette azt, hogy “sister, sister”. Ebből levágtam, hogy a már korábban is telefonról hallott testvérével kellene inkább beszéljek, aki legalább egy kicsit tud angolul, de arra nem számítottam, hogy ezzel meg is szakad a vonal. Néztem a lecsapott telefont, pislogtam értetlenül, majd a meglepődésből felocsúdva kezdtem volna a B terven gondolkodni, amikor is egyszer csak egy horvát számról jött hívás. A “sister” volt az, aki küzdelmes de kedves angolsággal kérdezte, hogy miben segíthet. Újra kezdve a mondókámat, ezúttal sikeresen átjuttattam az információt, majd megállapodtunk abban, hogy egyeztet, és utána visszajelez, ha szabad még valamelyik szoba (a kettőből). Ez után még nem mertem felhívni a montenegrói szállásunkat, hiszen mi van, ha egész Splitben nem találunk helyet magunknak?! – De mire ezt végiggondoltam, már jött is az SMS: Vár minket a szobánk.
Oké, a túlélést akkor máris jó esélyekkel teljesítjük, jöhetett a következő tenni való, azaz a montenegrói szállás felhívása. A beszélgetés előtt hosszasan és alaposan átgondoltam, hogy mit mondjak, valamint sokat vártam, míg a szükséges higgadtsági szintet sikerült elérni, így egész óvatosan, lassan és türelmesen tudtam a telefont felvevő recepciósnak mondani a problémát. Sokáig nem hagyott viszont beszélni, mert ő is segítségért kiáltott (szó szerint), és hívta valamelyik angolul tudó kollégáját. Neki is elmondtam, hogy lerobbantunk, és a foglalt szállásunkat nem fogjuk tudni átvenni, le kell mondjuk a foglalást, amire egy szinte nem várt, beletörődő nyugtázás jött a vonal másik végéről. Még mielőtt örülhettem volna, hogy akkor ezt ennyivel megúsztuk, jött a visszakérdezés tört angolsággal, hogy “akkor most nem jönnek?”. Ok; a jelek szerint itt is szükséges lenne a non-verbális kommunikáció kézzel-lábbal űzött formája, így tőmondatokra butítva futottam neki újra. Így már kevésbé volt beletörődő a reakció, de kvázi annyit mondtak, hogy sajnálják, és hogy akkor törlik a foglalásunkat.
A következő lépés igen sokat váratott magára, mire elegendő erőt éreztünk magunkban, hogy visszamenjünk az út túloldalán lévő szervizbe, összepakoljuk a motort, és elinduljunk a szállásunkra. A csomagokat újra felmálházva, a motort irányba állítottam, és még egy szóra odaértem a rendkívül korrekt szerelőhöz megköszönni neki a segítséget, és informálni arról, hogy megfogadtuk a tanácsát, és nem megyünk tovább. Kérdezte, hogy lett-e szállásunk, majd az “igen” válaszom után egy megnyugtató vállveregetéssel és “have a nice stay”-jel búcsúzott. Ennek visszhangjával gurultunk ki a szervizből, el a sorompó mellett, ami egy életre beleégett az emlékezetembe. A szállásig a lehető leglassabban haladtunk, nehogy ezen a kis távon robbanjunk le végleg, majd visszaérve a motort a szállás melletti parkoló leghátsó zugába raktam le, hogy kicsit mi is kevésbé lássuk.
A szálláson az idegességtől kifáradva egy ágynak dőléssel kezdtünk a légkondi alatt, de amíg Anna aludt, addig nekem a hazajutás problémáján járt az eszem, és erre próbáltam megoldást találni. Hagyományos trélerrel eléggé borsos árakba szaladtam, így a baráti körrel megosztva az eseményeket ötleteltünk tovább. Két kiváló ötlet is született: Orlandó barátom már ült is volna autóba egy “mentőakció” keretében; Taki barátom pedig egy másik jó ötletet dobott fel: OSZKÁR. A telekocsi rendszer. Azaz: Hátha van valaki, aki Bp-Split távon mozog, és tudna egy utánfutót vinni. A szállás wifijén mindez könnyedén ellenőrizhető volt, és láss csodás, több sofőr is volt, aki a pár napon belül megfordult Budapest és Split között. Mind az ötnek írtam is üzenetet, felvezetve a furcsa kérdést: ki tudnának-e menteni minket egy lerobbant motorral, Splitből. Ami igazán meglepett, azok a válaszok voltak: öt sofőrből három kapásból azt mondta, hogy megoldjuk.
Egyikük viszont pont akkor be is telt, így két szálon futott tovább a történet. Egyikük azonnali válaszokkal tűnt szimpatikusnak, majd egy egész kellemes árat is írt, ami után annyit kért, hogy foglaljak nála két helyet, aztán telefonon megbeszéljük. “Ám legyen!” gondoltam, és 5 perc múlva már csörgött is a telefon. Hosszasan beszélgetve végig dumáltuk, hogy mi is történt, majd mondta, hogy neki konkrétan van motorszállító utánfutója, motorozik, szokott motort szállítani és mondta, hogy a hét végé érkezik. “Meg vagyunk mentve!” gondoltam, és végre én is kidőltem pihenni egyet.
Este az erkélyről, két sörrel felvértezve néztük a naplementét, és éreztem a pillanatot kellően nyugodtnak ahhoz, hogy végre felhívjam a biztosítót. Motoros biztosításunk volt, direkt ilyen esetekre, tehát nem lehetett gond, bár amikor a szervizben hívtam fel őket, és nyomták fel az agyvizemet, akkor már éreztem a bajlós árnyakat. Elővettem hát a biztosítási kötvényt, a motor papírjait, és tárcsáztam a megadott számot. 5-10 percnyi zenehallgatás után (külföldről történő hívásnál csupa öröm ez) sikerült eljutni az ügyintézőhöz, akinek részletesen elmondtam a nap eseményeit, majd kérdeztem, hogy mik a lehetőségeink. Válasz helyett visszakérdezés volt: “tehát nem lerobbantak, hanem maguktól mentek be a szervizbe?” – Válaszoltam rá, hogy igen, motornál így megy ez, ha veszélyes a tovább közlekedés; nem várod meg, míg eldobod. “Arra sajnos nem vonatkozik a biztosítás, nem tudunk segíteni!” … hosszú csend, nálam függöny az előzetes nyugtatás ellenére is lement, majd próbáltam újra szóhoz jutni az elöntött idegtől: “Jó, akkor kedves Uram, kezeljük másképp a helyzetet, és kezdjük elölről. Vegyük úgy, hogy nem voltunk szervizben. Most hallottuk meg a hangot a motorból, és az út szélén állunk. Segítség kell, nem merünk tovább menni. ” – “Rendben, küldjük akkor az autómentőt, aki majd megpróbálja a helyszínen megjavítani az autót” – “Nem autó, motor; de biztosak vagyunk benne, hogy ezt akár még egy motormentő sem fogja tudni megjavítani” – “Elnézést. Ezt majd a szerelő eldönti, és ebben az esetben el fogják szállítani az autót a legközelebbi szervízbe” – “Nem autó, motor; és abban is biztosak vagyunk, hogy ott sem fognak tudni vele mit kezdeni, se időpontjuk, se kapacitásuk. Ilyenkor?” – “Elnézést (szerk: ez is az “autó” kifejezésre vonatkozott).” majd elmondta, hogy ebben az esetben lehetőség lesz autót bérelni 3 napra, szállást rendezni 3 nap erejéig, amíg megjavítják az autót (áhh…) illetve a helyi közlekedés költségeit rendezik, ha mégsem bérlünk autót. “Tehát a hazajutás és motor hazajuttatása nincs benne?!” – “Nem, azt nem tartalmaza a biztosítás” jött a könyörtelen válasz. Igazából, ekkor már ezt sejtettem, mert a délutáni szervizből indított beszélgetés során is mondta már fél szóval a némileg értelmesebb ügyintéző, amikor éppen lecsaptam a telefont, mert két irányból beszéltek hozzám.
Még párszor nekifutottam annak, hogy nincs értelme bevinni újra a szervizbe a motort, de csak erősködött az ügyintéző, hogy ez a folyamat, csak így lehet. Mondtam, hogy OK, akkor ne húzza tovább az időmet, küldje az autómentőt, de gyorsan. Persze, ha ez így menne,,, Először “fedezet ellenőrzést” kellett végrehajtania, amihez kellett neki a motor alvázszáma. Nem értettem, hogy mit akar ellenőrizgetni, amikor kifizetett biztosítási papír van a kezemben, de ám tegye, ellenőrizzen amit akar, csak haladjunk. Nem ment ám ez sem gyorsan, még kért egy rakás adatot, majd végre azt is, hogy mikorra jöjjön a sárgaangyal és hova. (Végre!) Mondtam, hogy akár most rögtön (este 9-10 körül volt), de jó a reggel is, majd mondta, hogy visszajeleznek, amint végeztek a fedezet ellenőrzéssel. Ok, és végre letettük. – Na, hát a biztosítóról többet a nyaralás végéig nem hallottunk… Se autómentő, se szerelő, se visszahívás, se semmi… Ha rajtuk múlt volna, akkor egészen nyugodtan dögölhettem volna meg az út szélén, ha épp arról lett volna szó.
Ennek tudatában jeleztük másnap a szállásadónknak, hogy pár napra még biztosan maradunk, majd egy pihenőnapot rendeltünk el nagy alvásokkal és tengerben lubickolással. Persze szigorúan csak árnyékban maradva és kerülve a déli napot, hiszen esküvő előtt egyáltalán nem szerettünk volna szénné égni. A pihenőnap végén a környékbeli lehetőségeket is megpróbáltuk felfedezni a már ismert turistainformációnál, de mérsékelt sikerrel jártunk. Elmagyarázták, hogy honnan és hogyan megy a helyi busz Split belvárosába, és azt is, hogy ha valami programra vágynánk, akkor a közeli kemping recepcióján próbálkozzunk, ők igazából csak szállás ügyben tudnak segíteni. Végülis valahol érthető; Stobreč csak egy kis elővárosi “faluja” a nagy Splitnek. Így hát másnap arra jutottunk, hogy kipróbáljuk a tömegközlekedést, és bemegyünk a városba turistáskodni, meg egyúttal egy írásos állásfoglalásért is a BMW szervizbe, hátha jó lesz még később címmel.
Pihenőnap a kellemesen tiszta tengerben
Egy ragasztott papírokból összefénymásolt menetrenddel felvértezve álltunk be a turistainformáció melletti buszmegállóba, majd vártunk. És vártunk. Meg még vártunk; de egy kanyi busz sem jött arra a megadott időpontban. Ezért elmentünk a messzebbi, de nagyobb járatsűrűséggel rendelkező buszmegállóba, hátha. Persze mindezt 35 fok fölötti hőségben, végig napon, mert úgy a jó, viszont ott már sikerült elérnünk egy buszt, így a pusztító hőséget egy klíma nélküli üvegkalickában élvezhettünk a belvárosig. Ott a kő és betonrengetegről visszasugárzó hő tüzelte tovább a hangulatot, de csak bejártuk Split várának részeit, és érdekességeit, mígnem egy parkban dőltünk ki kicsit pihenni. A visszafele úton gyalog útbaejtettük a BMW szervizt, ami teljes meglepetésünkre és megdöbbenésünkre zárva volt. Teljesen. Egy lélek se volt a környékén. Ekkor már kezdett gyanús lenni valami, de csak a visszafele tartó buszon, az ellenőröktől (!!! – bizony, voltak!) tudtuk meg, hogy ünnep nap van Horvátországban; 20 éve volt a háborújuk, és ezért van minden zárva, valamint járnak másképp a buszok. Vagy úgy…
Spliti hőség és a bezárt szervíz… ezek tényleg nem vicceltek!
A visszafele séta keretében útba ejtettük a kemping recepcióját, hátha tudnak valami jó programot. Volt is vagy kétféle hajókirándulás, de nem ijedtünk meg a kínálattól, nekünk elégnek bizonyult. Már javában a szerdai napon voltunk, így azt számolgattuk, hogy igazából már csak csütörtökön tudunk egy egész naposat kirándulni, így arra foglaltunk volna, ha lett volna hely… Ezzel ki is fújt a programajánlat, így másnapra is pihenőnap lett. Mindezt egy új strand felfedezésével és az információs idegeire menéssel kombináltuk, amikor robogó kölcsönzési lehetőségről próbáltuk faggatni. Elvégre sisakunk van, cuccunk van, csak működő motorunk nincs, és mégiscsak jó lenne a közeli tengerpart, és a kanyargós út megismerése. Persze ezt is csak a kempingben lehetett, így a pénteki napot ott kezdtük, hogy egy robogót szerezzünk. Hát persze, hogy egy sem volt kölcsönözhető… (Furcsa amikor ott áll az ember pénzzel a kezében, és bármit kérdez, arra azt mondják, hogy nincs, elfogyott, nem is volt. Pedig nem mindig csak pisztáciát kértünk.)
Szomorúan vettük tudomásul, hogy Stobreč városa nem akarja, hogy elhagyjuk kirándulás célzattal, sem pedig azt, hogy itt hagyjuk a Montenegróra szánt pénzünket, így inkább nekikezdtünk csomagolni, hiszen péntek késő délutánra vártuk a mentőakciónkat, és az oszkáros sofőrünket. Átgurultam a motorral egy könnyen megközelíthető helyre, kijelentkeztünk a szállásról, majd lementünk a partra fürdeni. Egy kellemes éttermezés után az időponthoz közeledve a motor mellett tengődtünk az árnyékban, és vártuk, hogy érkezzen az emberünk, de csak nem jött a hívás… Amikor már a 2-3 órás megjelölt érkezési időintervallum is órákban mérhetően eltelt, mégiscsak rátelefonáltam, holléte felől érdeklődve, mire kiderült, hogy lassan indul… Pécsről. Másnap jön. … Itt egy kicsit megállt a levegő remegése, meg bennem a véráram, de az elszakadt idegszálak még csak meg sem feszültek. Hogy mi? Másnap? … “Igen, másnap, miért?” – “ja nem, semmi, semmi” hangzott részemről a teljesen elbizonytalanodó, dezignált válasz. Idegeskedni?! Minek?! A telefon után megnézve az oszkáros levelezéseket kiderült, hogy valóban elkeveredés történt, így “nyertünk” még egy napot. Épp csak fedél nélkül.
Várakozás közben szemtelenül elénk parkolt egy mozgékony kolléga… Plusz egy kis naplementézés
Kezdésnek így a plusz napunk rögtön szálláskereséssel kezdődhetett, és az óriási szerencsénknek köszönhetően az előző szállásunkon ismét csak volt egy szabad szoba 1 napra; ezúttal “a másik” (a kettő közül). Bánatunkban sétáltunk még egy hatalmasat a naplementés tengerparton, majd a valódi hazautazás napján lejátszottuk ismét a tengerpartos + motor mellett várakozós programot. A folytatás viszont már egy másik posztra marad. És ez még csak a történet fele. Stay Tuned!