4. nap: Pihenő helyett Passo dello Stelvio
Lenyűgözően csodás tájra ébredve úgy terveztük, hogy a mai napot pihenéssel fogjuk tölteni. Ki is találtuk, hogy kinézünk a közelben valahol egy libegőt, majd oda elmotorozunk, libegőzünk, kirándulunk, visszajövünk, és pihenünk. Egy gond volt ezzel a tervvel: nem láttunk a közelben sehol sem libegőt.
Ez a táj ébresztett minket. – megszokható!
A reggel hangulatát még fokozta a házigazdák áradó kedvessége és a terülj-terülj asztalkám, amit reggelire kaptunk. Megérkezés után este jól megbeszéltük velük kézzel-lábbal, hogy sokáig fogunk aludni (helyi szleng szerint durmító-zni), és hogy csak későn jövünk reggelizni, így kvázi utolsóként (a kb 5-6 szobányi vendégből) érkeztünk az étkezőbe. A svédasztalos reggelin olyan sonka had vonult fel, amiket eddig mi nem is ismertünk. Különleges olasz sonkák, sajtok, gyümölcspürék és joghurtok, plusz persze a hely pecialitása: almalé, frissen préselve. Itt jegyezném meg, hogy ott úgy termesztik az almát, mint nálunk a szőlőt: meredek hegyoldalba is ültetve, sorokba szedve, sűrűn, felfuttatva, és brutális mennyiségű terméssel. (lásd fotó 🙂 ) Nem mellesleg kerítések nélkül, minden létező négyzetméteren alma, alma és alma, elképzelhetetlen mennyiségben.
A bőséges reggeli, és az “uno é due tojás”, valamint fali képen elmutogatott rántotta magyarázás után próbáltunk tippet kérni környező libegőkről, de inkább csak a wifi jelszót mutogattuk el activity-ben, hogy aztán neten megnézhessük. Nem volt egyszerű egyik feladat sem, ugyanis bármilyen keresőszóval próbálkoztam, nem talált semmit. Így végül azt mondtuk, hogy majd csak találunk valamit, de menjünk már! Motorra fel, és indulás!
Hogy merre? … Hát, amerre süt a nap, és szép a táj! Így választottuk meg az egyik kereszteződésnél a jobbra irányt, ahol korábban balról jöttünk, bőven dél körül járva már.
Navit nem is kapcsoltunk, egyszerűen csak motoroztunk a környéken arra, amerre jól esett, és úgy gondoltuk, hogy ha megunjuk, akkor haza, és pihi… Mégiscsak pihenőnap van!
Amikor megéheztünk, ismét célba vettünk egy Spar-t, ám itt grill rész nem volt, helyette szendvicseket lehetett kérni a sajtos/sonkás pultnál. Persze ismét kézzel-lábbal, mivel olaszon kívül semmit sem beszéltek, de kértünk 2-2 szendvicset, amibe brutális mennyiségű sonkát szeleteltek ezekből az itthon ritka és különlegesnek számító darabokból. Itt viszont már meg is kérték az árát, nameg éreztették, hogy nem szeretik a turistákat.
Ennek ellenére a bolt előtti padon joghurtokkal és üdítővel jól megebédeltünk, majd motoroztunk tovább, a még mindig ismeretlenbe.
Így történt, hogy egyszer csak a Passo Tonale, azaz a Tonale-hágó tetején találtuk magunkat, 1884 méter magason, kissé már hűvösben, borúsabb időben. Itt végre találtunk egy libegőt is, de eléggé borsos ára volt, és ismét kézzel-lábbal megtudtuk a kezelő emberkétől, hogy fent felhő van, és még hidegebb. Ergó semmit se látni. Na, ekkor kapcsoltuk be a navit, és néztem meg, hogy hol is vagyunk. –> “Hát dehát már fél úton a Stelvio felé!” hangzott a felismerés.
Ha már egyszer idáig eljöttünk, akkor csak menjünk végig a körtúrán, és halasszuk egy nappal a pihenőt. Mi baj lehet?!
Ezért aztán libegőzés helyett a motorra ültünk vissza, és immáron a naviba a Stelvio-kört betöltve mentünk tovább, amerre mondta.
—Kicsit hosszú lett a bejegyzés, így klikk az alábbi “bővebben… –>” gombra a folytatáshoz!—
Az időjárás nem volt a barátunk, meglehetősen hűvös volt, és borongósra fordult az idő, de nem szegte kedvünket, és csapattunk lefele a Tonale hágó gyors kanyarjairól, majd fordultunk jobbra Ponte di Legno előtt a Passo di Gavia, avagy a Gavia-hágó irányába.
A patak mentén haladó út az apró hibák ellenére is ideális ritmusban adagolta a döntögetnivaló kanyarokat, teljes agymosást és extázist előidézve.
Egyre gyakrabban érkeztek a döntögetős, gyors kanyarok között visszafordító, de szélesek, így érdemes volt fél szemmel mindig a navit figyelni, hogy mit tartogat a következő.
Az út egy meredekebb szakaszon hirtelen leszűkült, és innentől egysávos erdei útként folytatódott, az adrenalinnal az extázis egy másik formáját előidézve.
Google Streetview kép; kis kereséssel még meg is találtam ezt a bizonyos szakaszt 🙂
Innentől már nem a csapatásé, hanem a táj élvezésé és izgulásé volt a fő szerep, bár ekkor már igen közel jártunk az egyre alacsonyabb felhőkhöz. Ha valaki a fenti kis beágyazott képen tovább klikkel, akkor láthatja is, hogy miről van szó: baloldalon meredek szakadék, no szalagkorlát, jobb oldalon pedig magas padka, így kapaszkodni kellett rendesen a kormányba. A látvány mindenesetre mesés és őrjítő volt, de még így utólag számítógépen, google-ön visszanézve se mindennapi.
A girbegurba kis erdei út viszont két irányú volt, így néha érkeztek meglepetés-szembejövők, mindenki legnagyobb örömére. 🙂 Amikor már kezdtük megszokni ezt a stílust, akkor érkezett a java: szűk, éles szerpentin; számszerint talán 15 darab a hágó tetejéig, és egyre inkább sűrű ködben. Para csak akkor volt, amikor egy-egy jobbos visszafordító után az út jobb oldalán haladva találtuk magunkat szembe egy-egy autóval (mint például ezen a streetview képen, ide klikkelve). Jobbra húzódni sok lehetőség ilyenkor nincs, csak mindent összeszorítani, lassítani, lehúzódni, és bízni abba, hogy az autós is ezt teszi.
A lenyűgöző, havas, hegycsúcsok közt megbúvó gleccserek látványa mellett még egy dolog fogadott fent minket: hideg. Na, ez az, amire nem voltunk eléggé alaposan felkészülve. Bár pihenőnapra és libegőzésre készültünk, elég meleg ruhát mégsem vittünk magunkkal, így ahogy a Gavia-hágó 2621 méteres szakaszára értünk, ott meglehetősen elkezdtünk fázni.
A látvány mindenesetre lélegzetelállító volt, és a hidegre való tekintettel kicsit az itteni vendégházba húzódtunk melegedni. 1-1 teával rásegítettünk, és közben az idő is jobbra fordult: kisütött a nap, és bár a hideg maradt, mégis tovább indultunk, hiszen a java még hátra volt.
Az út továbbra is egy sávos, ám immáron igen rossz minőségűként folytatódott. Így legalább döntögetés helyett a táj nézegetésére is volt időnk, elhúzva a gleccserek mellett, ereszkedve az egyre szűkülő völgyben, egy csak kanyarból álló, keskeny aszfaltcsíkon. Időközben észrevettük, hogy a 16+4 GB-nyi adattároló a sisakkamerának kevésnek bizonyult, és épp lefele menet be is telt. “Nane! Stelvio előtt?!?! Az nem lehet!” hangzott a felismerés, és új célt tűztünk ki: Stelvio előtt akárhogy is, de szereznünk kell memóriakártyát. “Hehe, fent a hegyekben?!”
(Hogy ne maradjunk emlék nélkül, Anna mögöttem előkapta a telefonját, és menet közben készített jó pár fotót, miközben én azon aggódtam, hogy ha itt elejti, akkor egyből zuhan vagy 100 métert az út menti szakadékba… Még szerencse, hogy ezen csak én aggódtam :))
Azért nem tartott minden örökké: A Gavia-hágóról leérve Bormio városában, párom sas szemének köszönhetően találtunk egy elektronikai boltot, ami még ráadásul nyitva is volt, és még egész kedvező áron sikerült szert tenni egy 16 gigás microSD-re, így nyugodt szívvel indulhattunk neki a hőn áhított Stelvio bevezető szakaszának.
A Stelvio-hágóhoz már egy lényegesen jobb és szélesebb út vezetett, ám gyakran vizes aszfaltos “lavina galériákkal” (félig nyitott alagút), valamint sötét, keskeny és nedves, sziklafalú alagutakkal, amikben persze kétirányban próbált haladni a forgalom, több-kevesebb sikerrel / tolatásokkal.
Rengeteg ilyen alagút fogadott minket, amik egyfelől izgalmasak, másfelől néha ijesztőek, hogy mi jön majd szembe a szűk, kanyarodó, sötét és vizes csőben.
Ahogy haladtunk felfele, ismét egyre szűkebb szerpentinek követték egymást, és ugyan itt, a déli oldalon még jó minőségű aszfalton, és széles úton; nagy döntögetésre mégsem adott lehetőséget, ám nézelődésre annál többet.
Fent, 2757 méter magasan, a hágó csúcsán a brutális hideg mellett a kapitalizmus csúcsa fogadott minket: Komplett bazársor, egymást érő árusokkal, millióféle ajándéktárggyal, forró italos és kolbászos bódék váltakozásában, persze közvetlen a motorparkoló mellett, ahol az én öreg hondám volt talán a legszerényebb ló a ménesben. Az élményhez hozzá tartozik, hogy ott fent, a Stelvio közepén, 2757 méter magasan, állig beöltözve (augusztus közepén volt épp 10 fok és szél), kesztyűben, és adott esetben sisakban sétálsz egyet, és végignézed az árusok kínálatát, pár hűtőmágnesre alkudozva.
(A sarkoban egy kis hó 🙂 )
A látvány lenyűgöző, és ugyan a hideg miatt sietni próbáltunk, még a mellettünk parkoló fotós párossal is csináltunk egy-egy fotót egymás gépével. Jófejség és összetartás van.
A sisakkamerának ezúttal az akkumulátora adta fel a dolgot, valószínűleg a hűvösnek is köszönhetően, így ismét csak Anna fotózott telefonnal menet közben.
A lefele út már-már lépcső szerű, durván szűk szerpentinjével és a gyatra minőségű aszfaltjával élmény szempontjából nem a legjobb: küzdelem gépnek, embernek is. Persze a látvány kárpótol -már ha van alkalmad szétnézni-, de igazság szerint főattrakció ide vagy oda: nem a Stelvio lett a legjobb élményünk.
Persze mindenképp megkapja a “látni kell” plecsnit, és az “egyszer az életben fel kell menni” címet; de ami előtte volt, a Gavia-hágó, valamint a Stelvio déli, alacsonyabbik /lankás / hegyi-fennsíkos szakasza (Bormio felől) adták a nap (és a túra) igazi élményeit.
Na, de a nap itt még nem ért végett: az északi oldalon, még éppen legtávolabb voltunk a szállásunktól, így Stelvioról leérve, Merano-t becélozva, elindultunk hazafelé. Itt már bőven benne voltunk a délutánban, 6 óra körül járt, és már kezdett is sötétedni. “Sebaj, van lámpánk! … meg esőruhánk!”
Kellett is, ugyanis Merano-t elkerülve, újra kiváló, csapatós, ütemes kanyarokkal ellátott hazaúton (SS238-as), az egyik hosszabb alagút végén egy csinos vízfüggöny várt minket. Előtte szépen megálltunk, és nekikezdtünk újra beöltözni az alagút fényében és védelmében. Innentől brutálisan szakadó esőben, és sötétben motoroztunk a szállásig, ahol már szinte aggódva vártak minket.
A szálláson a motorunk a család autója mellett, az óriási garázsban parkolt (közvetlenül a szobánk alatt), és nyitott garázskapuval, valamint felkapcsolt lámpával vártak minket. Ahogy megérkeztünk, a kisöreggel jól megbeszéltük, hogy cudar idő van (“-Aqua, aqua! – Si, si!” – volt a párbeszéd), és egyből hozott egy nagy falécet, majd mutogatott, hogy menjek vele. A kazánházhoz vezetett, ahol bazimeleg volt, és feltette keresztbe a lécet, majd a kezemből kivéve kiteregette rá a vizes esőruhát. “Vagyúgy!” 🙂 Ilyen ellátásban még biztos nem volt részünk!
Az igazi meglepetés csak ez után jött: miután kiteregettük az összes vizes cuccot, bőszen belekezdett valamit magyarázni, egyszerűsített olasz nyelven, kéz és láb segítségével. Nem nagyon értettük mit szeretne, csak amikor azt mondta, hogy “momento!”, felfele mutatott, majd elszaladt. Vártunk kicsit, majd csak felmentünk az étkezőbe, ahol kisvártatva megjelent az öreg a hóna alatt egy laptoppal. Kicsattintotta, beírta, hogy translate.google.com, majd megkérdezte, hogy “-ungerese, si? -Si.”, majd bőszen pötyögni kezdett.
Ráklikkelve a fordítás gombra már ott is volt előttünk tört magyarsággal, hogy mit szeretne: Holnap indítja a szaunát, jó lesz-e?! … Hát hogy a viharba ne lenne jó?!?! Szólni is alig tudtunk a meglepetéstől és az örömtől, majd én is megírtam neki, hogy nagyon örülünk, és délután 4-re tökéletes lesz. Ez után még a felesége is megérkezett, aki először szóban, majd inkább google translate-en keresztül tudakolta meg, hogy merre jártunk ma, majd felsorolva a hágókat lelkesen mutogatták, hogy az jó lehetett. 🙂
Kérdezték még, hogy másnapra mi a terv, mi pedig egy pihenős városnézést említettünk Trentoban (persze továbbra is fordítóval pötyögve). Erre az öreg rögtön nézte is nekünk a másnapi időjárást neten. Jól megbeszéltük még, hogy most tényleg sokáig lesz durmító, majd eltéve a laptopot még valamilyen kártyáról magyaráztak nekünk, de ezt akkor már a fáradtságtól nem tudtuk össze rakni.
Az élmény és pozitív energiadózisok áradata után még a szobában fogadott minket egy kellemes kis meglepetés; de ennek, valamint a másnapnak a beszámolója már a következő bejegyzésre marad.
Stay tuned!
Napi táv: 257 km
Teljes eddigi táv: 1112 km