reggel bejegyzései

Az utóbbi kb 1 évben sokszor képtelen vagyok pontosan az egyetemre érkezni. Ezeknek az általában 5 perc késéseknek számos okuk van, amelyek többségében valóban én magam vagyok az ok.

Tény és való, hogy 10 perc szundi nálam aranyat ér (hát még 30!). Ébreszt a telefon, a hifi, én meg jól kinyomom, és alszok még 10 percet... Olyankor másképp működik az agyam, és egy a racionalitástól elrugaszkodott gondolatmenettel jut arra, hogy "max majd sietek egy kicsit"... Aztán még 10 perc annak tudatában, hogy akkor "max nem reggelizek", és a végén, amikor az óra már 7.30-at mutat, akkor csak sikerül felkelni, mivel már nem marad több kihúzni való napirendi pont...

Ekkor még az esetek 90%-ában nincs veszve semmi sem, be tudnék érni, ha nem jönne közbe valami apróság. Például az, hogy a 2 percenként járó busz (7 vagy 173) 15 percig nem jön, én meg dühöngök a megállóban, mivel persze fél perccel előttem ment el egy. De ha nem a hetes busz szívat meg, akkor én magamat egy rossz döntéssel, amikor jön végre egy akármilyen busz (178, 5), amivel elmegyek a Blahára, és a 4-es 6-os villamos mellett döntök. Újabb lehetőség, hogy épp lemaradjak egy villamosról, a következőre meg ne férjek fel...
Ezeknek persze az a vége, hogy 5 perc késéssel érkezek az órára (amíg persze annyi történik, h mindenki helyet foglal - semmi érdemleges), majd a társak egy össznépi somolygással néznek rám. (Ilyen könnyű nekik örömet okozni, bár én személy szerint ebben semmi vicceset nem találok)

Persze volt olyan is - sokszor, még a félév elején-, amikor nem volt semmilyen szivató tényező, minden flottul érkezett. Ilyenkor mindig bő 10-15 perccel korábban értem be, és várakoztam egy csomót, amit meg gyűlölök... Ezek a kellemetlen emlékek sejlenek fel reggel, amikor a következő 10 perc szundi sorsa felől döntök. 6 órányi alvás esetén igenis szignifikáns 10 perc alvás jelentősége! Vitathatatlan!

No, de a késések kiküszöbölésére, nameg az egészség jegyében kezdtem el biciklivel járni. Késés persze ebből is lett, amikor elszállt a fékem jövet közben, vagy amikor induláskor jöttem rá, hogy jó idő csak az ablak mögül van, és visszamentem egy sálért... Számos ilyen és még balszerencsésebb reggelen vagyok túl, ami meglehetősen bosszant.

Persze, ha pontban 7-kor felkelnék minden nap, nem érintenének ezek a gondok, de nem értem, hogy 2-3 hétnyi rossz passz és balszerencse után miért kell mindenkinek kollektíven baszogatnia az embert, aki tudja jól, hogy hibázott, és már éppen eléggé szarul érzi magát emiatt... Én legalább bemegyek, és 5 percnyi késés esetén nem hagyok ki egy-egy órát...
Nem kicsit bosszantanak ezek az elkésések, próbálok ellenük tenni, de az össznépi lecseszés csak a feszültséget, idegességet kelt, ami után az én jóvoltamból senkinek sem jó... A következő napokban azonban megpróbálok változtatni, és időben odaérni mindenhova.

Viszont ha ez sikerül, és ott leszek mindenhol időben, akkor ha bárki vét csak egy kis hibát (nyelvbotlás, tévedés, akármi), akkor feljogosítva érzem magam, hogy telibe pofán röhögjem! Így fair, nem?

Újabban teljesen rákattantam arra, hogy a reggeli 22,5 percnyi tolakodást zenével körítve tálalom az érzékszerveimnek, és így még élvezem is. Reggel 8-kor hömpölyög a nagy, lomha és álmos tömeg a Blaha aluljáróban, GrafUr meg visszakettő nyélgázzal tép közöttük, zenére, előzgetve, cikázva, ahogy motoron szeretné legszívesebben. Itt még éppen elférek, ott még éppen beférek a szembejövő előtt, stbstb.. Jó móka! :) (igazi csodaként hat azok után, hogy 2006 óta most van részem először igazán minden reggel tömegközlekedni)

Hazafelé pedig mindig kicsit elfilmesedik a világ.. Néha egy Yann Tiersen hatására válik a látvány egy jól komponált filmmé, ahogy állok a combino-n és nézem az embereket, a külvilágot, fülemben pedig (max hangerőn) ezzel a tökéltes zongoraszóval:
(a zene az "Amélie csodálatos élete" c. filmből, a klipp meg most itt nem érdemes, csak a zenét kell figyelni! :) )

Hol pedig egy pörgős hazafelé-éppen-csak-ebédelni szaladáson, válik izgalmas akció-vígjátékká a külvilág. Így történt ma is, ennek hatására:

Lassú résznél kapaszkodás a villamoson, a pörgős résznél egy combino-7es átszállás a Blahán, a már szaladva hömpölygő tömegben, majd életért-kapaszkodás egy őrült sofőrnek köszönhetően, végül a csattanóra (már majdnem otthon) rohadtnagy fékcsikorgás, dudálás és anyázás mögöttem. Egy a klippen szereplőhöz hasonló fickó hosszas piroson átkelésem nézése után mindenféle körülnézés nélkül át akart menni a piroson...
Érdekes ilyenkor elgondolkodni az emberek működésén. Ez már nem az első eset, hogy én alapos körülnézés, és némi helyismeret (ismerem már a lámpákat, h mikor, mi és honnan jön) után átmegyek egy piroson, és a velem szemben álló mérgesen nézve rám (majd a pirosra) fogja magát, és elindul... Néz rám, mérgelődik, nézi a pirosat, megint rám mérgelődve, mérgesen a pirosra (még mindig az), és elindul...
Budapest rulett! :) Biztos kihívásra játszik!

Nem tudom, hogy normális-e, de mostanság úgy jövök haza délutánonként, hogy legszívesebben teljes erőből üvöltenék. Semmi konkrétat, csak üvöltenék. Jó hangosan, úgy, ahogy valójában nem is tudok. Csak üvölteni. Akár artikulálva, szavakat formálva, akár artikulálatlanul, csak ami a csövön kifér. Olyan jó lenne...Hátha visszarettennének a hullámok, amik már most össze akarnak csapni fölöttem... Üvöltenék!

Ennek az érzésnek a kiváltásához asszem hozzájárul az is, hogy reggel 15 perccel korábban indultam, hogy nehogy elkéssek egy gyakorlatról (múltkor sikerült, és akkor probléma volt belőle), erre nem bedöglik a kombínó a blahán?! Felszállok, és az a sárgasz@r nem indult el. kb 5-10 percnyi elindulás próbálkozás után a vezető feladta, és kinyitotta az ajtókat, hogy akkor menjünk Isten hírével. Így végül a 15 perccel korábban érkezés helyett ismét késtem, 12 percet, így nem írathattam fel magam a katalógusba, ergó nem is voltam ott (hiányzás).
Szeretnék üvölteni!