kérdések bejegyzései

Pipa. (négyes diploma) ... Részletek hamarosan, most kidőlés!

Balra el. (...) Némi pihenő után:

Hát, ez az a poszt, amihez tényleg nagyon nehezen jönnek most a szavak, a gondolatok teljes zűrzavarában. De talán ha kezdésnek felidézem a múlt pénteket, könnyebb lesz. Igazából cseppet sem egy szép emlékről van szó, és az ilyeneket már rutinosan a "lomtárba" helyezem, amint lehet, de talán még utoljára, mások tanulságára is felidézem egy kicsit az államvizsga napját.

Előtte mindenki mondta, hogy "jaj, az már könnyű lesz", majd pedig meghallgattam a "tudtam előre, melyik tételt kapom" sztorikat, és ahogy közeledett a T-1 perc, egyre jobban rettegtem. Nekem se előre megmondott tétel, se kellően alapos felkészülés nem volt a zsebemben, sőt, szerelésből még tulajdonképpen igazi tételsor sem volt.

A sztorihoz hozzátartozik, hogy összesen ketten voltunk aznap vizsgázni (ebben a félévben pedig összesen 7-en végeztünk ezen a tanszéken). Ráadásul a BSc-seket egymagam képviseltem, ami nem volt túl jóhatással az idegállapotomra. Ezt ugyan enyhítette a tény, hogy kedvesem is ott volt velem, szurkolt, segített (hiszen a záróvizsga nyilvános, bárki bemehet), és nem utolsó sorban ezzel is készült a félév múlva esedékes sajátjára.

Én kezdtem, belecsapva a lecsóba, a 6 fős vizsgabizottságnak bemutattam 12 percben a szakdolgozatomat. Ezzel nem is volt probléma, bár állítólag rögtön a legelső diát sikerült véletlenül átugranom. A "csodatoll" kiválóan működött, a vizsgabizottság meg ha nem is végig, de azért nagyjából aktívan figyelt. Számomra meglepő volt, hogy tanáraink épp úgy dumálnak a hallatók előadásán ilyenkor, mint mi fordítva (a témától teljesen független dolgokról), méghozzá mindezt rögtön az első sorban, hogy még én is hallottam (második sor nem volt :)). Ennek ellenére sikerült mindig érdeklődő szempárt találni köztük, és volt végig szemkontaktus, ami nekem kifejezetten jót tesz.
Ezt követően a kérdésekkel sem volt gond, bár nem teljesen ilyenekre számítottam, mégis flottul dobtam rá a választ. Legalábbis szinte azonnal sikerült meglepően összeszedett, egyenest választ adni minden kérdésre.

A probléma a tárgyaknál (ezt követően) következett. A védés után megkaptam a két tételemet géptervből, és már várták is a választ. Első olvasatra kicsit kikeredett a szemem, aztán miután visszaszuszakoltam őket, végiggondoltam, "háháá, ezt tudom!" gondolattal összeraktam a fejemben, és belekezdtem. A baj az, hogy pár percnyi lendületes beszéd után a történet végére is értem, és nem volt tovább.
Sajnos a felkészülés során csak a tanszéki jegyzetből készültem, és onnan se írtam át mindent a kidolgozásomba, így hamar kifogytam a mondanivalóból.
A kíváncsi szempárok meg csak meredtek velem szembe. Ekkor jöttek a segítő kérdések, amiket lassú zakatolással dolgoztam fel, és jutottam arra megállapításra, hogy most se jobb. További (ekkor már kevésbé segítő) kérdések után megállapítottam, hogy bizony az előadás jegyzeteket is alaposan át kellett volna nézni, de ekkor ezzel nem mentem sokra, csak próbáltam összegereblyézni minden gondolatomat, hogy kibökjem az elvárt választ, miközben kicsit hallgathattam is egyetemi pályafutásom utolsó apró, alázó megjegyzéseit.

Küzdve, izzadva, de ebből is kimásztam végül, bár tény, hogy az említett megjegyzések csak mégjobban sodortak a pánikhangulat felé, de még időben úrrá lettem rajta. Mentem is a következő tárgyam két tételéért, amiket meglátva már rutinosan lepleztem a pánikot.

Ilyen tételre, mint amit húztam, még a tétellista kapcsán sem emlékeztem, amit tény, hogy mi, páran, még régen állítottunk össze, mivel tanárunktól nem kaptunk. A tételben lévő 3 betűs rövidítés kifejtése kapcsán viszont felvillant pár emlék: a mintegy 2 évvel azelőtti előadás foszlányaiból, és az ott elhangzottakból.
A vizsga előtt megivott rendbull minden összetevőjét felhasználva ezeknek az emlékeknek a mélyére ásásával sikerült összerakni a boldogsághoz szükséges válaszokat, de az biztos, hogy az akkor csenddel töltött másodperceket akkor és ott, hosszú, kínos óráknak éltem meg.

Ezt az akadályt is leküzdve az utolsó már játszi könnyedséggel ment: ezúttal a szerencsésebb tételek közül húztam, és kis gondolkodás után tényleg sikerült rendes, kerek, saját magamtól is elvárt válaszokat adni. A visszakérdezések csak csupán szubjektív véleményemre voltak kíváncsiak ("mit tenne Ön, ha"; "melyik említett kategóriába sorolná Ön azt, ha például..."), amik alapján reménykedtem, hogy talán a visszaadott lexikális tudás elégnek bizonyult.

Ezzel is végezve végre leülhettem, és ekkor, az előző percek emlékei egyszerre zúdultak rám, és borult be vele együtt szinte a látásom is. Ennyire rossznak éreztem az egészet összességében. Ez viszont nem gátolt meg abban, hogy végignézzem a kolléga védését (amit úgy éreztem, hogy csak én követek igazán – a vizsgabizottság, mint egy felbolydult méhkas), majd a válaszait, és a tételeit, aztán pedig jött a nagy kéztördelős szünet. Az az igazi gagyi-vetélkedők során előszeretettel alkalmazott, hosszan elnyújtott, sejtelmes zenével és fényekkel gazdagított pár percnyi csend, amíg megnézik a forgatókönyvben, hogy ki esett ki.

Na, hát sejtelmes zene, és fényjelenségek helyett valójában csak pár kiszűrődő zaj volt a teremből, majd az ajtónyitás, hogy bemehetünk. Elmondták az értékelésünket a diplomavédés kapcsán, meghallgattuk, melyik tárgyból hanyas, és hogy a vége mindkettőnknek négyes. MENNNYIIII? – hangzott el bennem a kérdés, majd még ugyanez kb tizenötször. Sikerült, túlestem rajta, meglett a hőn áhított érdemjegy is, de ami mindennél többet ért:

A tanszékvezető gratulációja, mely így hangzott: Gratulálok, mérnök úr! ... Ez zárta az elmúlt öt és fél évet; és nyitotta ki egy új élet kapuját. De erről hamarosan, másik posztban!

GrafUr

Na, most ehhez szólj hozzá!