Velencei 5 nap bejegyzései

Romantikus 5 nap Velencében, Frebruár elején Szerelmemmel, repülővel...


A bejegyzéseket értelem szerűen fordított időrendi sorrendben láthatod, azaz legrégebbi a legvégén, alul, legújabb az elején legfelül. Egyes kategóriákat (pl Horvát túra, Velencei 5 nap, stb) érdemes a legelejéről, tehát a legrégebbivel kezdeni (ehhez lefele kell görgetned sokat)! ;)

Felkerültek a képek a Velencében töltött 5 napról. A képek ömlesztve megtalálhatóak itt, vagy pedig utólag a blogpostokba beszúrkálva az előző bejegyzésekben.

Zárásként le kell írnom, hogy felejthetetlen egy 5 nap volt. Benne életem első repülésével, első emeletes-buszon-felüllegelöl ülésével, első ezüstétkészletes-romantikus-helyes pizza evésével, első vaporettón bliccelésével, első galamb fotózásával, első lakásból-kialakított-hotel szállásával, első GPS-szel-kisutcákban-gyalog navigálással; eddigi életem legromantikusabb 5 napjával! Visszaemlékezve csupa jó emlék jut eszembe, amiket örökre megőrzök, és kiegészítésként még sok-sok élményt, amit leírtam ezen a blogon. Rengeteg fotó is készült, ahogy szerelmemmel bejártuk egész Velencét, begyalogoltuk a szinte az egész várost!
Viszont egy dolgot azóta is bánok: Nem próbáltuk ki a gondolázást a 80-ról 30 euróra lealkudott ár ellenére sem, pedig szerettem volna, és talán meg is tehettük volna.... De végülis nem baj: Egyel több indok, amiért még vissza mehetünk Velencébe! :)

Azt hiszem ennél jobban nem is ünnepelhettük volna meg az első évfordulónkat, köszönöm ezt az én kedvesemnek (R), akit nagyon szeretek!!! :) :) Meg persze szüleimnek is a szponzorálásért, sítábor helyett.

Azt hiszem Velencébe még visszatérünk!

Előző nap este már kicsit elkezdtünk összepakolgatni, hiszen reggel korán kelni kell, és még volt 1-2 dolog, amit a 17 órakkor induló repülőig meg szerettünk volna nézni.
8 órai kelésből 9 óra lett, ahogy felkelve szakadó esőt láttunk.. Nem volt nagy lelkesedés, ezért inkább aludtunk még egy kicsit. Mint a fürdőszobába kifelé menet kiderült, 10ig kellene elhagyni a szobát, de kaptunk haladékot 11 óráig. Kellett is. Egy kis reggeli/ebéd, pakolás, és indulás, 11 órakkor már az eső is éppen elállt.

Az utcára leérve azonban kissé ledöbbentünk: Mindenki combközépig, de legalább térdig érő gumicsizmákban flangált. Épp csak pár turista volt a kivétel, akiknek meg jócskán fel volt ázva a nadrágjuk, meg mi ketten, száraz nadrággal, nagy bőrönddel. Nem volt túl tetszetős előjel.

A nap azonban olyan erősen sütött, mint kb a 2. napon, ezért semmi sem tudta kedvünket venni egy kis sétától. A megszokott útvonalon elindultunk a Szent Márk tér felé, azonban a Rialtóhoz közeledve egyre több helyen szaladtunk zsákutcába... Ami eddig mindennapos útvonal volt, az most zsákutca lett, vízzel a végén. Akárcsak a Grande Canale Rialtó híd lábánál lévő gyalogos útja, ahol még pár nappal ezelőtt óriásit vacsoráztunk, ott most a székek és az asztalok vízben álltak. A halpiac is csak mérsékelt volt, mert a felén még bokáig ért a víz.

Áthaladva a Rialtón láttunk egy csomó boltot, amikből söpörték kifelé a vízet, vagy éppen bontották az ideiglenes vízvédelmet, amit az ajtókba szokás felszerelni... Tehát mi már csak a fináléra értünk oda, jóval nagyobb víz lehetett mindenhol. Aztán a Szent Márkra érve volt igazán durva a látvány: térdig érő víz, pallók mindenhol, rogyásig turistákkal. Csupa öröm volt végigvinni a pallókon a kezemben lévő 18 kilós táskát és a vállamon lévő 8 kilós kézipoggyászt.
Ámultunk és bámultunk, a helyiek gond nélkül sétálgattak a térdig érő (nem túl meleg) vízben, meg sok turista is próbálgatta a frissen vásárolt gumicsizmát / nejlon kamáslit. -> Vicces cucc: combközépig felköthető erősített nejlonszatyor egy műanyag talppal ellátva, ami a tér kövén tökéletesen csúszhat (a hadonászó-egyensúlyt kereső turistákból ítélve).

A Harangtoronynál kicsit megpihentünk, és savanyúan néztük a pallókig érő sort... Igen, mindenki rájött, hogy most a legtökéletesebb az idő felmenni a kilátóba... Csomagmegőrző híján úgy döntöttünk, hogy ismét csak kihagyjuk, amit viszont rendkívül bántunk.. (azóta is) :(

Kicsit még sétáltunk a parton, majd úgy döntöttünk körbe vaporettózzuk egész Velencét. Ki is néztük az 1-es járatot, amivel eljutunk Lido szigetre, ahonnan majd az 52-essel körbe hajókázunk, a parkolóban (a buszoknál) kikötve. Persze végig blicceltünk, eszünkbe sem jutott 13 eurót ezért kifizetni. Elértünk Lidora, ami látszólag nem tűnt nagy számnak, és mivel megéheztünk, nameg mivel ismét mosdót kerestünk, beültünk egy közeli kis étterem/kocsma félébe 1-1 szelet pizzára, és egy kávéra. Meglepődve tapasztaltuk,hogy itt mindez csupán 8 euró volt, és még jól is laktunk! :)

Lidóról jó kilátás nyílt Velence Arsenál utáni részeire és úgy döntöttünk, hogy mégsem vagyunk arra kíváncsiak, inkább megyünk még egy kört az 1-es vaporetto járattal, végig hajózva a Grande Canalén, végállomástól végállomásig. Időben indultunk, a végén mégis majdnem szaladni kellett a buszhoz, majd' 1 órán át ringatóztunk a vízen!

Buszra fel, 1 órásnál kicsit hosszabb buszozás (dugó volt az autopályán), megérkezés, sorbanállás, repjegy kiváltás, becsekkolás, majd egy kiírás: "Delay"... Az indulás fél órával elcsúsztatva... Na, sebaj, ez még belefér, legalább van idő nézegetni a tax-free shopban. A kb 2 órány üldögélés után már izgatottan vártuk a kapunál, hogy mi lesz, mire kiírták, hogy az indulás 17.30-ról 21.31-ra halasztva! 4 órával!!!!
Mérgesen, duzzogva mentünk fel a már teljesen teli váróba, ugyanis egy másik WizzAir gép (a Bukaresti) szintén késett, és a rengeteg utas ott várakozott egyrakáson. Leültünk, olvastunk, blogot írtam, meg időközben kaptunk 7 eurós kajajegyet, ami két szendvisre, meg egy kis harc után plusz egy üdítőre elég lett.


Kisvártatva újabb 1 órával halasztották az indulást, és akkor már azt vártuk mikor írják ki a bűvös "cancelled" feliratot, és küldenek minket szállodába. Időközben jól összebarátkoztunk a mellettünk ülő másik két magyar párral, úgyhogy a jó társaságban gyorsan telt az idő, és még egy fél órával korábbra is hozták az indulást, 22 órára. De rendesek!
Végre felélénkült a forgalom is, érkeztek a gépek, így hamarosan a miénk is leszállt, így éppen csak 5 órás késéssel fel is szálltunk végre!

Vicces volt, hogy ismét bekapcsoltam a GPSt, és figyeltem a felszállást. 0-ról 100-ra kb 9 másodperc alatt gyorsultunk, itt a GPS szóvá tette, hogy "ez túl gyors gyalogos üzemmódhoz, kíván autó üzemmódra váltani". Hö, hát kívántam, az igen megnyomásáig már 200-on voltunk, ami 14 másodpercre volt a 0-tól. 250-nél a gép elemelkedett, 300-nál pedig a GPS kifagyott... Odafelé is csinált ilyet, amikor meglátta a nagy számokat, hát most megint. Méghozzá egymás után 3x-is! Az utolsó, negyedik alkalomnál éppen utazó magasságban voltunk még Mo. fölött, éppen 910 km/óra sebesség fölött mentünk, mire kiírta a GPS, hogy "vigyázat, trafipax, 50km/h, lassíts!".. És persze itt kis is fagyott.. Szegény kis pára, valamiért most nem tudta feldoldozni a 300 km/h fölötti sebességeket. Persze amint leszálltunk újra hibátlanul működött...

UPDATE: 2009.02.15. Fotók felkerültek. Összes kép megtekintése itt!

Borongós reggelre ébredtünk a 4. napon, pont amikor a legtöbb bepótolni valónk lett volna. Indulás előtt pedig nem sokkal eleredt az eső, méghozzá a kitartóbbik fajta, amelyik semmi jelét nem adja annak, hogy szándékában állna abbamaradni...

Eső ide vagy oda, csak elindultunk a tegnap elmaradt Correr múzeum pótlására. Itt tárolják Velence egész történetét a régi festményektől a régi térképeken és pénzérméken át a köznép holmijaig minden megtalálható itt. Szép nagy szelet történelem, bár igazság szerint a felétől már unni kezdtük, arról nem is beszélve, hogy a lábfájás ismét jelentkezett mindkettőnknél... Nyögve ugyan, de csak felmentünk a harmadik emeleten lévő kortárs kiállításra, ha már benne van a jegyben. Még a történeti kiállításon megállapítottuk, hogy Velence alaposan összelopta a holmijait, van ott minden, mint karácsonykor. Tetszett...

A múzeumból kiérve azonban az eső nem akart abbamaradni, így a harangtornyot ismét kihagytuk, helyette beültünk kávézni egy picit egy félreeső kávézóban. Persze ezt ismét ingyenes mellékhelyiség felkutatása végett is tettük, nameg azért, mert rendkívül beleszerettem az olasz kávékba.. :) (mint később kiderült hiába félreeső a kávézó, a két kávé mintegy 8 euró volt) Kicsit pihentünk is a hangulatos, bár kissé szocreál kávéházban, majd a mára tervezett vaporettós-bliccelős Velencét körbehajózós, Muránót megnézős programot az eső miatt töröltük. Majd legközelebb, vagy ha másnem, holnap! Inkább visszamentünk a szállásra, bedobtunk még egy rajzfilmet, majd pedig ismét egy mély alvást.. jobbhíján!

UPDATE: 2009.02.15. Fotók felkerültek. Összes kép megtekintése itt!

Ködös reggelre ébredtünk a harmadik napon, ami így a reggel 9 órás indulásunkat röpke 4 órával elhalasztotta. Akkor már, ha ott maradtunk, megebédeltünk a szálláson, és csak a köd feloszlása után indultunk el. Először is a Doge palotát néztük meg, amit tegnap ugye nem sikerült. Alaposan bejártuk az egészet, és a kijáratnál derült ki, hogy a „kedvezményes” 6.5 eurós jegyben nem csak a palota, hanem a Museo Correr látogatása is benne van. Sajnos mire kiértünk addigra az már bezárt, ahogy a Campanile (harangtorony) is. Nem is lett volna nagy élmény, hiszen a ködnek még ott volt a nyoma.

(Ja, egyébként az előző nap leírásából kimaradt, hogy a Doce palota kihagyása után még megnéztük a Bazilikát, ahová ingyenes a belépés, plusz a karzatán lévő múzeumot, ami már 4 euróba került fejenként. Innen ki lehetett menni a Bazilika tetején lévő teraszra, ahonnan pompás kilátás nyílt a Szent Márk térre!)

Kíváncsiságból megnéztük hol is van a Correr múzeum, így ha már a Szent Márk tér túloldalán voltunk, akkor –akár csak tegnap- elindultunk a Salute felé. Sötétedésben keltünk át a Grande Canale fölötti fának álcázott vashídon, elmentünk az Accademiánál balra, végigvettük az hangulatos és meglepően széles kisutcákat, majd már szürkületben megnéztük a Salutét, ami sajnos éppen egy pillanattal előttünk zárt be. Sebaj, körbesétáltuk, majd úgy döntöttük, megnézzük a túloldalon lévő partszakaszt is, a „Fundamenta delle Zattere” sétányt is Gyönyörű kilátás nyílt innen a La Giudecca szigetre. Széles, nem éppen velencei sétány ez a dupla lámpasorával. Hangulatos volt végigmenni rajta, szerintem ezt kifejezetten a helyieknek építették, itt túl sok turista nem járkálhat.. Mi  viszont járkáltunk, és megtaláltuk még a Velencei Egyetem bölcsészkarának épületét is. (Érkezésünk napján egy félrenavigálás során a pedig a többi épületébe mentünk be véletlenül, ami meg a parkolónál – a Róma térnél van) Sőt, még egy Billát is találtunk (olcsó szupermarket), ahol jól bevásároltunk. Összehasonlítás képpen: Egy belvárosban előzőnap 2 euróért vásárolt másfél literes üdítő itt 0,69 euró volt.

Lábaink ismét kezdték felmondani a szolgálatot, valahogy most nem sikerült egyikünknek sem a megfelelő cipőt kiválasztani a rengeteg gyalogláshoz. Már az S. Basilio vaporetto állomásnál voltunk, ahonnan a GPS szerint csupán 1,7 kilométerre volt a szállás. Nem nagy távolság egy kellemes városnéző sétához, ugyanis a belváros egy még nem bejárt részén kellett volna visszasétálnunk, de a fájó lábak miatt inkább a vaporettóra szavaztunk. Persze jegypénztár már zárva volt, de egyébként sem volt szándékunk 13 eurót fizetni egy útért, úgyhogy felszálltunk rá, mintha bérletünk lenne, és arcrezzenés nélkül végighajókáztattuk magunkat az esti Grande Canalén.  
Rialtóhoz érve az előző esti éttermünkkel szemben szálltunk le, majd sétáltunk a szállásra. Ismét kidőltünk, és már este 10-től úgy aludtunk, mint akiket fejbevágtak...

UPDATE: 2009.02.15. Fotók felkerültek. Összes kép megtekintése itt!

A második nap reggelén korán keltünk, és úgy terveztük, hogy még délelőtt sorra vesszük a jelentősebb múzeumokat. Kis sétával pillanatok alatt eljutottunk a Szent Márk térre, ahová tegnap este nem sikerült. Ragyogóan sütött a nap, meseszép idő volt, és először a tér túloldalánál sorakozó Gondolák és tenger felé vettük az irányt.

Ha már ott voltunk, nem hagyhattuk ki, hogy tegyünk egy sétát a csatornákkal szabdalt, hidakkal díszített széles korzón, így hosszú sétára indultunk a „Szlávok rakpartján”. Ha már odáig eljutottunk, akkor tovább mentünk, az Arsenál felé. Nagy sétának jó volt, de semmi másnak, ugyanis az Arsenál nem látogatható. Új infó volt, mint ahogy az is, hogy egy WC-zés 2 euro. Nem mondom, hogy egy végszükség-pisi ne érne néha aranyat, node 600 forintot?! Így a végén inkább kiültünk egy kávézó napernyői alá a parton, és 0.80 euroért én kávéztam, szerelmem pedig ingyen mehetett WCre. Két legyet egy csapásra! Ráadásul még az erősen tűző nap miatt a kabátot is levettük, és napoztunk egy kicsit.

Visszafelé sétálva megcéloztuk a Duce [dózse] palota bejáratát. 6.50 a „kedvezményes” diákjegy. Kértek mindkettőnktől igazolványt, de mivel kedvesemnél nem volt semmilyen irat sem, ezért csak a drágábbik, 10 eurós jegyet akarták adni, azt meg köszöntük, nem kértük.... „majd később”- mondtuk, és elmentünk a Piazza melletti bazársorra nézelődni. Kis pihenő (és cölöpverés nézése), valamint a bazilika után a Grande Canale túloldalán lévő kupolás épület felé vettük a célt. Akkor még azt hittük, hogy az az „Accademia”, de mint később kiderült a St Maria Salute... Ehhez a felfedezéshez azonban végig kellett gyalogolni Velencét. Az „Accademia” táblákat követtük, és így tulajdonképpen végignéztük az igazi Velence minden részét, jóformán a fél belvárost megjártuk ezzel.

Időközben alaposan megéheztünk, és elhatároztuk, hogy igazi, olasz pizzát fogunk enni. Én a magam részéről beértem bármilyen pizzával, amin hús, gomba, és sajt volt, viszont kedvesem ragaszkodott a tenger gyümölcsei pizzához. Ennek viszont jócskán megkérték az árát! Míg egy alap, Margherita pizza 8-10 euró volt (~2400-3000 Ft), addig egy Frutti di Mare már 11-16 euró. 16 euró (~3300-4800 Ft) egyetlen pizzáért!!! Ráadásul a 16 eurós ár éppen egy nem is különleges étteremben volt... Végignéztük jóformán az összes útbaeső étterem árlistáját, és kezdtünk egyre jobban nekikeseredni... Útközben minden hídnál gondolások agitáltak, hogy szálljunk be velük hajókázni. Kíváncsi voltam, megkérdeztem mennyi egy út, erre majd leesett az állam: „Eighty euros” ... „Eighteen?” – kérdeztem vissza. „No,no, eight, zero”. Azaz 80 euró egy út. Nahoppá. Azt, hogy 24 000 Ft-ért mennyi ideig gondolázik velünk már nem kérdeztem meg, otthagytam, ekkor felajánlott egy kedvezményes 70 eurós árat, de már ezzel sem tudott visszafordítani.

Aztán csak átmentünk a Grande Canale fölött átívelő modern hídon is, amiről pompás kilátás nyílt a Salute kupolájára, de ekkor már mindkettőnknek kissé fájt a lába, fáradtak és nagyon éhesek voltunk. Nagy nehezen találtunk pár padot egy kis téren (valamiért sehol sincsenek padok, leülni –ingyen- szinte sehol nem lehet!), aztán visszafordultunk, egy előző étterem megkeresésének tervével. A lábaink nagyon ki voltak készülve, ezért úgy döntöttünk, hogy Vaporettóra szállunk, és azzal megyünk el a Rialtóig (onnan csak pár perc az otthon, meg a sok jó étterem). Ekkor jött egy újabb döbbenet: A Vaporettó díja 1 útra, 1 embernek 6.50 euró!!! (Ez átszámolva 300 Ft-tal egy félhavi diák Budapest bérlet) De nem volt mit tenni, vettünk hát mindkettőnknek, a jegyet viszont a kutya sem ellenőrizte. Tényleg senki! Felszállsz, előtte még érvényesítteted a jegyedet, majd leszállsz, és ennyi! Nyugodtan lehetett volna bliccelni, de ekkor már mindegy volt.

Kb 15 perc kellemes ringatózás után leszálltunk a Rialtónál és mivel már nagyon éhesek voltunk azt mondtam, hogy ha 11 euróért találunk tenger gyümölcse pizzát, akkor ott eszünk! Valamilyen –téves- megfontolásból a túlparton lévő étterem sor felé kanyarodtunk, amiről az útikönyv csak annyit írt, hogy a legromantikusabb hely egy vacsorához, valamint hogy mindig tele van, nagy szerencse, ha kapunk helyet. Na, most az összes üres volt. A pincérek a járókelőket szólítgatták le, állították meg őket és ajánlgatták a kínálatot.

Az elsőnek reflexből nemet mondtam, a másodiknál viszont visszakérdeztem, hogy van-e tengergyümölcse pizzájuk.. Volt! (Amúgy nagyon sok pizzériában NINCSEN!) Megkérdeztem az árát: 12,50 ... kis kerekítéssel belefért, leültünk! Ez volt a második étterem a Rialto lábánál, mellettünk gondolások, alattunk már a Grande Canale, amitől csak egy lámpásokkal és furcsa virágokkal díszített korlát választott el. Mesés látvány! Az első meglepetés az asztalra lenézve érkezett: Ezüst kés és villa. Hoppá! Az étterembe benézve aranyszínű cirádás fali kárpit, gyönyörű bútorok... Nem egy low-budet hely. De már mindegy volt, nekem érkezett 9 euróért egy fenséges Capricose pizza, kedvesemnek pedig egy igazi olasz, friss, egész kagylókkal ellátott szépség (sajnos csak a maradványról /kagylók/ készültek fotók).
Az ízek leírhatatlanok voltak, ilyet még tényleg egyikünk sem evett, ilyen finomat még soha! 1-1 kólát szürcsölgetve vártuk meg, hogy ránk sötétedjen, látva így a kivilágított Rialtót, és az alatta nyüzsgő csatornát. Mesés! ... a számla is az volt, amibe viszont már 12% borravalót alapból bele is számoltak, ezért úgy döntöttem inkább nem adok pluszba még a 40 eurós étkezésért...

Lábaink eleget pihentek egy újabb nagy sétára, és amit előző este nem sikerült elérni, azt most alaposan bepótoltuk: Tettünk egy nagy sétát az éjszakai Szent Márk téren, valamint annak környékén. Rengeteget fotóztam, bár állvány híján mindig keresni kellett a lehetőségeket, de azért készült pár remekmű. Visszaérve a szobánkba még legurítottunk egy rajzfilmet (külön kérésre – Túl a sövényen), és már fél 11-kor kidőltünk, mint akiket fejbe vágtak...

UPDATE: 2009.02.15. Fotók felkerültek. Összes kép megtekintése itt!

No, kérem végre, életemben először repültem! Elmondhatom, hogy Pazar egy élmény volt! Ahogy kell, 2 órával előtte ott voltunk (bár ezt nem értem miért ajánlgatják), majd becsekkoltunk, levetették az övemet, szerelmemmel meg a csizmát, és utána rózsaszínorrú gépeket bambulva vártuk a buszunkat.

Egész időben megjött, és mivel nem volt konkrétan foglalt hely, ezért persze szinte elsők voltunk a felszállók közt (ablak mellé, ablak mellé!). A gép elsőre nem tűnt nagynak, de ahogy felbaktattunk a lépcsőn, majd megláttuk belülről, megváltozott a véleményem.. Kellemes bőrülések, viszont szűk hely, meg saccra legalább 10 éves gép. Ilyen egy fapados. Viszont teljes meglepetésemre mégcsak félig sem volt a gép. Ennyire figyelmetlenek a magyarok, és nem látták az akciót, vagy most ennyire válság van?

A taxizás részben még nem volt sok izgalmas, bár én már ekkor végig az ablakhoz voltam tapadva, és fotóztam. Aztán beállt célirányba, és nyomott egy padlógázt.... Na, eeeez nemsemmi volt. 0-ról 100-ra alig pár másodperc lehetett, de 200-ra, vagy 300-ra se sokkal több. Pillanatokon belül a táj irdatlan sebességgel robogott, a gép dübörgött, rezgett, mindent csinált, és egyszercsak elindultunk fölfelé, otthagyva a tájat, meg a rázást.
Sajnos a lehető legrosszabb időt fogtuk ki, sokáig csak nagy fehérséget lehetett látni, aztán felhők tetejét, majd megint fehérséget, és megint felhők tetejét. Volt vagy 3 réteg felhő, jó távol egymástól. Na, mi addig mentünk, amíg már csak a rikító kék ég volt fölöttünk. Tetszett! Persze én végig az ablakra tapadva fotóztam, néztem a szárnyat, a motort, és fürkésztem a felhők közötti kis ablakokat. No, meg volt szerencsém egy elég közel elrepülő gépet is látni, az se volt semmi!

Elég hamar megkezdtük az ereszkedést, a GPS-em szerint éppen csak elhagytuk Triesztet, máris süllyedni kezdtünk 11 000 méter magasból (ja, persze a GPS majdnem végig ment, hogy lássuk hol vagyunk, milyen magasan és mennyivel megyünk – valamiért most ezek közül egyiket sem mondták be). Tett egy tiszteletkört Velence fölött, majd már a szárazföld fölé érve megkerülte a repteret, és úgy kezdett leszállni a gép.
Szépen lehetett látni, ahogy lelassul kicsit a turbina, kiereszkednek a fékszárnyak, lehetett hallani és érezni, ahogy kiengedte a kereket, és már közeledett is a föld. Felpörögtek a turbinák (gondolom volt nekik valamilyen sugárfordítójuk), majd először csak egy kis karcolás után gyönyörűen letette a gépet. Jött újra a rázkódás, és a számomra meglepően nagy lassulás, a kifutó végénél pedig egy baromi erős fékezés (azóta is azon gondolkodok, hogy azt hogy?! – keréken csak nem fékezhetett akkorát).
A bőröndünk kézhezvétele után a váróba kiérve a buszokat fürkésztük, de okosabbak csak egy sofőrnek tűnő emberke megkérdezésével lettünk. Vettünk jegyet, oda-vissza 10 euró/fő, ami állítólag jónak számít, ezért nem is próbálkoztunk olcsóbbal. Megjegyzem, a jegyet a kutya sem kérte vagy nézte, nyugodtan lehetett volna bliccelni is. Emeletes buszok közlekednek Velencébe, annak sikerült az emeletén az első sorába leülni, így az új élmények sora folytatódott. Hát... eleinte bizony nyomtam a féket, meg lehúztam a fejemet, mert néha azt hittem elütünk valakit/valamit...
1 órányi autópályázás után, sötétedésben beérkeztünk Velencébe. A parkolóban tett le minket a busz, ahonnan jöhetett a tippelgetés a „hogyantovább?”-ra. Elsőre bekapcsoltam a GPS-t, ami egy elegáns mozdulattal halálra fagyott (jaigen, a repülőn is ezt csinálta, amikor először jelet fogva kiszámolta a 750 km/h-s sebességet). Különösebb térkép, ilyesmi nélkül, embersűrűségből, és saccolt irányból elindultunk egy híd felé, aminek a közepére végre magához tért a GPS, és kiderült, hogy jófelé megyünk.

GPS-szel Velencében közlekedni nem egyszerű! Szokni kell a pontatlanságot, és a gyors választási kényszert. A GPS elég nagy tűréssel dolgozik, és a házak között még pontatlan is, így sokszor csak egy nagyjából irányt lehet belőle megállapítani, a többit az embersűrűség dönti el. „Amerre többen mennek, az a jó!” Ez eddig majdnem mindig, majdnem minden városban bejött, itt is! A kezdeti nehézségek után egészen jól lehetett vele navigálni, és még közben szórakoztatott is: Indulás előtt poénból rátettem a „Cigány vajda” hangot, és így végig röhögtünk, miközben mondta a hülyeségeket (a szembejövők meg pislogtak nagyokat).

Kb a 3. hídnál kezdtem rájönni, hogy a guruló bőrönd, valamint annak 17 kilós mivolta, plusz a vállamra akasztott 8 kilós kézipoggyász nem volt a legjobb választás csomagokat illetően. Minden lépcsőnél bőrönd felkap, küzd, izzad, lépcső után letesz, válltáska rátesz... Hát, jobb kézre durván izmosodtam. Visszafelé Vaporettóval jövünk, annyi szent!
Szállásunk a belvárosban van, 4-5 percre a Rialto-tól, GoogleMaps-ben már sokat nézegettem, és a közelébe érve már a kisutcákon navigálás is profin ment. „Há, amint tudsz, fóórdújjá balra, he!”, és már rajta is voltunk az utcánkon.

Házszám 1699, pár lépés, és meg is volt. ........ mély döbbenet. Amint megláttuk kicsit elborzadtunk és megijedtünk egyszerre. "Há ne nézzé, mint a hugyozós malac, ide akartál jönni, neeem?!" – viccelődik a GPS, ami aktuálisabb volt a kelleténél. A 1699-es házszám egy külsőre meglehetősen lepukkant kapualj, vendégháznak semmi nyoma. ... A kapucsengő egy kis bizalmat ad, ott az „Ai Botheri” felirat, ami a szállásunk neve. Ok, legalább nem átverés, ez is valami. Éppen jön ki valaki, megkérdezzük, azt mondja legfelső emelet. Bemegyünk, újabb döbbenet. Durván lepukkant előtér, meredek lépcsők, veszélyesen kinéző lépcsőház. ... Ajjaj... Hát jó, menjünk! 17+8 kiló kézbe vesz, és küzd! Saccra 4 emelet, legalább 25 centis lépcsőkön! Ha eddig nem izmosodtam, itt fogok!

Felérve egy hóbortos fickó fogad bennünket (később kiderült, h nem hóbortos, csak olasz). Tudta kik vagyunk, és csak okmányokat kért, meg a pénz többi részét... Elárulom, h kicsit aggódva adtam oda a 130 eurót, bár tény, h a felső szint rendkívül jól nézett ki. Látszott, h pár éve felújított, kellemes környezet, és amint a szobánkhoz vezetett minket minden kétség elszállt. Ez egy rendkívül öreg épület (mégszép, a történelmi belváros kellős közepén vagyunk), és annak a padlásában van a szobánk. Menyezett helyett a fa tetőszerkezet, és fazsindely látványa lenyűgöző, az ablakon kinézve pedig karnyújtás távolságra a szembe szomszéd kúpcserepes teteje, közte szűk sikátor. IGAZI VELENCE! Nagyon tetszett a dolog!
A fürdőszoba már egy kicsit kevésbé: melegvíz nem volt, és a szobánkban lévő csapból sem jött semmi (mint kiderült azért, mert kanyarba sincsen bekötve.. A csövek csak oda vannak téve a falhoz, hehe). Így egy másig fürdőszobában kellett zuhanyozni.
Kb 6 óra körül foglaltuk el a szobát, így egy kis pihenő után nyakunkba vettük a várost, és elindultunk. A Szent Márk teret céloztuk meg térkép és GPS használata nélkül, csak úgy érzésből. Alaposan ki van táblázva, de valahol nem kanyarodtunk el jobbra, mint ahogy kellett volna. Szent Mária téren elhaladtunk, ami (ha jó irányba mentünk volna) csak pár percre van a Piazzától. Sebaj, kissé eltévedtünk, de nem nagy baj, érzésből majd csak meglesz. Nem lett. A boltok zártak, az emberek fogytak, és az egyik kishídon áthaladva egyszer csak egy kés pattogott mellettem a lépcsőn. Hoppá! ... „Ez nem jó vicc!” ... A „hát ez meg honnan jött?!” kiderítése helyett inkább rendkívül gyors hátraarc következett, és pár utcasarokkal arrébb bekapcsoltuk a GPS-t is, ami fél óra séta alatt visszanavigált.
Kissé ijesztő volt a földön pattogó kés látványa. „Dobták, vagy esett?!”, „Célozták, vagy csak elrúgták?!”, „Rossz szándék, vagy csak ijesztés?!” ... ezek jártak a fejemben egy darabig, de amint visszaértünk a szállásra hamar elfogott az álom a kényelmes ágyon. K.O.!!

UPDATE: 2009.02.15. Fotók felkerültek. Összes kép megtekintése itt!