No, kérem végre, életemben először repültem! Elmondhatom, hogy Pazar egy élmény volt! Ahogy kell, 2 órával előtte ott voltunk (bár ezt nem értem miért ajánlgatják), majd becsekkoltunk, levetették az övemet, szerelmemmel meg a csizmát, és utána rózsaszínorrú gépeket bambulva vártuk a buszunkat.

Egész időben megjött, és mivel nem volt konkrétan foglalt hely, ezért persze szinte elsők voltunk a felszállók közt (ablak mellé, ablak mellé!). A gép elsőre nem tűnt nagynak, de ahogy felbaktattunk a lépcsőn, majd megláttuk belülről, megváltozott a véleményem.. Kellemes bőrülések, viszont szűk hely, meg saccra legalább 10 éves gép. Ilyen egy fapados. Viszont teljes meglepetésemre mégcsak félig sem volt a gép. Ennyire figyelmetlenek a magyarok, és nem látták az akciót, vagy most ennyire válság van?

A taxizás részben még nem volt sok izgalmas, bár én már ekkor végig az ablakhoz voltam tapadva, és fotóztam. Aztán beállt célirányba, és nyomott egy padlógázt.... Na, eeeez nemsemmi volt. 0-ról 100-ra alig pár másodperc lehetett, de 200-ra, vagy 300-ra se sokkal több. Pillanatokon belül a táj irdatlan sebességgel robogott, a gép dübörgött, rezgett, mindent csinált, és egyszercsak elindultunk fölfelé, otthagyva a tájat, meg a rázást.
Sajnos a lehető legrosszabb időt fogtuk ki, sokáig csak nagy fehérséget lehetett látni, aztán felhők tetejét, majd megint fehérséget, és megint felhők tetejét. Volt vagy 3 réteg felhő, jó távol egymástól. Na, mi addig mentünk, amíg már csak a rikító kék ég volt fölöttünk. Tetszett! Persze én végig az ablakra tapadva fotóztam, néztem a szárnyat, a motort, és fürkésztem a felhők közötti kis ablakokat. No, meg volt szerencsém egy elég közel elrepülő gépet is látni, az se volt semmi!

Elég hamar megkezdtük az ereszkedést, a GPS-em szerint éppen csak elhagytuk Triesztet, máris süllyedni kezdtünk 11 000 méter magasból (ja, persze a GPS majdnem végig ment, hogy lássuk hol vagyunk, milyen magasan és mennyivel megyünk – valamiért most ezek közül egyiket sem mondták be). Tett egy tiszteletkört Velence fölött, majd már a szárazföld fölé érve megkerülte a repteret, és úgy kezdett leszállni a gép.
Szépen lehetett látni, ahogy lelassul kicsit a turbina, kiereszkednek a fékszárnyak, lehetett hallani és érezni, ahogy kiengedte a kereket, és már közeledett is a föld. Felpörögtek a turbinák (gondolom volt nekik valamilyen sugárfordítójuk), majd először csak egy kis karcolás után gyönyörűen letette a gépet. Jött újra a rázkódás, és a számomra meglepően nagy lassulás, a kifutó végénél pedig egy baromi erős fékezés (azóta is azon gondolkodok, hogy azt hogy?! – keréken csak nem fékezhetett akkorát).
A bőröndünk kézhezvétele után a váróba kiérve a buszokat fürkésztük, de okosabbak csak egy sofőrnek tűnő emberke megkérdezésével lettünk. Vettünk jegyet, oda-vissza 10 euró/fő, ami állítólag jónak számít, ezért nem is próbálkoztunk olcsóbbal. Megjegyzem, a jegyet a kutya sem kérte vagy nézte, nyugodtan lehetett volna bliccelni is. Emeletes buszok közlekednek Velencébe, annak sikerült az emeletén az első sorába leülni, így az új élmények sora folytatódott. Hát... eleinte bizony nyomtam a féket, meg lehúztam a fejemet, mert néha azt hittem elütünk valakit/valamit...
1 órányi autópályázás után, sötétedésben beérkeztünk Velencébe. A parkolóban tett le minket a busz, ahonnan jöhetett a tippelgetés a „hogyantovább?”-ra. Elsőre bekapcsoltam a GPS-t, ami egy elegáns mozdulattal halálra fagyott (jaigen, a repülőn is ezt csinálta, amikor először jelet fogva kiszámolta a 750 km/h-s sebességet). Különösebb térkép, ilyesmi nélkül, embersűrűségből, és saccolt irányból elindultunk egy híd felé, aminek a közepére végre magához tért a GPS, és kiderült, hogy jófelé megyünk.

GPS-szel Velencében közlekedni nem egyszerű! Szokni kell a pontatlanságot, és a gyors választási kényszert. A GPS elég nagy tűréssel dolgozik, és a házak között még pontatlan is, így sokszor csak egy nagyjából irányt lehet belőle megállapítani, a többit az embersűrűség dönti el. „Amerre többen mennek, az a jó!” Ez eddig majdnem mindig, majdnem minden városban bejött, itt is! A kezdeti nehézségek után egészen jól lehetett vele navigálni, és még közben szórakoztatott is: Indulás előtt poénból rátettem a „Cigány vajda” hangot, és így végig röhögtünk, miközben mondta a hülyeségeket (a szembejövők meg pislogtak nagyokat).

Kb a 3. hídnál kezdtem rájönni, hogy a guruló bőrönd, valamint annak 17 kilós mivolta, plusz a vállamra akasztott 8 kilós kézipoggyász nem volt a legjobb választás csomagokat illetően. Minden lépcsőnél bőrönd felkap, küzd, izzad, lépcső után letesz, válltáska rátesz... Hát, jobb kézre durván izmosodtam. Visszafelé Vaporettóval jövünk, annyi szent!
Szállásunk a belvárosban van, 4-5 percre a Rialto-tól, GoogleMaps-ben már sokat nézegettem, és a közelébe érve már a kisutcákon navigálás is profin ment. „Há, amint tudsz, fóórdújjá balra, he!”, és már rajta is voltunk az utcánkon.

Házszám 1699, pár lépés, és meg is volt. ........ mély döbbenet. Amint megláttuk kicsit elborzadtunk és megijedtünk egyszerre. "Há ne nézzé, mint a hugyozós malac, ide akartál jönni, neeem?!" – viccelődik a GPS, ami aktuálisabb volt a kelleténél. A 1699-es házszám egy külsőre meglehetősen lepukkant kapualj, vendégháznak semmi nyoma. ... A kapucsengő egy kis bizalmat ad, ott az „Ai Botheri” felirat, ami a szállásunk neve. Ok, legalább nem átverés, ez is valami. Éppen jön ki valaki, megkérdezzük, azt mondja legfelső emelet. Bemegyünk, újabb döbbenet. Durván lepukkant előtér, meredek lépcsők, veszélyesen kinéző lépcsőház. ... Ajjaj... Hát jó, menjünk! 17+8 kiló kézbe vesz, és küzd! Saccra 4 emelet, legalább 25 centis lépcsőkön! Ha eddig nem izmosodtam, itt fogok!

Felérve egy hóbortos fickó fogad bennünket (később kiderült, h nem hóbortos, csak olasz). Tudta kik vagyunk, és csak okmányokat kért, meg a pénz többi részét... Elárulom, h kicsit aggódva adtam oda a 130 eurót, bár tény, h a felső szint rendkívül jól nézett ki. Látszott, h pár éve felújított, kellemes környezet, és amint a szobánkhoz vezetett minket minden kétség elszállt. Ez egy rendkívül öreg épület (mégszép, a történelmi belváros kellős közepén vagyunk), és annak a padlásában van a szobánk. Menyezett helyett a fa tetőszerkezet, és fazsindely látványa lenyűgöző, az ablakon kinézve pedig karnyújtás távolságra a szembe szomszéd kúpcserepes teteje, közte szűk sikátor. IGAZI VELENCE! Nagyon tetszett a dolog!
A fürdőszoba már egy kicsit kevésbé: melegvíz nem volt, és a szobánkban lévő csapból sem jött semmi (mint kiderült azért, mert kanyarba sincsen bekötve.. A csövek csak oda vannak téve a falhoz, hehe). Így egy másig fürdőszobában kellett zuhanyozni.
Kb 6 óra körül foglaltuk el a szobát, így egy kis pihenő után nyakunkba vettük a várost, és elindultunk. A Szent Márk teret céloztuk meg térkép és GPS használata nélkül, csak úgy érzésből. Alaposan ki van táblázva, de valahol nem kanyarodtunk el jobbra, mint ahogy kellett volna. Szent Mária téren elhaladtunk, ami (ha jó irányba mentünk volna) csak pár percre van a Piazzától. Sebaj, kissé eltévedtünk, de nem nagy baj, érzésből majd csak meglesz. Nem lett. A boltok zártak, az emberek fogytak, és az egyik kishídon áthaladva egyszer csak egy kés pattogott mellettem a lépcsőn. Hoppá! ... „Ez nem jó vicc!” ... A „hát ez meg honnan jött?!” kiderítése helyett inkább rendkívül gyors hátraarc következett, és pár utcasarokkal arrébb bekapcsoltuk a GPS-t is, ami fél óra séta alatt visszanavigált.
Kissé ijesztő volt a földön pattogó kés látványa. „Dobták, vagy esett?!”, „Célozták, vagy csak elrúgták?!”, „Rossz szándék, vagy csak ijesztés?!” ... ezek jártak a fejemben egy darabig, de amint visszaértünk a szállásra hamar elfogott az álom a kényelmes ágyon. K.O.!!

UPDATE: 2009.02.15. Fotók felkerültek. Összes kép megtekintése itt!

Címkék

ai , botheri , gps , navigálás , olcsó , repülés , szállás , velence , Venezia , Venice

Komment

Még nincsenek kommentek.

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelező, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Név:
Email cím:
Honlap:

Milyen nap van ma?